Harc a gyerekekért

Szívszorító történet, amelyből még az is kiderül: hogyan győztük le előbb a járványos gyermekbénulást, mint az Egyesült Államok

Kapcsolódó cikkek

Meleg nyáreste volt, az utakon nem jártak járművek. Magyarországon akkoriban ilyentájt nem autózott senki, kivéve a pártfunkcionáriusokat és az ávósokat. Vargha János és felesége, Irén, kisvárdai otthonukban figyelték hároméves fiuk, György lázas álmát.

A betegségnek nemigen voltak jellegzetes előjelei. A járványos gyermekbénulást okozó fertőzés általában nem volt súlyosabb egy átlagos fertőzésnél, ám a gyermekek egy részének rohamosan romlott az állapota; ilyenkor a mozgató idegsejtek is sérültek, s ekkor lebénulhattak. Ha a légzőizmokat beidegző idegsejtek is károsodnak, György vagy meghal, vagy vastüdőben éli le az életét.

Másnap reggel Irén az asztalra állította a fiút, hogy felöltöztesse, ám a gyerek lába összecsuklott. Györgynek ez az első emléke gyermekkorából. – Azelőtt könnyen felálltam – mondja. – Édesanyám megrémült.

A gyereket a 100 kilométerre lévő debreceni kórházba szállították.

A szülőknek gamma-globulint kellett szerezniük: abban az időben ez az ellenanyagoldat volt az egyetlen ismert szer, amely a véráramba került kórokozó, a poliovírus ártalmatlanításával megakadályozta a betegség súlyosbodását.

Ám az ötvenes évek Magyarországán hiánycikk volt a gamma-globulin. Irén és János városról városra, faluról falura motoroztak, azonban a patikusok mindenhol csak rázták a fejüket.

Hatvan évvel később György lánya, dr. Vargha Dóra történész meséli el édesapja történetét a budai Bambi presszóban. Dóra kisfia most hároméves, akkor született, amikor az édesanyja nekilátott, hogy megírja a járványos gyermekbénulás magyarországi történetét.

A presszótól nem messze áll az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézet (ORFI) és a Lukács gyógyfürdő, ahol György sok időt töltött gyermekkorában.

A kávéházi és fürdőkultúra virágzott a 19. század végén, a 20. század elején, amikor Budapest nagyvárossá fejlődött, pompás palotákat, bérházakat, hidakat emeltek, és megépült a kontinens első földalattija. A kávéházak és fürdők az írók, képzőművészek, feltalálók és filozófusok fontos találkozóhelyeivé váltak.

Ötven évvel később az elegáns budapesti épületek, ha még álltak egyáltalán, a háború nyomait viselték magukon. A világot felosztotta a két szuperhatalom: az Egyesült Államok és a Szovjetunió. A szovjetek kommunista kormányt erőszakoltak Magyarországra, a kávéházi értelmiségiek helyét pedig új hősök vették át: a munkásosztály fiai.

A magyar állam gyors iparosításba és a kommunizmus építésébe fogott. Utópisztikus elképzeléseikben fontos szerepet szántak a gyerekeknek – ha megfelelő oktatást, táplálékot és orvosi ellátást kapnak, vélték, akkor termelékeny, ideológiailag képzett bányászok, acélmunkások és párthű értelmiségiek válnak belőlük.

A kormány intézkedések sorával próbálta szülésre ösztönözni a nőket. A propaganda azt sulykolta: „Lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség.” A gyermektelen 20 év feletti nőket különadóval sújtották.

György a húgával, Ágnessel és egy szomszéd gyerekkel játszik Kisvárdán 1954 körül

Indul a járvány
Az elsősorban gyermekeket megtámadó kór először 1952-ben okozott nagy járványt, majd 1954-ben, amikor György is megbetegedett. Magyarország figyelemmel kísérte a világon először az Egyesült Államokban végzett kísérleteket a járványos gyermekbénulás elleni oltóanyaggal.

Az injekcióval beadható Salk-vakcinát, amelyet Jonas Salk amerikai tudósról neveztek el, nem szabadalmaztatták. Magyarország 1956 júniusában az oltóanyag hazai gyártása mellett döntött.

Az egészségügy helyzete azonban katasztrofális volt. Az 1950-es ötéves tervben előírt fejlesztésekről 1956. október 19-én Román József egészségügyi miniszter elismerte, hogy nem valósultak meg.

A beruházások elmaradásának riasztó következményei lettek, s Dóra nagyszülei tisztában voltak a helyzettel. A debreceni kórház, amelyben György feküdt, nem tudta ellátni az egyre nagyobb számban érkező gyermekbénulásos betegeket. Vargháék átvitték a fiukat a 250 kilométerre lévő budapesti ORFI-ba.

Györgynek csak emlékfoszlányai maradtak a debreceni kezelésről, például a naponta végrehajtott fájdalmas csapolásról, amikor tűt szúrtak a gerince alsó részébe.

