Három tévhit a világ szegényeiről

Bill Gates és a felesége szerint mindannyian tehetünk azért, hogy minden gyermek kapjon egy esélyt

Kapcsolódó cikkek

Bárhonnan nézzük is, a világ ma jobb helyzetben van, mint valaha. Az elmúlt 25 évben sikerült felére csökkenteni a mélyszegénységet, világszerte csökken a gyermekhalandóság, és jó néhány, korábban külföldi segélyre szorult ország ma már önellátó.

Akkor miért gondolják sokan mégis úgy, hogy a dolgok rossz irányba mennek? Ennek legfőbb oka, hogy ezek az emberek a globális szegénységgel és fejlődéssel kapcsolatos három, mélységesen ártalmas tévhit foglyai. Nemcsak téves azt hinni, hogy a világ rossz úton jár, de káros is. Hátráltatja a fejlődést, és elzárja előlünk annak lehetőségét, hogy olyan világot teremtsünk, amelyben szinte mindenkinek esélye van a boldogulásra.

1. A szegény országok végleg szegénységre vannak ítélve
A világ szinte minden szegletében emelkednek a jövedelmek, és javulnak a jólét egyéb fokmérői. Vegyük például Mexikóvárost! Amikor először jártunk ott 1987-ben, az otthonok többségében nem volt vezetékes víz, és azt tapasztaltuk, hogy az embereknek gyalogolniuk kell azért, hogy vízzel tölthessék meg kancsóikat. A látvány Afrika térségeit idézte.

A Microsoft mexikóvárosi irodáját vezető férfi a gyermekeit rendszeresen az Egyesült Államokba küldte orvosi vizsgálatra, hogy megbizonyosodjon róla, a szmog nem károsítja az egészségüket.

A város mára elképesztően megváltozott: felhőkarcolókkal, tisztább levegővel, új utakkal meg hidakkal büszkélkedik. Szegénynegyedek még vannak, de amikor ott járunk, mindig elámulunk, hogy az emberek többsége már középosztálybeli – és ez valóságos csoda. Hasonló átalakulás zajlik Nairobiban, Újdelhiben, Sanghajban és a világ még jó néhány másik nagyvárosában. A globális szegénység képe már a mi életünkben teljesen megváltozott. Kínában 1960 óta megnyolcszorozódott az egy főre jutó éves jövedelem.

Indiában ez az érték megnégyszereződött, Brazíliában közel ötszörösére nőtt, míg az ásványi anyagokkal okosan gazdálkodó Botswanában harmincszorosára. A közepes jövedelmű országok új közössége ma már a Föld lakosságának több mint a felét képviseli, pedig ezek a nemzetek ötven évvel ezelőtt alig léteztek.

Ez még Afrikára is igaz: itt az egy főre jutó éves jövedelem 1998 óta a kétharmadával, 1300-ról 2200 dollárra nőtt. Az elmúlt fél évtized tíz leggyorsabban növekvő gazdaságából hét a fekete kontinensen található.

Kellően bizakodók vagyunk, és bátran megjósoljuk, hogy 2035-re alig marad szegény ország a világban. Tagadhatatlan, hogy néhányat továbbra is hátráltatni fog a politikai berendezkedés (például Észak-Koreát) vagy a földrajzi elhelyezkedés (például azokat a közép-afrikai országokat, amelyeknek nincs tengerpartjuk). Ugyancsak probléma lesz az egyenlőtlenség. De ettől függetlenül minden dél-amerikai, ázsiai és közép-amerikai állam (kivéve talán Haitit), valamint a tengerparti afrikai országok többsége a közepes jövedelmű nemzetek sorát fogja gyarapítani. Ezeknek több mint 70 százalékában magasabb lesz az egy főre jutó éves jövedelem, mint most Kínában.

2. A külföldi segély kidobott pénz
Aggódunk e miatt a tévhit miatt. Mentséget kínál a világ vezetőinek, hogy csökkenthessék a támogatásra szánt keretet, ez pedig egyet jelentene azzal, hogy kevesebb életet sikerülne megmenteni, mielőtt az adott országok önellátóvá válnának. Holott a külföldi segély nagyszerű befektetés. Nem csupán életeket menthetünk vele, de tartós, hosszú távú fejlődést is teremthetünk.

Sokan úgy gondolják, hogy a fejlett országok költségvetésének jelentős hányada megy el külföldi segélyre. Amikor közvélemény-kutatók arról kérdeznek amerikaiakat, hogy szerintük a büdzsé hány százalékát fordítják segélyezésre, a leggyakoribb válasz a „25”.

Pedig az igazság az, hogy kevesebb, mint 1 százalékát, évente közel 30 milliárd dollárt. Az Egyesült Államok kormánya több mint kétszer annyit költ mezőgazdasági támogatásokra, mint nemzetközi egészségügyi segélyekre, míg a hadseregre ennek több mint a hatvanszorosát.

