Hétvége Gutta bácsinál

Nővéreimmel nagyon fontos dologra jöttünk rá az enyhén szólva is különc rokonnak köszönhetően

Mielőtt hozzáfogok az íráshoz, meg szoktam nézni néhány szó etimológiáját. Általában csak az időt húzom vele. Ám néha felkészültebbnek érzem magam, ha tudom, honnan erednek a szavak, amelyekkel dolgozni fogok.

Amikor Gutta bácsikámról készültem cikket írni, megtudtam, hogy az angolban a kedvesség és rokonság szavak egy tőről fakadnak. Ha valakivel kedvesek vagyunk, úgy bánunk vele, mintha családtag volna. Vicces, hogy néha épp akkor vagyunk kínban, amikor a rokonainkkal kellene kedveskedünk.

Gutta bácsikánk hívásait nemigen fogadta kitörő lelkesedés, de ő nem zavartatta magát, és gyakran jelentkezett. Amikor a telefonon megláttuk a körzetszámát, két nővérem és én úgy adogattuk egymásnak a készüléket, mint a forró krumplit. – Vedd fel!

– A múltkor én vettem fel. Most te jössz!

Nem utáltuk a bácsikánkat, csak épp rengeteget beszélt. Aki fogadta a hívását, annak úgy eltűnt másfél óra az életéből, mint a hópihék tavasszal.
 

Egy forró júliusi napon Gutta bácsi újra telefonált. Tudtam, milyen veszélyes ekkortájt fogadni a hívását, mert arra akar rávenni minket, hogy vezessünk le hozzá Pennsylvaniába és menjünk el vele a reneszánsz búcsúba.

De miután már hét éve azzal hárítottam el az ajánlatát, hogy „Sajnos mind a tizenkét hétvégére van programom”, egyszerűen kifogytam a kifogásokból. Ennek ellenére, miközben felvettem a telefont, menekülési útvonalakat kerestem. – Szia, Gutta bácsi! Hogy vagy?

– Rossz hírem van... – kezdte. Szokatlanul erőltette a beszédet, mint akinek fáj a torka. – Fickó váratlanul eltávozott.

– Ó, jaj... Nagyon sajnálom. – Ki a csoda volt Fickó?

– Ez a kandúr rászolgált a nevére. De most már örökre megpihent.

– Bizonyára.

– Szóval mikor ugortok le hozzám? Most szombaton kelta buli lesz a reneszánsz búcsúban. Gyertek már le!

– Jó ötlet – csúszott ki a számon akaratomon kívül.

– Tényleg? Szuper! – vágta rá. – Akkor szombaton 8 körül nálam.

Gyorsan lerakta, mielőtt meggondolhattam volna magam. Ez volt Gutta bácsi legrövidebb hívása.

Amikor a következő hétvégén a húgommal autóba szálltunk, hogy lemenjünk a nagybácsihoz, 35 fokot mutatott a hőmérő. A levegő sűrű volt, és ragacsos, mint egy túlérett görögdinnye. Az utasülésen elterülő húgomra néztem, akit én rángattam el az útra. Törékeny alakjából csak úgy sugárzott a neheztelés.

Talán arról van szó: az ember öntudatlanul is megérzi, ha egy családtagja odafigyelésre szorul

Néhány óra elteltével megálltunk Gutta bácsi háza előtt, az öreg a verandán várt ránk. A 185 centi magas, mackós tengerészgyalogosnak kilenc és fél ujja volt, skótszoknyát viselt, meg testre feszülő, írzászló-mintás pólót, oldalán 70 centis kard lógott. Nehéz lett volna megállapítani, hogy kalóznak öltözött-e, vagy reneszánsz udvaroncnak, de nem is számított. Megölelt minket, majd körbevezetett a kertjében, amelyet hol elbűvölőnek láttam, hol meg szemétdombnak.

– Ez volt Fickó kedvenc kaparófája. De azt is szerette – mutatott a földön szétszórt tárgyakra.

– És itt szokott szunyókálni – vezetett minket a kert egy azonosíthatatlan pontjához.

– Ezt a követ az ő emlékének szenteltem. Sokat tanyázott rajta. És itt szoktam imádkozni a családért... meg Fickóért – mondta, és oldalra döntötte a fejét, mintha azt remélte volna, így a szeme visszafogadja a könnycseppet, amely azonban lefolyt az arcán. – Örülök, hogy eljöttetek!

Ez volt az egyetlen olyan mondata, amelyet nem a megszokott dörmögő nagybácsis hangján mondott. Ekkor jöttem rá: nemcsak a nagybátyánkat látogattuk meg, hanem egy elhagyatott helyen élő magányos embert, akinek rettenetesen hiányzik a macskája.

– Én is örülök, Gutta bácsi – mondtam, és éreztem, hogy őszintén beszélek. – Én is – visszhangozta a húgom, és láttam rajta, hogy ő is elérzékenyült.

Aztán elszállt a pillanat, és minden ment a megszokott módon. Gutta bácsi elmondta, mi a program a búcsúban: skótdudás koncert, lovagi viadal, ír sztepptánc, Őfelsége Királyi Mulattatói és megint a skótdudások. A délutánt végignevettük, párbajoztunk, pulykacombot ettünk, és táncoltunk. Jó ideje nem bolondoztunk ilyen önfeledten.

Útban hazafelé elgondolkoztam, vajon miért épp most mondtam igent Gutta bácsi invitálására. Talán arról van szó, hogy az ember öntudatlanul is megérzi, ha egy családtagja odafigyelésre szorul. Arra gondosan ügyelünk, hogyan viselkedünk barátainkkal, munkatársainkkal és idegenekkel. Ám rokonaink körében gyakran elengedjük magunkat, nem vagyunk mindig tudatosak. Ösztönösen nyújtunk kezet, ha a rokonunknak segítségre van szüksége, és akkor is eleget teszünk a kötelességünknek, ha közben minden porcikánk tiltakozik ellene.

Amikor a húgom meg én hálaadáskor találkoztunk Gutta bácsival, ő csillogó pallosokkal ajándékozott meg minket. – Mi az ördögöt fogtok ezzel csinálni? – morogta anyám.

Ám Gutta bácsi szerint ezek nélkül oda ne menjünk jövőre a búcsúba. – Idén belekóstoltatok a mulatságba, de legközelebb már nem lesz kecmec.

Elmosolyodtunk, mert jól tudtuk, hogy a maga módján csak ezt mondja: – Köszönöm, hogy eljöttetek.

Vote it up
91
Tetszett?Szavazzon rá!