Házhoz hozza a történelmet

Günter Demnig német művész fejébe vette, hogy egyenként állít emléket azoknak, akik a holokausztban pusztultak el

Megjelent: 2011. július

Kapcsolódó cikkek

A kölni óváros egyik forgalmas utcájában Günter Demnig térdelve feszegeti föl a járda egyik macskakövét. A helyére fényes rézlappal borított betontömböt nyom, majd gumivégű kalapácsával addig ütögeti, amíg csak szilárdan nem illeszkedik.

Utána nyögve fölegyenesedik, leveszi viharvert ausztrál vadászkalapját, és hátrébb lép, hogy a kíváncsi járókelők láthassák a Roonstrasse 33-as számú ház előtt elhelyezett rézplakett feliratát: „Itt lakott Herbert Josef Rotschild. Született 1905. június 6-án. 1943-ban Auschwitzba deportálták. 1945 márciusában megölték.” A holokauszt egy korábban névtelen áldozata végre személyes emlékhelyet kapott.

Miközben Demnig összeszedi a szerszámait, egy divatosan öltözött, babakocsit toló fiatal nő lehajol, hogy közelebbről megszemlélje a táblát, majd elmeséli a művésznek, hogy a ház, ahol lakik, hajdan egy olyan zsidó családé volt, amelynek a legtöbb tagját – tudomása szerint – koncentrációs táborban pusztították el. Nem lehetne többet kideríteni róluk valahogyan, hogy ők is kaphassanak emléktáblát? – kérdezi.

A zömök, energikus, a hatvanas évei közepén járó Demnig az elmúlt 15 évben mintegy 28 ezer hasonló táblát alkotott meg és helyezett el saját kezűleg több mint 600 német nagy- és kisvárosban, illetve faluban, valamint külföldön. Valamennyi rézplakett a művész zsúfolt kölni műteremlakásában készült, ahol egy fapadon kuporogva épp egy újabb réztábla betűit vési ki. Egy tábla körülbelül 30 perc alatt készül el, és Demnig izmos karját elnézve kemény munka lehet. Időnként abbahagyja a munkát, és engedélyez magának egy korsónyit a kedvenc helyi söréből.

Demnig Stolpersteinnek, „botlatóköveknek” nevezi az emlékműveit, „mert az a céljuk, hogy az élők belebotoljanak a szörnyű emlékekbe”. Szilárdan hiszi, hogy ezek a 10-szer 10 centiméteres táblák, melyekre az emberek jártukban-keltükben rálépnek, személyesebben és megrázóbban idézik fel a holokauszt borzalmait, mint a „hivatalos” emlékhelyek, amilyen például a szülővárosában, Berlinben található hatalmas Zsidó Múzeum.

– Szinte lehetetlen felfogni, mit jelent hatmillió ember szándékos kiirtása – jelenti ki Demnig. – De ha az utcán az egyik ilyen kis kockán megcsillanó napfény a szemünkbe villan és elolvassuk rajta a nevet, aztán ránézünk a házra, amely valaha az illető otthona volt, a holokauszt emberibb és egyénibb arcot ölt.

Az Auschwitzban 1942. augusztus 9-én meggyilkolt Rosa és Edith Stein emléktáblájaA következő emlékkő leendő helyére igyekszünk, és egy olyan háztömb mellett haladunk el, ahol Demnig, aki nem zsidó, korábban már 22 réztáblát rakott le, eközben a művész felidézi, hogyan fejlődött ki az ötlet azokból a baloldali performanszokból, amelyekkel eredetileg foglalkozott.

– Fehér csíkot festettem föl azon az útvonalon, amelyen több száz cigány vonult végig 1940-ben a kölni pályaudvar felé, ahonnan azután haláltáborokba szállították őket. Ez afféle főpróbája volt a holokausztnak, mert a nácik látni akarták, hogyan fognak reagálni az elhurcoltak szomszédságában élő németek. Amikor senki sem tiltakozott az eltűnésük miatt, megnyílt az út a tömeges deportálások megkezdése előtt.

