Hé, hé, Mr. Rock ’n’ Roll

Ritka interjú a 86 éves Chuck Berryvel, aki azt mondja, hogy tulajdonképpen még csak most kezd beindulni

Kapcsolódó cikkek

Hat évtizedet felölelő pályafutása során Chuck Berry, aki a rock and roll történetének vitathatatlanul legjelentősebb figurája, felállított néhány szabályt, amelyekhez ma is tartja magát. Ezek egyike: soha ne bízz az újságírókban. Berry a legtöbb interjúfelkérést elutasítja, és elzavarja az újságírókat Berry Parkból, a Missouri állambeli St. Louis közelében található birtokáról. Ennélfogva 86 éves korára Chuck Berry lett a rock and roll egyik leginkább félreértett úttörője, akit sokan keserű, makacs és összeférhetetlen emberként emlegetnek. Ahogy Keith Richards pimaszul megjegyezte: – Imádom a művészetét, de akkor se tudnék összemelegedni vele, ha mellette hamvasztanának el.

Szóval csekély reményekkel mentem el a Blueberry Hillbe – ez az a St. Louis-i étterem és klub, amelyben Berry havonta egyszer koncertet ad.

– Ha nem tetszel neki, vagy nem érzi jól magát, az interjú nem lesz hosszabb öt percnél – mondja Joe Edwards, a Blueberry Hill tulajdonosa és Berry régi barátja, amikor megérkezem.

Berry állva várakozik az étteremben, félrehúzódva, ahol a vendégek már nem láthatják. Az első dolog, ami a szemembe ötlik rajta, az a keze. Nagy keze van, vaskos ujjain hosszú körmök. Nem finom pilinckázásra valók, hanem túlcsordulóan hangos, erőteljes riffekre, amelyek annyival fiatalosabb, vadabb és veszélyesebb hangzást kölcsönöztek Berry elődjei rhythm & blues stílusához képest.

– Tehát sikerült ideérnie – mondja Berry üdvözlésképpen. Valójában két perccel előbb érkeztem. Berry leül. – Amikor autógyárban dolgoztam, blokkolni kellett. Azt is megmutatta, ha csak egy percet késtem.

Nagyon úgy tűnt, hogy az a félelmetes ötperces interjú következik, amire Edwards figyelmeztetett.

Aztán Berry gyorsan talál valami mást, amibe beleköthet: az artikulációm, hogy nem hallja tisztán a „t” és „g” hangokat a kérdéseimben. Elkezd mesélni arról, hogyan tanult meg artikulálni Nat „King” Cole-t hallgatva és hogy milyen sok gondot fordított egész életében a szavak helyes kiejtésére.

A percek feszülten telnek. Aztán hirtelen minden megváltozik. – Sokat játékgépezek, és tegnap négyszer robbantottam bankot – mondja. – Kíváncsi voltam, hogy ötödször sikerül-e. Ha ez kapzsiság, hát kapzsi vagyok. Mint amikor a közönség eksztázisban van, engem meg az érdekel, hogy lehet-e ezt még tovább fokozni. És ha igen, megpróbálom.

– Lehet, hogy ezt hívják becsvágynak? – Hát – feleli –, én tele vagyok becsvággyal! – Amikor mindenki vihogni kezd, Berry hirtelen lekapja a napszemüvegét, felrak egy hallókészüléket, és szélesen elmosolyodik.

Berry különleges előadói stílusa senkiéhez nem hasonlítható (a képen 1971-ben)

– Apám alapvetően még mindig az a szerény ember, akit istenfélő szülők neveltek – mondja Berry 62 éves lánya, Ingrid, akit az énekes felhív, majd átadja a telefont. Berry nincs tudatában történelmi jelentőségének, vagy nem hajlandó elismerni azt – hiába idézzük John Lennon híres mondatát, mely szerint a „rock and roll” egyet jelent Chuck Berry nevével. Amikor megkérdezzük, érzi-e, hogy egyike a rock and roll feltalálóinak, azt válaszolja: – Nem. Ott van Louis Jordan. Meg Count Basie. És persze Nat Cole. Joe Turner. Muddy Waters, Blue Eyes, Tommy Dorsey.

Noha a felsorolt művészek valószínűleg hatottak rá, Berry az elsők között ötvözte a blues és a country stílusát – rythm & blues alapra –, ami a fiatalok kultúrájának sajátosságává vált.

– Mindent az előttem jövőktől tanultam és vettem át – mondja –, ugyanazt játszottam, mint ők, de valahogy másképp hangzott, azt hiszem. És ez egy csomó ember számára jelent valamit – teszi hozzá –, csak nem tudom, hogy mit.