Gyakori panasz, hogy a segély a korrupció melegágya, és ez részben igaz is. Ám a közismert rémtörténetek – diktátorok támogatásból épült palotái – még a hidegháborús évekből származnak, amikor a segélyek célja nem az emberek életének javítása volt, hanem a szövetségesek megnyerése. Ez ma már jóval kisebb probléma. Igyekezhetünk csökkenteni a kicsiben folytatott korrupciót, de megszüntetni nem fogjuk tudni, ahogy a pazarlást sem az üzleti és kormányzati programok esetében.

Sokan hangoztatják, hogy ha csak egy dollár is korrupcióra megy el, függesszék fel a segélyprogramokat. Noha az USA-beli Illinois állam legutóbbi hét kormányzójából négy börtönbe került korrupció miatt, senki nem követeli, hogy zárják be az állami iskolákat vagy torlaszolják el az autópályákat.

A bírálók arra is panaszkodnak, hogy a segélyezés miatt ezek az országok külső erők bőkezűségétől függenek. Ez az érvelés azonban csak a legnehezebb helyzetben lévő, még nem önellátó államokra összpontosít.

Következzen itt egy lista azokról az országokról, amelyek korábban segélyre szorultak, de idővel úgy megerősödtek, hogy ma már minimális támogatásban részesülnek: Brazília, Mexikó, Chile, Costa Rica, Peru, Thaiföld, Mauritius, Botswana, Marokkó, Szingapúr és Malajzia.

A bírálóknak abban igazuk van, hogy nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy a segély hatására növekedne a gazdaság. Azt viszont tudjuk, hogy ennek hatására javul az egészségügy, a mezőgazdaság és az infrastruktúra, ami szoros összefüggésben van a hosszú távú növekedéssel. De nézzünk egy példát, mit lehet elérni támogatással!

Egy 1960-ban született gyermeknél 18 százalék volt annak a veszélye, hogy nem éri meg az ötödik születésnapját. Egy ma született gyermeknél ez kevesebb, mint 5 százalék, míg 2035-ben várhatóan 1,6 százalék lesz.

Nincs még egy olyan, 75 évet átfogó területe a segélyezésnek, amelynek eredményessége megközelítené ezt az értéket.

3. Túlnépesedéshez vezet, ha életeket mentünk meg
Az emberek több mint két évszázada rettegnek az olyan vészforgatókönyvektől, amelyek szerint az élelmiszer-termelés már nem képes lépést tartani a népességnövekedéssel. Ez az aggodalom azonban hajlamos felülírni a Föld népességét alkotó emberek iránt érzett törődést. Nemcsak szívtelenség, ha hagyunk meghalni gyermekeket, hogy később ne kelljen éhezniük, de zsákutcába is vezet.

Azokban az országokban növekszik ugyanis a legnagyobb ütemben a lakosság lélekszáma, amelyekben a legmagasabb a gyermekhalandóság – és ezekben kiemelkedően magas a születések száma is.

Ahol több gyermek marad életben, ott a szülők maguk döntenek úgy, hogy kisebb családjuk lesz. Nézzük Thaiföld példáját! Ott a gyermekhalandóság 1960 körül kezdett el csökkenni, majd az 1970-es években, amikor a kormány családtervezési programot indított, a születések száma is zuhanni kezdett.

A thai nők két évtized alatt eljutottak oda, hogy az átlagosnak számító hat gyermek helyett csak kettőt vállaltak. A gyermekhalandóság ma már olyan alacsony szinten van, mint az Egyesült Államokban, és a thai nők átlagosan 1,6 gyermeket szülnek.

A világ nagy részére igaz, hogy a csökkenő gyermekhalandóság maga után vonja a születések számának mérséklődését. Tehát nem vezet túlnépesedéshez, ha életeket mentünk meg – épp ellenkezőleg.

Egyedül akkor teremthetünk fenntartható világot, ha olyan társadalmakat építünk, amelyekben az emberek egészségben élnek, gyarapodnak, alapvetően egyenlők, és könnyebben hozzáférnek a fogamzásgátlókhoz.

Minél több emberben, különösen a politikai vezetőkben kellene eloszlatni a fenti tévhiteket.

Sokszorosan megtérül, ha hozzájárulunk az egészség és a fejlődés nemzetközi elősegítéséhez. Mindannyian tehetünk azért, hogy olyan világot teremtsünk, amelyben a mélyszegénység csak a szabályt erősítő kivétel, és amelyben minden gyermeknek megadatik, hogy boldoguljon.

És számunkra, akik hiszünk abban, hogy minden emberi élet ugyanolyan értékes, ennél lelkesítőbb feladat ma nem létezik.

Vote it up
100
Tetszett?Szavazzon rá!