Hang a dobozban

Régi történet a kapcsolásos telefonok korából, amelyben különös barátság szövődik egy kisfiú és egy központos között

Kapcsolódó cikkek

Még kisfiú voltam, amikor a családunknál bekötötték a környék egyik első telefonját. Jól emlékszem a lakkozott fadobozra, amelyet a lépcsőfeljáró aljánál szereltek fel a falra. A számunkra is emlékszem: 105. Alacsony voltam, nem értem el a készüléket, de álmélkodva hallgattam, ahogy anyukám beszélt rajta. Egyszer felemelt, hogy köszönjek apunak, aki üzleti úton volt. Varázslat!

Később felfedeztem, hogy a telefon mélyén egy lenyűgöző ember él, akit úgy hívnak, Tudakozó, és mindent tud. Anyukám bárkinek a telefonszámát megkapta tőle, és amikor az óránk megállt, Tudakozó megmondta a pontos időt.
 

Jómagam akkor ismerkedtem meg a készülékben lapuló szellemmel, amikor anyukám átment az egyik szomszédhoz. Az alagsorban játszottam a szerszámosládával, és a kalapáccsal rácsaptam az ujjamra.

Szörnyen fájt, de nem volt értelme sírni, mert senki sem jöhetett vigasztalni. Fel-alá sétáltam a házban fájdalomtól lüktető ujjamat szopogatva, és egyszer csak ott találtam magam a lépcsőfeljáró aljánál. A telefon! Átszaladtam a nappaliba, és a lépcső aljához húztam egy sámlit. Arra állva leakasztottam a hallgatót, és a fülemhez emeltem.

– Kérem a Tudakozót! – mondtam a fejem fölött lévő beszélőbe.

Egy-két kattanás után, tisztán és érthetően női hang szólt a fülembe: – Tudakozó.

– Fáááj az ujjam... – sipákoltam a telefonba, és gyorsan szabadjára engedtem a könnyeimet is, hiszen már volt közönségem.

– Nincs otthon a mamád? – hangzott a kérdés.

– Csak én vagyok itthon – bömböltem.

– Vérzel?

– Nem – feleltem. – Ráütöttem a kalapáccsal, és most fáj.

– Ki tudod nyitni a jégszekrényt? – kérdezte a nő. Igennel feleltem. – Akkor törj le egy darab jeget, és fogd az ujjadhoz. Elmulasztja a fájdalmat. De óvatosan a jégvágóval! – figyelmeztetett. – És ne sírj! El fog múlni.

Mindenért a Tudakozót hívtam: hogy segítsen a földrajzban és a matekben, meg hogy mit adjak enni a mókusomnak

Ezután mindenért a Tudakozót hívtam. Megkértem, hogy segítsen a földrajzban, és ő megmondta, hol van Philadelphia meg az Orinoco, a rejtélyes folyó, amelyet majd felfedezek, ha nagy leszek. Segített a matekban, és azt is tőle tudtam meg, hogy a mókusom, amit a parkban fogtam, gyümölcsöt meg diót eszik.

Amikor kimúlt a kanárim, felhívtam Tudakozót, és beszámoltam neki a szomorú eseményről. Meghallgatott, majd vigasztalni próbált, ahogy a felnőttek általában a gyerekeket szokták. De én vigasztalhatatlan voltam: miért énekelnek olyan vidáman a madarak és szereznek örömet az egész családnak, ha végül egy marék toll marad belőlük meg egy pár égnek meredő láb a kalitka alján?

A nő megérezhette, mennyire le vagyok sújtva, mert erre halkan ezt mondta: – Paul, soha ne feledd, hogy nem csak a mi világunkban lehet énekelni.

Ettől kissé megnyugodtam.

Egy másik alkalommal megint a telefonhoz fordultam. – Tudakozó – szólt az ismerős hang.

– Hogy kell azt betűzni, hogy fix?

– Azt, hogy fix? Hát f-i-x.

Egyszer a nővérem, aki abban lelte örömét, hogy engem ijesztget, velőtrázó sikollyal leugrott a lépcsőről, mire én leestem a sámliról, és kirántottam a készülékből a hallgatót. Mindketten nagyon megijedtünk, mert Tudakozó elnémult, és attól tartottam, esetleg megsérült, amikor elszakítottam a zsinórt.