Ha Berry előtt nem világos is, hogy mit jelent a zenéje a rajongók számára, azt mindig pontosan tudta, hogy mit akarnak hallani. Az őt megelőző úttörő blues- és countryzenészektől eltérően, Berry nem a saját valóságáról írt: már rég kimaradt a középiskolából és a húszas évei végén járt, amikor tinédzserek autógyorsulási versenyeiről, bulikról és iskolai zűrökről dalolt.

A kelet-st.-louisi Cosmopolitan Clubban, egy trió tagjaként kezdte átalakítani az akkori slágereket, az egyveleghez hozzácsempészve Hank Williams és Bob Wills countryzenei motívumait, hogy ébren tartsa az főleg afroamerikaiakból álló közönség érdeklődését.

Ahogy nőtt a népszerűsége, meg kellett felelnie annak a kihívásnak, amit a vegyes közönség jelentett.

Sokszor hívták meg olyan termekbe, ahol a nézőtér egyik oldalán fehér, a másikon pedig fekete srácok foglaltak helyet.

Berry emlékezete szerint a fehéreket a fekete muzsika (blues), míg a feketéket a fehér zene („hillbilly” country) hozta lázba.

Vagyis Berry hozzájárulása a rock and roll megteremtéséhez részben azon igyekezetének volt köszönhető, hogy egyszerre mindkét közönsége igényeinek meg tudjon felelni.

Ahogy Jim Marsala, aki idestova 39 éve basszusgitározik Berry mellett, megfogalmazza: – A szórakoztatáshoz való tehetsége tette azzá, ami.

– Igaz, azt kell adni az embereknek, amit akarnak – mondja Berry. – Mindig azokat keresem a közönség soraiban, akik figyelnek. Lehet, hogy épp a My Ding-A-Linget énekelem, de hirtelen abbahagyom, és rázendítek a The Lord’s Prayerre, mert észreveszek pár figurát, akik úgy festenek, mintha egyenesen a templomból jöttek volna.
 

Feleségével, Themettával 1976-banAz édesapja asztalos volt, és Berry a család tervei szerint mellette inaskodott volna. Csakhogy kamaszkorában rossz társaságba keveredett, és egy fegyveres (ruhaboltból ing-, valamint autó-) rablásba torkolló balhé következtében három évre javítóintézetbe került.

Egy évvel a szabadulása után, 22 éves korában feleségül vette Themetta Suggst (akivel a házassága 64 éve tart), és egy Chevrolet-üzemben kezdett dolgozni. Később lánytestvérei példáját követve kitanulta a kozmetikusságot, miközben az apjánál is dolgozott. A jövedelmét azzal egészítette ki, hogy fellépett Johnnie Johnson zongorista együttesében, amely – lenyűgöző előadói képességeinek köszönhetően – hamarosan Chuck Berry együttese lett. A banda kiugrására akkor került sor, amikor Berry Chicagóban meghallgatta Muddy Waterst, és Waters javaslatára felkereste Leonard Chesst, a Chess Records lemezkiadó főnökét.

Chess arra kérte Berryt, hogy egy eredeti számokat tartalmazó szalaggal térjen vissza. – Senki se akarta odaadni nekem a számait, így hát magamnak kellett írnom – meséli Berry. – Kettőt versekből írtam.

Mivel nem tudott kottát olvasni, kialakította saját hangjegyjelölési rendszerét. A betűk helyett minden hanghoz hozzárendelt egy-egy számot, és így bármilyen dallamot le tudott kottázni.

– Így tanultam meg zenét írni – mondja –, a matematikán keresztül.

Chessnek tetszettek Berry dalai, és 1955 májusára lemezfelvételt szervezett. A négy felvett szám egyike, a Maybellene, egy ismert népies dallam átható ritmusú feldolgozása, amely egy autóversenyről s egy csalfa lányról szól, a slágerlista első helyezettje lett. A Maybellene megváltoztatta Berry életét és végső soron az egész popzenét is.

Berry választékos nyelvezetű és tisztán artikulált daltörténetei formálták meg azt a zenei alapvetést, melyre a következő két évtized lényegében valamennyi jelentős rockegyüttese építkezett. Slágerei, mint a Rock & Roll Music, a Johnny B. Goode és a Roll Over Beethoven az erőteljes alapot ötvözték a boogie-woogie zongora-, valamint a country ritmusgitár-hangzásával, s ehhez rövid, magával ragadó riffek és felgyorsított blueselemek egyedülálló kombinációja társult.

Berry az 1959-ben bemutatott Go, Johnny, Go című filmjében

De, mint oly sok sztárnál, Berrynél is a hullámhegyeket mély hullámvölgyek követték. Vállalkozó szellemű üzletemberként befektetett mindenbe az ingatlantól egy éjszakai klubig. Ez utóbbi okozta a vesztét. 1959-ben texasi fellépései során megismerkedett egy fiatalkorú prostituálttal, akit hazahozott St. Louisba, hogy hoszteszként alkalmazza a klubjában. Vádat emeltek ellene, mert nőt vitt magával a szövetségi állam határán túlra erkölcstelen szándékkal, s Berry majdnem két évet ült.