Tankok
1956. október 23-án diákok, munkások és értelmiségiek ezrei vonultak a Parlament elé Magyarország függetlenségét és emberi szabadságjogokat követelve. Kitört a forradalom, a felkelők felvették a harcot a Magyarországon állomásozó szovjet hadsereggel.

Az ORFI-ban fekvő ötéves György tanúja volt az eseményeknek. A magasított fizioterápiás ágyban felültetve rálátott a Dunára. Közvetlenül a kórház előtt egy tank célba vette a szomszédos épület tetején lévő géppuskaállást – a halálra rémült Györgynek úgy tűnt, mintha a harckocsi csöve rájuk irányulna. Végül a szülei hazavitték a fiút, mert a harcok miatt fellépő élelmiszer- és gyógyszerhiány következtében az ORFI sem tudta ellátni a betegeket.

Mivel megszakadtak a nemzetközi kommunikációs csatornák és a repülőtereket is lezárták, a magyarok a harcok alatt a Szabad Európa Rádión keresztül tudatták külföldi rokonaikkal, hogy jól vannak.

Október utolsó napjaiban újabb gyermekbénulás-járvány tört ki, s a debreceni kórházban, ahol György először feküdt, tönkrement a vastüdő. Miután a Szabad Európa észlelte a rádióüzenetet, amelyben segítséget kértek a sürgős cseréhez, a nyugat-németországi Vöröskereszt felkutatott egy vastüdőt.

A készüléket október 29-én este egy német repülőgép szállította Magyarországra. Ám mivel a harcok kiterjedtek, a debreceni repülőtér sötétségbe borult, és a telefonok sem működtek, a gép nem tudott leszállni. Legközelebb a 100 kilométerre fekvő miskolci reptér volt. A Kossuth rádió segélykérésére a miskolciak akcióba léptek: a repülőtér mellett lakók kivilágították a környéket, és a rádióamatőrök segítségével a pilóta épen lerakta a gépet.

Október 30-án a szovjet csapatok elhagyták Budapestet, és a néhány napja megválasztott, a forradalmárok oldalára állt Nagy Imre miniszterelnök 31-én bejelentette, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből, és megkezdik az előkészületeket a többpártrendszerre való átállásra.

November első napjaiban Nagy Imre megbízta Lukács László ortopédprofesszort, hogy hozza létre a gyermekbénulással foglalkozó Heine–Medin Utókezelő Kórházat.

Szinte ez az egyetlen utasítása valósulhatott meg a miniszterelnöknek. November 4-én hajnalban ugyanis egy szovjet rádióadó bejelentette, hogy Moszkva vezényletével Kádár János új magyar kormányt alakított. Megkezdődött az ország orosz megszállása.

A szovjet határhoz közeli Kisvárdára visszatért György arra ébredt, hogy remeg a föld. Az apja kivitte az út szélére, ahol némán álltak az emberek, és a Budapest felé vonuló szovjet hadsereget nézték. Órákon át haladt a tankokból, ágyúkból, harci és szállító járművekből álló végeláthatatlan oszlop.

Mosoda
November 11-ére a szovjet hadsereg leverte a felkelést. Egy nappal később Lukács professzor megnyitotta a Heine-Medint. A következő feladat a kórház felszerelése volt. Nyugatról jött a segítség, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága szervezte az Európa minden részéből érkező gyógyszerek és eszközök útját.

Mivel az új kórház egyetlen mentőkocsija használhatatlanná vált az utcai harcok következtében, a poliovírus-fertőzésben szenvedő gyerekeket a mosoda járművével, kosarakban szállították a Heine–Medinbe.

A gyermekek nemegyszer fájdalmas beavatkozásokon estek át. Vargha Dóra interjút készített egy beteggel, akinek a paralízis miatt az egyik lába rövidebb lett. Hogy könnyebben járhasson, Lukács doktor az ép lábából kifűrészelt egy darabot a térdízület alatt – ez volt az egyik leggyakoribb műtét a kórházban –, így mindkét lába megrövidült.

Mivel akkoriban ártalmasnak tartották nagy mennyiségű éter beadását gyermekeknek, sokakat csak részlegesen altattak el. – Még ma is emlékszem a fájdalomra és a fűrész hangjára – mondta a volt beteg a történésznek.

A forradalom után a Kádár vezette kormány kegyetlen megtorlásba kezdett: az elítélt „ellenforradalmárokat” a Szovjetunióba (főként a Kárpátaljára) deportálták, de az itthon maradottakra is letartóztatás, börtönbüntetés vagy kivégzés várt.

Legalább 200 ezren menekültek el az országból, köztük sok orvos és ápolónő. Sajnálatos módon félbeszakadt a Salk-vakcina gyártásának előkészítése is.

Hőhullám
1957 nyarán rekordhőhullám perzselte Budapestet, a hőmérséklet elérte a 35 fokot. Június 27-én riasztó hír jelent meg az újságokban: ismét kitört a gyermekbénulás-járvány.

