Hőség, szomj, sivatag

A három nő egynapos kirándulásra indult, ám három nappal, illetve csaknem 500 kilométerrel később elfogyott a benzinjük

A Death Valley, vagyis a Halálvölgy, amely Kalifornia délkeleti peremén, közel 8000 négyzetkilométeren terül el, Észak-Amerika legszárazabb és legforróbb vidéke. A homokdűnék és kopár hegyek karéjában június és szeptember között gyakran emelkedik 40 Celsius-fok közelébe a hőmérséklet. Az éves csapadékátlag alig több 60 milliméternél, és a legtöbb hónapban egyáltalán nem esik eső. Bár évenként közel egymillió turista érkezik ide, nyáron, amikor a nap a legkegyetlenebbül perzsel, csak kevesen merészkednek be a völgybe.

A nevadai Pahrump poros, 36 ezer lakosú kisváros, alig 100 kilométerre a Death Valley Nemzeti Park bejáratától. Legtöbb lakójához hasonlóan Donna Cooper is sokszor hajtott már át a völgyön. 2010 júliusában, egy csütörtöki napon a 62 éves nyugdíjas nő a fejébe vette, hogy körülnéz a park egy általa addig még soha nem látott részén: az 1920-as években, spanyol stílusban épült Scotty’s Castle udvarház környékén. Vele tartott 17 éves lánya, Gina, valamint Donna egyik barátnője, a náluk vendégeskedő, 19 éves hongkongi Jenny Leung is.

Déli egy óra körül érkeztek meg az udvarházhoz, s a következő két órában alaposan körbejárták. Amikor hazafelé indultak, a parkolóban felfigyeltek egy táblára, amely egy kiszáradt tómeder, az úgynevezett „Versenypálya” felé mutatta az utat, ahol elmozduló kövek hagytak csúszásnyomokat a repedezett sárban.

– Ezt mindig is szerettem volna megnézni – mondta Donna.

Az ötlet a két lánynak is tetszett. A Hyundai kocsit vezető Gina nyugatnak fordult a 267-es úton, majd egy földúton délre kanyarodott. A külső hőmérséklet 52 fok volt. Úgy egy óra elteltével kereszteződéshez értek, ám a Versenypályához vezető út táblája nem volt egyértelmű. Gina balra kanyarodott. Újabb tizenöt kilométer megtétele után rájött, hogy rossz irányba fordultak. Erre visszafordult, de hamarosan egyre magasabb dombok között találták magukat.

Donna megnézte az autóstérképet, de az a nemzeti parkban csak a főutakat jelezte. – Kérdezzük meg Nelltől, hogyan jutunk vissza a Scotty’s Castle-höz – mondta, a GPS-készülékre utalva, amelyet az édesanyjáról nevezett el.

Donna ült a kormányhoz, és követte az utasításokat: „Menj előre 170 métert, aztán fordulj jobbra a jelöletlen úton”, parancsolta Nell határozott hangon. „Fordulj balra, és haladj másfél kilométert, aztán fordulj jobbra. Haladj előre nyolc kilométert, aztán fordulj vissza.”

Amióta 1849-ben a korai telepesek elkezdtek itt átvágni a kaliforniai aranymezők felé, sokan tévedtek már el a Death Valley-ben, és sokan közülük az életükkel fizettek ezért. Az utóbbi időkben egyre többeket vezetnek tévútra a GPS-készülékek, mivel azok adatbázisai az elhagyatott területekről olykor több évtizede nem frissített térképeken alapulnak. Miközben Donna az egyre keskenyebb és rázósabb utakon kanyargott az autóval, Ginára lüktető fejfájás tört, s hamarosan émelyegni kezdett. – Haza akarok menni – nyögte a lány.

– Ne gyerekeskedj! – csattant fel Donna.

Jenny az anyósülésen a könnyeivel küszködött – ez a kaland nagyon megviselte a hongkongi lányt. A kis autó légkondicionált volt ugyan, de Jenny ajka így is fájdalmasan kicserepesedett. Négy félliteres palack vizet vittek magukkal, de három már kiürült, és Jenny nem tudta rávenni magát, hogy beleigyon az utolsóba. Amikor Donna odanyújtotta neki, úgy tett, mintha meghúzta volna.