Miközben Demnig festett, egy idős asszony lépett oda hozzá, és így szólt: „Egyetértek azzal, amit csinál, de meg kell, hogy mondjam, errefelé soha nem laktak cigányok.” Demnig még most is emlékszik az asszony megrendülésére, amikor elé tárta a tévedését bizonyító hiteles levéltári dokumentumokat. – Csak akkor ébredt rá, hogy az emberek, akiket az orra előtt hurcoltak el, akár a saját szomszédjai is lehettek.

Ez volt az a pillanat, mondja Demnig érzelmektől elfúló hangon, amikor megfogant benne a gondolat, hogy feltámasztja a táborokban legyilkolt emberek nevét és emlékét.

Demnig az első emléktábláját Kölnben fektette le 1995-ben, méghozzá teljes titokban, a városi hatóságok tudta nélkül. A következő évben egy csomó Stolperstein jelent meg Berlin régi zsidónegyedében, szintén hivatalos hozzájárulás nélkül. Amint az ügy felkeltette a német média érdeklődését, özönleni kezdtek a kérések Németországból és külföldről: rengetegen szerettek volna emléket állítani a meggyilkolt családoknak, rokonoknak, barátoknak.

Demnig nagy örömére német iskolák is jelentkeztek, hogy „örökbe fogadnának” egy-egy áldozatot, kiállítások, jótékonysági vásárok szervezésével, rendezésével gyűjtötték össze a művész által táblánként felszámított 95 eurós vételárat. – Ez az egyetlen bevételi forrásom az egyéni adományokon kívül, ami még az anyagköltséget sem fedezi – hangsúlyozza Demnig, majd bánatosan hozzáteszi, hogy a magasba szökő rézárak felemésztik soványka költségvetését.

Míg a helyhatóságok többsége most már engedélyezi, sőt szívesen fogadja Demnig ténykedését, a különösen sötét náci múlttal rendelkező München városatyái még egyetlen emléktábla elhelyezéséhez sem járultak hozzá. A Demnig által lopva lerakott néhány botlatókövet hatósági utasításra, a helyi zsidó hitközség beleegyezésével, kiásták és eltávolították, mert attól tartottak, hogy a jobboldali szélsőségesek meggyaláznák őket.

Németországon kívül emlékkövek elhelyezésére került sor többek között Antwerpenben, Rotterdamban, Rómában, Budapesten és Prágában – ezekben a városokban a náci megszállás idején történtek deportálások. De leraktak botlatóköveket az ausztriai Braunau am Innben, Hitler szülővárosában is.

– Felkértek, hogy vigyek el néhány táblát Sanghajba a 2010-es világkiállítás német pavilonjába – meséli Demnig, s előhalász pár fényképet, amelyeken kínai újságírók körében látható. – Azt hittem, soha nem fognak kifogyni a kérdéseikből!

Az aggasztja leginkább, hogy a hatmillió áldozat közül milyen sokat fosztottak meg a személyazonosságától

A robusztus testalkattal megáldott Demnig nem látja okát, miért ne cikázhatna továbbra is szerte Németországban és rakhatna le emlékköveket – rengeteg a felgyülemlett restanciája –, bár bizalmasan elárulja, hogy a sok terheléstől térde „úgy kattog, mint egy kasztanyetta”. A csuklója viszont még elég jól tartja magát, teszi hozzá, bár nem hiszi, hogy valaha sikerül megdöntenie eddigi rekordját, amikor 40 új plakettet gyártott egyetlen nap alatt, „attól azért eléggé kikészültem”.

Demnig elismeri, hogy Németország a legtöbb esetben dicséretes nyitottsággal viszonyul a holokauszt szörnyű örökségének feldolgozásához. Szinte rögeszmésen aggasztja az, hogy a hatmillió – zsidó, cigány, homoszexuális, kommunista és ellenálló – halott közül milyen sokat fosztottak meg a személyazonosságától.

– A plakettjeimet soha nem tekintettem sírköveknek – mondja, erősen megragadja a karomat, miközben könnyek szöknek a szemébe. – De miután a holokausztnak olyan kevés áldozata részesült tisztességes temetésben, a hozzátartozók, barátok számára csak ezek a táblák nyújtanak lehetőséget arra, hogy összegyűljenek imádkozni, virágot hozzanak, vagy csak megálljanak és emlékezzenek.

Vote it up
260
Tetszett?Szavazzon rá!