Gyerek a patakban

A jeges vízből kihúzott kisfiú 101 percen át halott volt. Akadt azonban egy orvos, aki nem adta fel a reményt, és megfogadta, hogy visszahozza

Kapcsolódó cikkek

A tavasz első meleg napja volt. A pennsylvaniai Mifflinburgtól nem messze, a Doyle és Rose Martin földjét határoló dombokat simogatták a márciusi napsugarak. Előző nap szünet nélkül esett, felolvasztva a hosszú télről maradt havat. Amit az esőnek nem sikerült eltüntetnie, azzal ma a napsugarak végeztek.

A környező lejtőkről leszivárgó víz úgy felduzzasztotta az egyébként szerény sodrású patakokat, hogy szinte kiléptek medrükből. A Martinék földjét átszelő csermelyben általában álmosan csordogált a bokáig érő víz, ma azonban dühödten csapott fel a pallóig, és egy termetes férfinak is a derekáig ért volna.

A Martin fiúk kihasználták a jó időt. Délután, amint leszálltak az iskolabuszról, szaladtak biciklizni meg ágakat gyűjteni, hogy aztán tüzet rakjanak. Ha csak lehetett, a szabad ég alatt játszottak. Szüleik önállóságra és felelősségteljes viselkedésre nevelték a nyolc Martin testvért – a nagyobbaknak segíteniük kell a kicsik körül. Ezen a napon a tizenegy éves Gary és a hétéves Greg feladata volt, hogy a 22 hónapos Gardellre vigyázzon. Apjuk, a kamionsofőrként dolgozó Doyle, épp úton volt, édesanyjuk, Rose pedig a konyhában sürgölődött, és időnként kinézett a fiaira.

Egyszer csak kivágódott a konyhaajtó, és Greg rohant be rajta zokogva. – Nem találom Gardellt! – kiáltotta. – Az előbb még velem volt!

Rose két idősebb lányával, Gloriával és Grace-szel kirohant, és kiáltozni kezdte Gardell nevét. Biztos, ami biztos, átkutatták a két melléképületet, de közben mindenki a dühöngő patakra gondolt.

Rose felhívta a 911-et, a lányok pedig az apjukat. Rémülten szaladgáltak a szélsebesen száguldó, jeges, zavaros vizű patak partján. A birtokot körülvevő lankák visszhangozták kétségbeesett kiáltásaikat.
 

Randall Beachel mosogatás közben kifelé bámult a konyhaablakon, amikor megpillantotta a patak partján rohanó Grace és Gary Martint. Valami nem stimmelt. Grace mezítláb volt, kabát nélkül. A gyerekek vadul kiáltoztak. Randall kilépett a házból. – Mi a baj? – kiáltott oda Garynek.

– Sehol nem találjuk a kisöcsémet! – hangzott a válasz.

Randall szíve erősen kalapálni kezdett. Visszarohant a házba, szólt a feleségének, Melissának, és felrángatta a cipőjét.

Együtt szaladtak ki a házból, le az úton oda, ahol a patak Martinék kertjének végéből a legelőkre futott. Az esetleges áramütéssel nem törődve Randall széthúzta a villanypásztor drótjait, hogy Melissa átbújhasson közöttük. Amikor elérték a patakot, Melissa a vízfelszínt pásztázva lefelé indult, Randall pedig vissza, az áramlással szemben. Pár pillanattal később a férfi a csalitosban megpillantott egy pár apró, sötétkék gumicsizmát. Lépett még kettőt, s már látta is a gyermek egész testét, amint bizarr pózban, oldalára fordulva fekszik kezeslábasában a rohanó víz közepén, arccal a túlpart felé.

Randall belegázolt a patakba. Önkéntelenül lihegni kezdett: a víz hőmérséklete egy, legföljebb két fok lehetett. Belelépett egy gödörbe, és megtántorodott. Amikor visszanyerte az egyensúlyát, kirántotta a vízből a kicsiny testet, amely egy zsombékon akadt fenn. Kimászott a partra a gyermekkel, és üvöltözni kezdett: – Megtaláltam! – azzal fejjel lefelé fordította a kisfiút, hátha kifolyik a víz a szájából és a tüdejéből. Az úton mentőautó közeledett. Randall felemelte karját, mire a mentő fékezett.

