Hahó! Diane vagyok, és 66!

Az Oscar-díjas színészlegenda, Diane Keaton tanácsai arról, hogyan lehet dacolni a korral. Ő már csak tudja...

Kapcsolódó cikkek

Még csak tíz óra van ezen a ragyogó délelőttön Beverly Hillsben, de Diane Keaton gyakorlatilag már lefutotta a tízpróba összes versenyszámát. Napfelkelte előtt a számítógépénél ült, hogy elvégezze az utolsó simításokat az utószón, amelyet a könyvsikerré vált Then Again (Ellenben) című emlékiratához írt édesanyjának az Alzheimer-kórral folytatott tizenöt éves küzdelméről.

6.15-kor felébresztette 16 éves lányát, Dextert, aki két örökbe fogadott gyermeke közül az idősebbik, és kivitte a buszmegállóba. – Extra pont járna azért, ha valakinek sikerül ilyen korai órán életet verni egy tinédzserbe – mondja Keaton nevetve. Majd hazarobogott, és még reggel nyolc előtt bevitte az iskolába 11 éves fiát, Duke-ot is. – Aztán fél órát futottam a kutyámmal, megválaszoltam az e-mailjeimet, átnéztem az épülő házam terveit, és most itt vagyok!

A reggeli őrület ellenére a leopárdmintás legging és a fényes fekete körömcipő fölött puffos fekete miniszoknyát viselő, skótkockás díszítésű körmeit villogtató Keaton éppoly feltűnő és eredeti jelenség, mint az Annie Hallban volt. A garbóiról híres 66 éves művésznő a mai alkalomhoz egy rendkívül hosszú ujjú változatot választott ki. – Az én koromban – jegyzi meg azzal a bizonyos mosollyal – az ember próbálja elrejteni, amit csak lehet.

Pedig Diane Keaton olyan nő, aki hajlandó leplezetlenül feltárulkozni. Fantasztikus sikerekben volt része élete során (négy egymást követő évtizedben jelölték a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjra), valamint rendkívüli románcokban (Woody Allennel, Warren Beattyvel, Al Pacinóval), és most nyíltan beszél az egyedülálló-szülőségről, a randizásról, az öregedésről, a halandóságról és minden másról, ami ébren tartja éjszakánként.

– Folyton szorongok – mondja Keaton, nagyon hasonlóan az általa megformált, szeretetre méltón neurotikus figurákhoz. – Nem tudom, hogy lehetne nem szorongani az én koromban.

Rágódik a „memóriabetegségek” – az Alzheimer-kór és az agydaganat – miatt, amelyek tönkretették az édesanyja, illetve az édesapja életét. Beismeri, hogy oly sokévi függetlenség után mostanában vannak kétségei azt illetően, hogy az egyedüllét a megfelelő. – Szülőként megadok mindent, ami tőlem telik – magyarázza –, de azt hiszem, a lehető legjobb forgatókönyvhöz mégiscsak szükség van egy férfira. – Azt is megvallja, komoly erőpróbát jelent (az ő korában) még mindig aktívan dolgozni egy tinédzser és egy kiskamasz mellett.

Keaton Warren Beatty társaságában egy New York-i kiállításon (1978)Nem mintha Keaton bármit is másképp akarna csinálni. – Életemnek ebben a szakaszában mindenfelől pofonokat kapok, de ez akkor is egy csodálatos kaland – jelenti ki kávézás közben a Beverly Wilshire Hotelban. Évekkel ezelőtt itt találkozgatott Warren Beattyvel a férfi legénylakásában. Ma már csak nevet a dolgon. – Visszagondolva elcsodálkozom: „Tényleg ezt csináltam?” Az életem olyan, mint egy nagy kollázs, különböző darabokból áll.

Keaton legutóbb bemutatott filmje egy elbűvölő vígjáték, a Darling Companion (Édes társam), amelyben egy olyan asszonyt alakít Kevin Kline oldalán, akinek fontosabb az általa megmentett bánatos öreg kutya, mint a férje, akivel az egész életét leélte. Azóta leforgatott egy másik vígjátékot is, a The Big Wedding (Az esküvő) címűt, amelyben Robert De Niro a partnere, egy olyan elvált házaspár szerepében, akik úgy tesznek, mintha még mindig házasok lennének. Eközben Keaton, aki számos régi kaliforniai otthon helyreállításához nyújtott segítséget, egy építészeti könyvön dolgozik. Ezenkívül a L’Oréal Paris szóvivője, és a múlt év végén írt alá egy szerződést arról, hogy a Chico egyik új kollekciójának a reklámarca lesz.