– Ne szórakozz! – szólt rá Donna szigorúan. – Idd meg a részedet!

Jenny belekortyolt, és sokáig tartogatta a szájában a vizet, mielőtt lenyelte volna.

Ahogy továbbhaladtak, megnyúltak az árnyékok, de a hőség alig enyhült. Az autó körül kilométereken át csak homok, törmelék és bozót húzódott. Időnként mind a hárman megpróbálták mobiltelefonjukról a segélykérő számot hívni, de nem volt térerő. Donna számba vette, mijük van: a kevéske víz mellett volt még két almájuk, egy zacskó chips maradéka meg némi keksz. Az ötajtós kocsi csomagtartója takarókat, pulóvereket, tartalék cipőt, szerszámkészletet és elsősegélykészletet rejtett. A benzintartály több mint a negyedéig volt.

Donna mélyet lélegzett, aztán a levegővel együtt kifújta egyre fokozódó félelmét is. A férjével nyolc gyermeket neveltek fel. Tudta, hogy most két fiatal élete is azon múlik, sikerül-e megtalálnia a sivatagból kivezető utat.

Este 8 körül Nell robothangja sziklákkal övezett zsákutcába vezette őket. Gina azonban észrevett egy halvány csapást a bozóton át, s azt követve lefelé egy simább földútra jutottak. Elhaladtak egy javarészt kiszáradt, a naplementében szikrázó sóstó mellett, s az egyik kanyar után civilizációra utaló jelet vettek észre – egy levélszekrényt. Donna egy gyűrött cédulát talált benne, kézírásos üzenettel: „Sajnos nem találtunk itt.” Valamivel messzebb drótkerítés húzódott, lelakatolt kapuval, s távolabb egy magányos facsoport is állt.

– Nézzük meg, van-e ott valaki – javasolta Gina.

– Nem vesztegethetjük az időt – felelte Donna. – Most jó úton vagyunk, ki fogunk találni innen.

Nell utasításait követve Donna lefelé haladt az úton, a kopár hegyek közé. Ahogy magasabbra értek, Gina visszanézett, és mintha valamiféle épületet látott volna a fák mögött. De már esteledett, és túl messzire jöttek ahhoz, hogy visszaforduljanak.

Pahrumpban eközben Donna régi barátja, Charlene Dean, a helyi lap újságírónője nem aggódott amiatt, hogy az asszony és a két lány nem ért haza vacsorára. Az 51 éves Dean Cooperéknél lakott, s ezért cserében ő vigyázott a házra, amikor a tulajdonosok nem voltak a városban. Elég régóta ismerte a barátnőjét ahhoz, hogy arra gondoljon, bizonyára megváltoztatta a terveit.

Donna férje, a 62 éves Rodger éppen a floridai North Portban volt látogatóban a lányuknál, Skynál. Ő is hozzászokott már Donna önállóságához. Ámde a 21 éves, idősek otthonában dolgozó Sky aznap délután esett át egy epehólyagműtéten, és nem akarta elhinni, hogy az édesanyja meg sem próbálta felhívni őt telefonon. – Valami nincs rendben – mondogatta.
 

Donna addig autózott, amíg a benzinszintmutató elérte a nullát. Este 10 óra volt, és a kilométeróra szerint több mint 320 kilométert tettek meg azóta, hogy elindultak a Scotty’s Castle-től. Hatalmas sziklák tornyosultak az autó fölé, s a fekete égen számtalan csillag ragyogott. – Úgy fest, itt le kell táboroznunk – mondta Donna.

– Vannak itt vadállatok? – kérdezte Jenny remegő hangon.

– Pumák és medvék – felelte Donna. – Húzzátok fel az ablakokat!

A lányok engedelmeskedtek. Donna körbeadta a maradék ételt, majd mindegyikük ivott egy korty vizet a csaknem kiürült palackból. Ginát hamar elnyomta az álom, de Jenny és Donna szorongva gondolt a másnapra.