Néhány perccel később egy férfi jelent meg a verandán. – Telefonszerelő vagyok – mondta. – Az utcában dolgoztam, amikor az operátor jelezte, hogy ezzel a számmal baj van. – Kivette a kezemből a hallgatót. – Mi történt?

Elmondtam neki.

– Egy perc alatt megjavítjuk.

Levette a telefondoboz fedelét, amely alatt drótok labirintusa tárult fel, majd a hallgatózsinór végét tekergette, és egy kis csavarhúzóval babrált itt-ott. Végül megütögette a beszélő akasztóját, és beleszólt a telefonba. – Szia, Pete vagyok. A 105-nél minden rendben. A nővére megijesztette a srácot, aki kirántotta a zsinórt a készülékből.

Felakasztotta a beszélőt, megpaskolta a fejemet, és kisétált az ajtón.
 

Mindez egy kisvárosban történt az ország északnyugati részén. Aztán kilencéves koromban átköltöztünk Bostonba, és én nem hívtam többé a mentoromat. Tudakozó ahhoz a régi fadobozhoz tartozott egykori otthonunkban, és soha nem jutott eszembe, hogy a magas, karcsú új készüléken keressem, amely a hallban állt egy kis asztalon.

De még tinédzserként is gyakran eszembe jutottak a kisgyerekkoromban folytatott beszélgetések. Különösen kételyek és zavarba ejtő helyzetek esetén idéztem fel magamban a biztonságérzetet, amelyet annak köszönhettem, hogy tudtam, bármikor felhívhatom Tudakozót, és választ kapok a kérdéseimre. Hálával emlékeztem vissza a nőre, aki türelmesen, megértőn és kedvesen áldozta idejét egy kisfiúra.

Évekkel később, útban az egyetem felé, megálltam Seattle-ben. Körülbelül harminc percet kellett várnom a csatlakozásra, ezért vagy negyed órán át a nővéremmel beszéltem telefonon, aki boldog feleségként és anyaként élt abban a városban. Majd szinte végig sem gondoltam, mit csinálok, szülővárosom operátorát tárcsáztam. – Kérem a Tudakozót.

Csodálatos módon az ismerős, tisztán érthető női hang szólalt meg: – Tudakozó.

Nem terveztem meg előre, de önkéntelenül ezt kérdeztem: – Meg tudná mondani, kérem, hogyan kell betűzni azt, hogy fix?

Hosszú csend következett. Aztán a halk hang így válaszolt: – Gondolom, az ujjad már begyógyult.

Felnevettem. – Szóval tényleg maga az – lelkendeztem. – Nem tudom, van-e fogalma arról, milyen sokat jelentett nekem...

– Nem tudom – felelte –, sejted-e, milyen fontos voltál számomra. Nem voltak gyermekeim, mindig izgatottan vártam, mikor telefonálsz. Butaság, nem?

Nem tűnt butaságnak, de ezt nem mondtam el neki. Inkább arról beszéltem, milyen gyakran gondoltam rá az elmúlt években, és megkérdeztem, felhívhatom-e, amikor majd az első szemeszter végén meglátogatom a nővéremet.

– Persze, hívjál. Kérjed Sallyt!

– Isten önnel, Sally! – Furcsának találtam, hogy Tudakozónak neve van. – Ha találkozom mókusokkal, megmondom nekik, hogy gyümölcsöt és diót egyenek.

– Helyes – felelte. – És biztosra veszem, hogy egy nap útnak indulsz az Orinoco folyóhoz. Ég veled.
 

Három hónappal később ismét a seattle-i repülőtéren jártam. Miután a Tudakozót kértem, ismeretlen hang szólalt meg. – Sallyvel szeretnék beszélni – mondtam.

– A barátja? – Igen, feleltem, régi barátja vagyok.

– Sajnos el kell mondanom, hogy az utóbbi években Sally már csak részidőben dolgozott, mert beteg volt. Öt hete halt meg. – Mielőtt lerakhattam volna a kagylót, így szólt a hang: – Várjon! Azt mondta, Villiardnak hívják?

– Igen.

– Sally hagyott magának üzenetet. Leírta egy cédulára.

– Mit üzent? – kérdeztem, bár sejtettem, mi áll majd az üzenetben.

– Felolvasom: „Mondja meg neki, hogy most is azt gondolom, nem csak a mi világunkban lehet énekelni. Érteni fogja, mire gondolok.”

Megköszöntem, és letettem. Értettem, mire gondolt Sally.