– Soha nem értettem, miért mondják, hogy az emberek lehiggadnak a korral – mondja Keaton, s két szeme megcsillan a teknőckeretes szemüveg mögött. – A megállapodottság rám a legkevésbé sem jellemző. Csak egyre több mindent akarok tudni és látni.
 

A kaliforniai Santa Ana az ötvenes években nem az a hely volt, ahol a filmsztárok teremnek. Inkább a narancstermesztés számított húzóágazatnak. A házat, amelyben Keaton felnőtt, többholdnyi narancsliget övezte, amíg aztán be nem építették az egész környéket. Amikor Diane, a legidősebb a négy testvér közül, elmondta építőmérnök apjának, mennyire elszomorítja, ahogy a szeme láttára átalakul a világ, Jack Hall jellegzetesen fagyos modorában csak annyit válaszolt: „Ilyen az élet, Diane.”

Ami azt illeti, igaza volt. Diane Hall körül a világ soha nem szűnt meg változni. Az egyik percben még tonhalas rakott tésztát vacsorázott és a Bullock’s áruház mögötti hulladékkonténerekben kutatott kidobott „kincsek” után szabadszellemű édesanyjával, Dorothy Deanne Keaton Hall-lal.

A következőben már 19 évesen egyedül repült New York Citybe, hogy lássa, képes-e kiaknázni a Little Mary Sunshine című musical középiskolai bemutatóján aratott sikerét a legnagyobbak között is. Diane Keaton, ahogy neve a színészszakszervezet tagsági kártyáján hamarosan megjelent, minden garast a fogához vert (lakbér 98,32 dollár, énekórák havi 40 dollár, táncórák havi 30 dollár), ami – mint az emlékirataiból kiderül – öt évig tartó súlyos bulimia, 26 lyukas fog és olyan érzelmi űr kialakulásához vezetett, amelyet betömni sokkal nehezebbnek bizonyult, mint a szuvas fogakat.

– A bulimiával kapcsolatban csak azzal törődtem, hogy sikerüljön titokban tartani – meséli most. – Mázsás teherként nehezedett rám. Mikor végre elmondtam a húgaimnak, nem is rázta meg őket különösebben. Döbbenetes, hogy a magunkban rejtegetett sötét titkok mennyire érdektelenek a külvilágnak.

Aztán kiderül, hogy bizonyos titkoknak mégis nagyobb a jelentőségük, mint másoknak. Az 1970-es években, amikor egyszer hazalátogatott, véletlenül kezébe került édesanyja naplója.

Keaton ekkor már szupersztár volt. Szinte berobbant a Hair eredeti broadwayi produkciójába, részese volt A Keresztapa elsöprő sikerének, és egyenes úton haladt a legjobb színésznőnek járó Oscar felé, amelyet az Annie Hall címszerepével érdemelt ki. De amit az édesanyja naplójában talált, hirtelen beárnyékolta a csillogást. Az 1976. augusztus 2-án kelt bejegyzésben ez állt: „Vigyázat! Ha valaki a jövőben el találja olvasni ezt az oldalt, szedje össze minden bátorságát.” Majd vitriolos kifakadás következett Diane apjáról – a „rohadt szemétládáról”, ahogy Dorothy titulálta. Keaton csak 2008-ban, Dorothy halála után mert ismét belepillantani a naplókba – szám szerint mind a 85-be.

Dorothy látszólag csupán egy átlagos kertvárosi családanya volt, de belül úgy érezte, csapdába került, a háztartás, a saját elvetélt írói és fotográfusi ambíciói csapdájába, amihez később a „furcsa és kegyetlen betegség” is hozzájárult, amely megfosztotta az emlékezetétől. – Nagyon nehéz volt elolvasni a naplóit – meséli Keaton ellágyuló hangon. Keaton nem érzékelte, milyen mértékben fojtogatta anyját a becsvágy, vagy hogy az apját, aki néha valóban durván bánt Dorothyval, használta bűnbakként saját sikertelensége miatt.