A következő hetekben a járvány végigsöpört az országon, és több áldozatot követelt, mint korábban bármikor. A tomboló kánikula ellenére a gyerekeket nem engedték be a fürdőkbe és a strandokra.

A kormány nehéz helyzetbe került, végül ezúttal is a Nyugathoz fordultak segítségért. Dániából, illetve egy amerikai gyógyszergyártól rendeltek Salk-vakcinát – egy 40 ezer adagos adományt pedig attól az Egészségügyi Világszervezettől (WHO) fogadtak el, amelyből Magyarország 1949-ben kilépett.

Ezenkívül az Actio Catholica helyi szervezete segítségét is igénybe vették, hogy oltóanyag-adományokhoz jussanak. Pedig az ötvenes években rendkívül megromlott a magyar állam és a katolikus egyház kapcsolata. Mindszenty József bíborost letartóztatták, és 1949-ben egy kirakatperben életfogytig tartó börtönre ítélték. A forradalmárok 1956-ban kiszabadították, majd a felkelés leverése után az Egyesült Államok követségén élt önkéntes száműzetésben.

A nyugati segítség meghozta a gyümölcsét. Amikor a következő évben nem ismétlődött meg a járvány, az illetékesek fellélegeztek. Átmenetileg.

György 1959-ben, immár nyolcévesen, újabb műtét előtt állt. A sebész elkülönítette, majd visszaerősítette az egyik hajlítóizmot, hogy a gyerek ki tudja egyenesíteni a jobb lábát. György emlékszik, hogy az orvosok az ágya köré gyűltek, amikor levették róla a gipszet.

– Azt mondták: „Nyújtsad ki a lábad!” Próbáltam, de nem sikerült. Ekkor a főorvos asszonynak támadt egy ötlete: azt javasolta, inkább hajlítsam be a lábam. Megpróbáltam, erre kiegyenesedett. Egy ideig oda kellett figyelnem, hogy hajlítással egyenesítsem ki a lábam, de aztán hozzászokott az agyam.

Azon a nyáron újabb hőhullám érte el a várost, és július 21-én megtörtént a lehetetlen: az egészségügyi miniszter növekvő számú gyermekbénulásról számolt be. A rettegett betegség visszatért.

A járvány ismét végigsöpört az országon, és 1830 gyermek bénult le, alig kevesebb, mint 1957-ben. Csakhogy ezúttal állítólag mindenki be volt oltva. Mi történt? Az Egészségügyi Minisztérium belső jelentése szervezési hibákat említett, amelyek csökkentették az oltási program hatékonyságát.

Chris Maher, a WHO gyermekbénulási programjának vezető tanácsadója más magyarázatot kínál: – A fertőzőképtelenné tett vírusokat tartalmazó [Salk] vakcina megfelelő védelmet nyújt az egyénnek, de nem akadályozza meg a vírusok ürítését. A vírus így a széklettel bekerül a szennyvízbe, ezáltal megfertőzhet másokat.

György az unokatestvérével, Pityuval a család szőlőjében 1963-ban

Cukor
A kormány és a rettegő szülők ezúttal a Szovjetunióból kaptak segítséget. Albert Sabin lengyel–amerikai kutató új oltóanyagot fejlesztett ki az Egyesült Államokban, de nem tudta ott tesztelni, mert a gyerekeket már beoltották a Salk-vakcinával. Ezért a tudós Kelet felé fordult, és 1957-ben a Szovjetunióban és Csehszlovákiában több millió gyermeknek beadták az új oltást.

Ez a vakcina nem semlegesített, hanem legyengített vírust tartalmazott, és szájon át kellett beadni egy kockacukorral. Noha a Sabin-csepp nem veszélytelen, hiszen rossz általános állapotú betegeknél a legyengített vírus is okozhat betegséget, de az illetékesek vállalták a kockázatot, és 1959 novemberében megkezdték a szer tesztelését.

Egy hónappal később Magyarország az első ország lett a világon, amely bevezette az általános oltást.
 

György bal lábán még két műtétet hajtottak végre az ORFI-ban, és 1961-ben, tízéves korában, végül lábra állhatott. Amint ismét tudott járni, szülei beíratták úszóleckékre az ORFI-val szemben található Lukács uszodába.

1963-ra a gyermekbénulás már csak rossz emlék volt Magyarországon. A Heine–Medinből általános kórház lett. Az ott kezelt gyerekek közül azokat, akiket a szüleik nem tudtak ellátni, más épületekben helyezték el.

Györgynek szerencséje volt. Hazatérhetett, és rendszeresen járt gyógytornára a debreceni kórházba, amely ma ahhoz az egyetemhez tartozik, ahol György a mikrobiológia professzora.

1969-re Magyarországon gyakorlatilag felszámolták a járványos gyermekbénulást. Az Egyesült Államokban ehhez még tíz év kellett.
 

A cikk a Mosaic jóvoltából jelenik meg. Hosszabb, angol nyelvű változatát itt olvashatja el.

Vote it up
241
Tetszett?Szavazzon rá!