– Ne félj! – mondta Donna, ahogy Jennyvel a sötétségben ültek, és maguk elé meredtek. – Csak egy jó tervre lesz szükségünk. – Ez után azonban nyomasztó csend telepedett rájuk.

Péntek reggel 6-kor a kelő nap fényében már látták, hogy magasan a völgy fölött vannak, egy ritkás fenyőligetben. Az út mellett száz méternél is mélyebb szakadék húzódott. Donna megpróbálta beindítani az autót – mindhiába.

– El kell érnünk, hogy valaki észrevegyen bennünket – jelentette ki Gina. Donna és Jenny a „SEGÍTSÉG” feliratot rakta ki kövekből egy sík területen. Gina eközben sekély gödröt kapart, és telerakta ágakkal meg a Scotty’s Castle-ből elhozott brosúrákkal. De amikor az autó szivargyújtóját a gallyakhoz nyomta, azok nem kaptak lángra, csak parázslottak.

A távolban repülőgépet vettek észre. Gina egy CD-t tükörként használva megpróbált jelezni, Jenny pedig egy sárga, vészhelyzetben használatos takarót lengetett. De a repülőgép – és a nap folyamán több másik is – továbbszállt. Délelőtt 11 óra körül itták meg a víz maradékát. Donna leszedett egy kaktuszt, és hámozni kezdte a bicskájával. Valahol azt olvasta, hogy az egyik faj iható folyadékot tartalmaz – de ennek csak ragacsos masszát találtak a belsejében. Ezután rágni való fenyőtűket gyűjtöttek, mivel Donna tudta, hogy nedvességet és tápanyagokat tartalmaznak.

– Vissza kellene mennünk oda, ahol tegnap megálltunk – mondta Gina.

– Hogyan? – kérdezte Donna. – Az autó nem indul be.

– Próbáld meg újra – javasolta Gina.

Donna magában fohászkodva fordította el a slusszkulcsot. A motor felbődült, ami mindhármukat megriasztotta – aztán elindultak lefelé a hegyről. Valahányszor kisebb lejtőhöz értek, Donna jó előre felgyorsított, hogy a lendület felvigye őket a következő emelkedőn. Tudta, ha a kocsi lefullad, akkor végük. Tíz, húsz, ötven kilométert tettek meg – elérték a síkságot, aztán a sóstónál balra kanyarodtak az útra. Végre megpillantották a lelakatolt kaput, és mindhárman izgatott kiáltozásban törtek ki – esélyük mutatkozott arra, hogy valami menedékre leljenek.

Kiszálltak az autóból, és átbújtak a drótkerítés alatt. A forró talaj edzőcipőik talpán át is égette a lábfejüket a hosszú bevezető úton. A fák közül kiérve három lakókocsit pillantottak meg, amelyek egy fából épített szaletli körül álltak. A nők kiáltoztak, ám senki sem felelt. A lakókocsik mind zárva voltak, de a legnagyobb mögött Donna egészen hihetetlen dolgot talált: egy csapra kötött locsolócsövet. A víz forró volt, de ők így is mohón itták, aztán lefeküdtek szunyókálni a szaletliben.

Miután felébredtek, Gina odahozta az autóból a szerszámkészletet. Lecsavarozta a legnagyobb lakókocsi ajtajának zsanérjait, de így sem sikerült kinyitnia. Ekkor feszítővassal esett neki az egyik kisebb lakókocsi lakatjának, és ez az ajtó már engedett. Odabent néhány doboz csilis babot, pár csomag instant tésztalevest és áfonyás zabpelyhet meg egy fél doboz spagettit találtak – és nyolc rekesz sört. Az étel csak pár napra elegendő, gondolta Donna, de a sörön akár két hétig is elélhetnek – feltéve persze, hogy kibírják a hőséget.

A lakókocsiban pokoli volt a meleg, ezért a két ágy matracait a szaletlihez vonszolták, ahol valamivel kellemesebb volt az idő. Donna felnyitott néhány csilisbab-konzervet, és leültek enni. Egy szemeteszsákban jó néhány üveg- és műanyag palackot találtak, s megtöltötték őket vízzel, arra az esetre, ha a csap elapadna.