Egy bekezdés még ma is fájdalmat okoz Keatonnek, ha csak eszébe jut. 1975-ben, vélhetően már az elméjét megtámadó betegség kezdetén, Dorothy ezt írta: „Nem vagyok senkinek semmi. Az emberek egy középkorú nőt látnak bennem, aki elindult lefelé a lejtőn. Mindjárt 55 leszek. Az agyam kezd sorvadni. Ha van valami, amit nem szeretnék elveszíteni, az a gondolkodás képessége. Öregnek és türelmetlennek érzem magam. Mintha kizárnám a világot.”

Keaton édesanyja, Dorothy Deanne Keaton Hall

A hatvanhat éves Keaton életszemlélete ettől nem is állhatna távolabb. – Ha van valaki, aki magához öleli a környező világot, az Diane – mondja Lawrence Kasdan, a Darling Companion rendezője. Mesél egy jelenetről, amelyben Keaton és Kline viharba kerül a vadonban, miközben az elszökött kutyust keresik. – Zuhogó esőben forgattunk az erdőben, és borzasztó hideg volt. A Diane által játszott figura megcsúszik a domboldalon, és fenékre esik. Ragaszkodott hozzá, hogy dublőr nélkül csinálja. Csuromvíz és merő sár lett, de végül megcsinálta.

Keatonnel kicsit csapongó a beszélgetés, gyorsan váltunk át egyik témáról a másikra, és minden új téma szenvedélyes érdeklődést kelt benne.

– Az a véleményem a plasztikai sebészetről – reagál, ahogy a kérdés fölmerül –, hogy nekem nem volt még ugyan, de sohase mondd, hogy soha. Azt mondtam, házasság előtt nem lesz szexuális kapcsolatom, mégis lett. Azt mondtam, soha nem megyek pszichiáterhez, aztán a fél életemet pszichoanalízisben töltöttem. Sok mindent megtettem, amire azt mondtam, hogy nem fogom megtenni, és persze most már örülök, hogy így történt.

Keaton sokáig úgy hitte, hogy soha nem lesznek gyerekei, de mindez megváltozott, amikor betöltötte az ötvenet. „Sohasem találtam otthonra egyetlen férfi karjában sem” – írja a könyvében. Arra a kérdésre, mi tartotta mindig vissza a férjhez menéstől, talányos felelelet ad. – Az egész életem. Az, ahogy a fiúkhoz és aztán a férfiakhoz viszonyultam. – Majd hozzáteszi: – Nehéz dolog egy kapcsolat.

Dexter és Duke, akiket csecsemőkorukban fogadott örökbe, akkor léptek be az életébe, amikor Dorothy távozóban volt. Keaton ekkor kezdte érezni, mit is jelent korosodó anyának lenni. – Nagyon is tudatában vagyok, hogy apám 68 évesen halt meg, és anyám a hetvenes évei elején kezdett igazán leépülni – mondja. – Ha arra gondolok, hogy a gyerekeim akkor lesznek 20-30 évesek, amikor én 70-80, ez komoly aggodalommal tölt el.

Keaton kedvence a vacsoraidő. A három Keaton ül az asztalnál, és beszélget. – Biztos megőrjítem a gyerekeimet a folytonos „Mit gondolsz erről? Mit gondolsz arról?” típusú kérdésekkel. Ők meg: „Hagyd már abba, anyu!” Szóval, próbálok kevesebbet dumálni. – Az elfojtott mosolyából arra lehet következtetni, hogy ez nem nagyon sikerül.

Keaton bevallja, hogy szeretne találni „egy olyan igazán kiugró szerepet, amelyben egészen kijöhetek a sodromból… Erre még nemigen volt alkalmam.” Azt mondja, szerelem most éppen nincs a láthatáron. Így a házépítésen vezeti le minden szenvedélyét. – Könnyű venni egy házat és átépíteni. De azt már csináltam – mondja. – Teremteni valamit a semmiből, hát az sokkal nehezebb.

Keaton két gyermekével 2007-ben

Elgondolkodó kifejezés ül ki az arcára. Csönd lesz, a beszélgetésünk alatt most először. De nem tart sokáig. – A legjobb dolog az öregedésben az – közli kérdezés nélkül –, hogy még mindig itt vagyok, de már látni a végét, s ezért sokkal jobban értékelem. Ezért nem okoz gondot többé, ha sírni kell egy jelenetben. – Mosolyog, de a szeme csillanása más érzelmek jelenlétére is utal. – Élni kell az életet, egészen végig, világos? Kockáztatni. Megtenni olyan dolgokat, amelyeket el se tudsz képzelni. Miért is ne, nem igaz? 

Vote it up
94
Tetszett?Szavazzon rá!