Mialatt raboskodott, hírneve nőttön-nőtt: a Beatles és a Rolling Stones interjúiban az egekig dicsérte. Amikor 1963-ban kiengedték, Berry nagyobb sztár volt, mint valaha, de soha nem talált vissza eredeti alkotói lendületéhez. A hetvenes években új listavezető slágere, a My Ding-A-Ling feltámasztotta hanyatló pályafutását.

Berry nem eltévelyedésnek, inkább csúcspontnak látja ezt a dalt. – Nagyon sok pénzt hozott: egy 250 ezer dolláros csekket. – Aztán Berry életében váratlanul bekövetkezett a harmadik bukás. Nem sokkal az után, hogy fellépett a Fehér Házban, 1979-ben adócsalás miatt három hónapra ismét börtönbe csukták.

Ezek a botrányok, kudarcok, börtönbüntetések ma is kísértik. – Ha megint divatba jönnék, adakozhatnék… jótékonykodhatnék… és a negatív dolgok elhalványulnának – mondja.
 

A turnékon Berry általában sokat követel, többnyire arra kéri a szervezőt, hogy találomra szedjen össze helyi zenészeket, akik majd kísérik. Percekkel a kezdés előtt érkezik, és gyakran pontosan abban a pillanatban távozik, amikor a koncert a meghirdetett program szerint véget ér. E szokásokat valószínűleg a tapasztalat formálta ilyenekké. Az ötvenes években, amikor együttesének tagjai inni kezdtek és rendszeresen későn érkeztek vagy el se jöttek a fellépésekre, Berry kirúgta őket, mert gondoskodni akart a családjáról. Mivel többször előfordult, hogy a szervezők nem fizették ki a koncertet, Berry megkövetelte, hogy előre, készpénzben adják oda a gázsit.

– A szervezők mesterkedései oda vezettek, hogy Chuck ma már senkiben sem bízik meg – meséli Billy Peek, aki a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején gitározott Berryvel. – Így amikor megköti a szerződést, abban minden benne van, amit akar.

– Sokat hallani arról, hogy Chuck milyen undok, de az a Chuck Berry, akit én ismerek, a legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztam – mondja Bob Lohr, Berry házi együttesének a zongoristája. – Az emberek félreértik: azért húzódik vissza mindenkitől, mert fél. Olyan sokszor megégette magát.
 

Berry már olyan maradandót alkotott, ami jócskán túléli. De ő hazárdjátékos, aki ötödszörre is „bankot akar robbantani”. – Szeretnék még valamit összehozni, ami akkorát szól, mint a My Ding-A-Ling. – Berry lejátszik pár új nótát is a közönségnek, amelyeken mostanában dolgozik, például a Lady B. Goode címűt.

A retro-gyöngyszemek közé rejtve azonban a műsorban rendkívül költőien elmesélt történeteket is hallunk, lágy, hangulatos zenei köntösben.

Egy kései sikerszéria esélyeit latolgatva Berry azt mondja, ingatlanba fektetne, adakozna Haitinak és a börtönreformra, s valószínűleg újra megépítené azt az örökmozgót, amit apja talált fel, és nyolc napig folyamatosan működött. – Még most is le tudom rajzolni, látom, ahogy azok a kicsi golyók legörögnek a vájaton, miközben a gép körbe forog – meséli Berry.

A tökéletes showman: Berry a híres „kacsajárását” adja elő egy 1980-as hollywoodi koncerten

Meghív, hogy látogassak el a birtokára, a Berry Parkba, amely Wentzville-ben található. A 110 holdas területen három fűnyíróval dolgozik.

– Milliomos vagyok, de a füvet magam nyírom – mondja Berry. – Közben meg arra gondolok, hogy ez a saját füvem. És ez jó érzés.

Vidáman nevet. Minden fűszálnak megvan a maga története – folytatja. Olyan, mint az ember. Ha kettévágják, meghal, persze. De abba a felébe, amit nem vágtak le, visszatér az élet.

Ez Berry élettörténete is. 86 évesen nem rágódik azokon a botrányokon, megaláztatásokon, amelyek sokak szerint súlyos lelki sérüléseket okoztak neki, hanem keményen dolgozik, hogy valami újat és fontosat hozzon létre.

A legtöbb ember arra készül, hogy halála pillanatában majd lepereg előtte az élete, vagy élénken felidéződik benne egy régi emlék, de Berry azt állítja, hogy nála másképpen fog történni: – Nem emlékezni fogok – mondja széles mosollyal. – Csakis az fog érdekelni, hogy mi következik.

Vote it up
193
Tetszett?Szavazzon rá!