Az egyik mentős kiugrott az autóból, odafutott hozzájuk, és átvette Randalltől a kisfiút. A férfi csak állt, és nézte, amint a mentőtiszt visszaszalad az autóhoz, és közben máris megkezdi az újraélesztést. Mire Randall fölért az útra, a mentősök megszabadították ruhájától a kisfiút; egyikük felhelyezett egy maszkot a gyermek arcára, és levegőt fújt a tüdejébe; a másik eközben ritmikus nyomást gyakorolt a kicsiny mellkasra, hogy beindítsa a vérkeringést.

Randall csak ennyit látott, a mentőautó máris megfordult, és elszáguldott a város irányába. Ami Rose-t illeti, ő egyetlen pillantást sem vethetett a fiára.

Mint azt később az anya megtudta, kisfiát a lewisburgi Evangélikus Közösség Kórházába szállították. Pár percen belül megérkezett Rose nővére és sógora, akikkel azonnal a kórházba hajtottak. Negyed óra múlva, útközben értesítették őket, hogy Gardellt mentőhelikopterrel egy sürgősségi központba viszik.

A váró üvegablakán keresztül Rose látta, amint a helikopter megérkezik a leszállóhelyre, és a mentősök valami fölé görnyednek – bizonyára Gardell teste az. Sógora, aki szintén mentős, megmondhatta volna neki, hogy újraélesztést végeznek – pedig milyen sok idő eltelt már! –, azonban a férfi hallgatott.

Mike Lesher, a mentős, aki a patakpartról az autóhoz vitte Gardellt, visszatért a mentőállomásra. Az újraélesztés több mint egy órája tartott, holott általában feleennyi idő után abbahagyják a próbálkozást. Ha túléli, mondta magában Lesher, az valóságos csoda lesz.

A helikopter ekkor felemelkedett. Rose könnyáztatta tekintettel nézett utána az ablakon át. Megint nem láthatta az ő kicsikéjét.
 

Dr. Frank Maffei az esti műszakra készült a Lewisburgtól 24 kilométerre lévő danville-i Geisinger Egészségközpont Janet Weis gyermekkórházának intenzív osztályán, amikor hívást kapott a földszinti sürgősségiről: helikopter érkezik egy kisgyermekkel. Teljes szívmegállás. Több mint egy órája tartó sikertelen újraélesztés. Nem túl reményteli helyzet.

Dr. Maffei munkatársaival azonnal felkészült a beteg fogadására. Amint behozták Gardellt, a légcsövén levezettek egy csövet, a bal oldalán pedig felsorakozott négy rezidens, hogy folytassák az újraélesztést: kétpercenként váltva egymást nyomogatták a mellkasát. Rendkívül fontos volt, hogy a gyereket felmelegítsék, ezért – noha folyamatosan rázkódott az ütemes kompressziótól – a többi orvos és nővér közben óvatosan behelyezett két katétert, és meleg folyadékot áramoltatott a 25 Celsius-fokosra hűlt testbe.

Az egyik rezidens dr. Maffeihez fordult: – Mikor jön el az a pont, amikor abbahagyjuk?

– Akkor, ha már 32˚C a testhőmérséklete, de még mindig nem reagál – válaszolta az orvos.

– Mi a helyzet a pH-értékkel? – tette fel a kérdést a rezidens arra utalva, hogy ha a légzés megszűnik, a vér savassá válik. Márpedig a 6,8 alá eső pH-érték az élettel nem összeegyeztethető.

Dr. Maffei hallotta a saját hangját, amint azt válaszolja: – 6,5. – Küszöbérték. Pár perc múlva a pH-érték még mindig csak 6,54 volt. Szívműködés: nulla, légzés: nulla, alacsony pH… a kisfiú halott volt.

Dr. Maffei 25 éve dolgozott orvosként, így tisztában volt vele, hogy nincs értelme folytatni. Ám legbelül valami azt súgta, hogy Gardell még nagyon is jelen van. – Folytassák! – adta ki az utasítást.