Miután aznap reggel hazaérkezett floridai otthonába, Sky megpróbálta felhívni Donnát, de csak a hangposta jelentkezett. Megnézte édesanyja Facebook-oldalát: nem volt új bejegyzés. Ez után Donna hitelkártyaszámláját is ellenőrizte: az utolsó terhelés csütörtök délután 1 órakor volt: három jegyet vásároltak a Scotty’s Castle-be. Sky felhívta Charlene Deant, aki azt mondta, semmit sem tud Donnáról. Este telefonált a szupermarketbe, ahol Gina kisegítő eladóként dolgozott – a lány műszakja helyi idő szerint délután 4 órakor kezdődött.

– Nem jelentkezett munkára – közölték Skyjal. Amikor a lány letette a telefont, apja arcán furcsa fintor jelent meg.

– Na, most már én is aggódom – mondta a férfi.

Sky ismét telefonált Charlene-nek, aztán elkezdték hívogatni egy sor környező megye seriffjeit, a kaliforniai országúti rendőrséget és a Death Valley Nemzeti Park járőrszolgálatát. A hatóságok azonban azt felelték, hogy már túl későre jár az idő a kutatás elindításához.

Sötétedés után Gina jelzőtüzet gyújtott a lakókocsi konyhájában talált gyufa és a közelben felhalmozott tűzifa segítségével, aztán lefeküdtek a szaletliben. A völgyben uralkodó forróság miatt 15 percenként le kellett önteniük magukat vízzel.

Hajnalban Donna és Jenny faágakból keresztet raktak ki az út közepén. Az autót borító porba a „SEGÍTSÉG, HÍVJÁK A RENDŐRSÉGET!” üzenetet írták. Sikerült bejutniuk a nagy lakókocsiba, de ott nem sok használhatót találtak. Végül Gina felfeszítette a legkisebb lakókocsi egyik ablakát, és Jenny bemászott. Odabent, egy asztalkán CB-rádió állt. Kivitték onnan az antennájával együtt, és rákötötték az autó akkumulátorára, de Jenny hiába tekergette a hangolótárcsát, csak sztatikus zörejt hallottak – aztán tíz perccel később az is elhallgatott.

Ginát már a sírás kerülgette, de az anyjának támadt egy ötlete: – Szedjük rendbe magunkat!

Először Jenny és Donna fürdött meg: az első lakókocsiban talált kádba kívülről hordtak vizet. Délután 5 körül került sor Ginára. Donna a lánya haját is megmosta: ujjai erősen masszírozták a fejbőrét. Gina egyszer csak mintha kiáltozást hallott volna. Nem tévedett: Jenny volt az.

– Gyertek ki! – kiabálta. – Gyertek!

Donna kirohant, Gina pedig törülközés nélkül kapkodta magára a ruháit, és követte. Jenny vadul lengette a sárga takarót. Az ég felől fülsiketítő robaj hallatszott. Egy, a kaliforniai országúti rendőrség jelzéseit viselő helikopter körözött lassan fölöttük. Megtalálták őket!

Leszállás után a mentőápolói kiképzésben is részesült pilóták megvizsgálták a nők életjeleit, és annyi tiszta vizet adtak nekik, amennyit csak meg tudtak inni.

– Már majdnem lemondtunk magukról és készültünk visszarepülni a támaszpontra – mondta az egyik férfi. Mindhárom nő egészségesnek tűnt, így a pilóták két lehetőséget kínáltak nekik: a helikopter egyenként elviszi őket Lone Pine-ba, a legközelebbi településre, vagy együtt megvárják a körzeti táborhelykezelőt, aki hoz nekik egy kanna benzint, és eligazítja őket, merre menjenek, hogy rátaláljanak az országútra. Az utóbbi mellett döntöttek.

A park munkatársának érkezése után megtöltötték az autójuk benzintartályát, köszönetet mondtak a megmentőiknek, és elhajtottak az éjszakába. Ez alkalommal pontosan tudták, merre kell menniük.

Vote it up
239
Tetszett?Szavazzon rá!