Elmúlt este 8 óra, és Gardell még mindig nem reagált. Átvitték a műtőbe, hogy bypassgépre kössék. Testhőmérséklete ekkorra már elérte a 28 fokot, de a gép segítségével gyorsíthatták a felmelegítés folyamatát. Az egyik sebész már bemosakodott, és készen állt rá, hogy felmetssze a kisfiú mellkasát, amikor dr. Maffei így szólt: – Nézzük meg még egyszer a pulzusát –, s azzal ujjait a Gardell combjában futó artériára helyezte. Ámulatára pulzust tapintott.

Munkatársa, dr. Rich Lambert ellenőrizte a csuklóban futó verőeret, s ő is érezte a vér pulzálását. Egy órán át izgatottan figyelték a műtőben Gardell pulzusának alakulását, majd átvitték a gyermekintenzív osztályra.

Dr. Maffei ezután megkereste a váróteremben ácsorgó Rose-t. – Gardell életben van – mondta neki –, de tudni kell, hogy 1 órán és 41 percen keresztül lényegében halott volt. – Az orvos elmagyarázta, hogy az oxigénhiány következtében Gardell agya szinte bizonyosan maradandó károsodást szenvedett. – Jelenleg nem tudni, mikor ébred fel és mely agyi funkciói károsodtak.
 

Hajnalodott. Doyle Martin megérkezett az országútról, és leült Rose mellé Gardell ágyához. – Gardell – szólongatta Doyle a kisfiát, mint mindig, amikor hazatért a munkából. – Visszajöttem, hogy játszhassak veled. Akarsz játszani?

És ekkor a kisfiú, aki nyolc órával azelőtt halott volt, felnyitotta a szemét, és fejét az apja felé fordította.

Gardell még két napot töltött kórházban; csupán enyhe nyugtatókat kapott. Testhőmérsékletét továbbra is 32˚C-on tartották, hogy megakadályozzák az agyvizenyő kialakulását. Ez idő alatt egyre gyakrabban nyitotta ki a szemét, és láthatóan reagált is a környezetére. A lélegeztetőcsövet eltávolították, s hamarosan nyugtatóra sem volt szüksége. A negyedik napon, vasárnap hazaengedték. Egy hét múlva már a testvéreivel játszott. – Nem lehet észrevenni rajta, hogy min ment keresztül – meséli Rose.

Miként történt hát, hogy a kisfiú, aki minden objektív mérce szerint közel két órán keresztül klinikailag halott volt, sértetlenül tért vissza az életbe?

Martinékkal együtt sok ember úgy véli, Gardell megmenekülése egyszerűen csoda. Rose azt is hangsúlyozza, hogy a kicsi pulzusa pontosan akkor tért vissza, amikor a helyi egyházközösség tagjai összeültek, hogy imádkozzanak érte.

Élettani szempontból a legfontosabb tényező Gardell megmenekülésében talán az volt, hogy a kisfiú kis híján megfulladt a jeges vízben.

– A hipotermia (kihűlés) bizonyos fokú védelmet jelent akkor, ha nincs véráramlás és nem kap a beteg levegőt – mondja dr. Maffei. A hideg megállította Gardell szívét, de megmentette az agyát, amely oly módon vészelte át a balesetet, mint ahogyan jégre téve az amputált ujj hosszabb ideig marad visszailleszthető állapotban. Magasabb hőmérsékleten Gardell agysejtjei oxigén hiányában bizonyosan elhaltak volna; így azonban kibírták… legalábbis 101 percen át. Ám a mentésben részt vevők közül soha senki sem tapasztalt még ennyire extrém esetet.

Randall Beachel, a szomszéd, aki kihúzta a kicsit a patakból, néha kitekint Martinék udvarára, és mosolyogva nézi, amint a tejfölszőke apróság a bátyjaival kergetőzik. A dolog szerinte is egyszerű: – Valóságos csoda, hogy túlélte – mondja.

Vote it up
166
Tetszett?Szavazzon rá!