Harc a medvék ellen

A kanadai Arviat településen minden ősszel jegesmedvék százai haladnak keresztül. De ki védi meg a lakosokat?

Kapcsolódó cikkek

Pár órával az előtt, hogy egy novemberi reggelen turbólégcsavaros repülőgépemmel leszálltam Arviatban, a repülőtéri munkásoknak kellett elzavarniuk egy jegesmedvét a kifutópályáról. Valamivel korábban már átsétált a reptéren három medve. Déltájban egy ötödik végigügetett a főutcán, és megkergetett két fiatalembert.

Paul Aliktiluk, Arviat két rendőrtisztjének egyike épp idejében érkezett, hogy elhárítsa a veszélyt. Este egy hatodik medve rárontott egy nőre, akinek sikerült beszaladnia a legközelebbi házba. Késő éjjel Leo Ikakhiknak, a városka medvejárőrének petárdával kellett elriasztania a hetedik hívatlan látogatót.

Minden ősszel jegesmedvék százai vonulnak keresztül a 2800 lelkes, észak-kanadai inuit településen, ahogy az öbölből mind fagyosabb tájakon haladnak keletre, az Északi-sark felé.

Amikor útjuk során Arviat magasságába érnek, a medvék többségének már rég fókára kellene vadásznia az öböl jegén.

A globális felmelegedés következtében azonban az utóbbi években egyre később fagy be a tenger, és a medvék a parton kénytelenek haladni.

Új útvonaluk egyenesen Arviaton halad át. – Sosem tudni, mikor és hol bukkannak fel – mondja az egyik legidősebb helybéli, Peter Alareak, aztán hozzáteszi, hogy Arviatban rosszabb a helyzet, mint a 240 kilométerre fekvő Churchillben, amely pedig a világ jegesmedve-fővárosának kiáltotta ki magát. – Előfordul, hogy az ember kimozdulna egy kicsit a házból, mondjuk, elszívna odakint egy cigarettát, de nem teheti, mert medve ólálkodik a ház körül.

Arviatban a vadállatok még sohasem martak vagy öltek meg embert, azonban sokakat rettegéssel tölt el a jelenlétük. Rendszeresen hallani olyan véleményeket, hogy ki kellene lőni a medvéket, ez azonban hatalmas mészárlást jelentene.
 

Megérkezem, és bérelt Ford terepjárómmal kihajtok a városka szeméttelepére, amelyet az emberek átengedtek a medvéknek. Rögtön meg is pillantok egyet a szemétdombok közt. Négy lábon áll, és valahogy aránytalanul hatalmasnak tűnik: két lábra állva 280 centi is meglehet. Egy arviati állítólag látott egyszer egy négyméteres példányt – annak olyan magasan lehetett a feje, mintha az első emeleti ablakon dugta volna ki.

A medve mélyen beletúrja pofáját a szemétbe. Aztán egyszerre előbukkan két fül, majd egy orr, és az állat két lépést hátrál. Azt hittem, hogy lomhák és dübörgők a léptei, pedig puhák, szabályosak. Bundája alatt jól látszanak az izmok és a csontok. Oldalra hajtja a fejét, majd kiegyenesíti a nyakát, és újra lakmározni kezd.

A jegesmedvék úszásra születtek: ujjaik közt úszóhártya feszül, levegővételkor a nyakuk hosszúra nyúlik, és akárcsak a bálnákat, vastag zsírréteg védi őket. Képesek 350 kilométert úszni, illetve óránkénti 40 kilométeres sebességgel futni.

A fókákat akár másfél kilométeres távolságból is kiszagolják a méteres jég alatt. Amikor a préda légzőlékje közelébe érnek, visszafojtják a lélegzetüket, hogy egyetlen mozdulattal kihalásszák a tengerből.

Ember és jegesmedve találkozása igen ritka, s csak rendkívüli esetben végződik halálos kimenetelű támadással. A jegesmedve lopakodva vadászik, így a kiszemelt áldozat már csak akkor hallja meg, amikor támadásba lendült. Ha nagyon éhes, akár az embert is felfalja.

2011-ben medve ölte meg Darryl Baker egyik szánhúzó kutyáját. Egy fajtiszta, jól képzett szánhúzó eb több ezer dollárba kerül. Amikor a medve a figyelmeztető lövés ellenére sem állt odébb, Baker lepuffantotta.

Darryl és a felesége, Kukik, a Hudson-öböl közelében lakik. Meglátogatom őket, hogy beszélgessünk a medveproblémáról. Délután két óra van, napnyugta ideje. Ilyenkor, késő novemberben az alkony két órán keresztül tart, akárcsak a nyolckor kezdődő pirkadat. A nappali órák fele így szürkületben telik, amit némileg enyhít a tájat beborító hó fehérsége.

Darrylék házának udvarán enyhe bálnazsírszag terjeng. Odabent a falakon medvebőrök és vadászatról készült fotók díszelegnek. Darryl, aki az imént fóka- és bálnahúst aprított a kutyáknak fejszével, most mobiltelefonon beszél valakivel. A 31 éves Kukik pedig teával kínál, majd bedob két filtert a teagépbe.

Darryl leteszi a telefont, és asztalhoz ül. – Csak így, gyalogosan? – kérdi. – Egy órával ezelőtt volt egy jegesmedve az úton, nem messze innen.

Elmesélik, hogy manapság már nem sétálnak odakint sötétedés után. Sokan már nappal sem közlekednek gyalogosan. A gyerekek nemigen játszanak a szabad ég alatt, és ha a szülők mégis kiengedik őket, a lelkükre kötik, hogy „egy ugrásnyira” maradjanak a háztól.

Az inuitok az ötvenes évek végéig félnomád életmódot folytató kis törzsekben éltek, s Arviat az egyik nyári vadásztáboruk volt. Amikor állandó lakhelyükké vált, szemétlerakót létesítettek, és a parton halomba hordták a bálna- és fókahúst. Arviat ekkor kezdte vonzani a jegesmedvéket.

Az 1960-as években a kanadai kormány kvótarendszert vezetett be, hogy visszaszorítsa a jegesmedvék kereskedelmi célú vagy sportvadászok által történő irtását.

Arviat évente nyolc medvét lőhet ki, és ebbe a mennyiségbe az is beletartozik, ha egy medvét „élet vagy tulajdon védelmében” ölnek meg.

Amikor a klímaváltozás következtében a medvék portyázni kezdtek itt, kompromisszumos megoldásra lett volna szükség, amely embernek és medvének egyaránt megfelel. Churchill városa teljes munkaidős medveőrcsapatot alkalmaz, amely távol tartja az állatokat a házaktól, gondoskodik az „elszállásolásukról” és helikopterrel történő elszállításukról, valamint eltemeti a településen keletkezett szemetet.

Nem akadt azonban politikus, aki Arviat védelmére kelt volna. Leo Ikakhik medveőrt a Természetvédelmi Világalap (WWF) alkalmazta.

Az itteniek számára a WWF több kárt hoz, mint hasznot, ugyanis valótlan, idealizált képet mutat a világnak a jegesmedvéről. Elesettnek és sérülékenynek, máskor nemesnek vagy épp bájosnak állítja be a vadállatot, hogy így kampányoljon a vadászat ellen, miközben védtelenül hagyja Arviat lakóit. – Ezek nem kis ölelni való, selymes bundájú állatok – magyarázza Darryl –, hanem hatalmas és félelmetes ragadozók.

Az inuitok persze mindig leölték a jegesmedvéket, de az fenntartható vadászatnak számított. Az arviatiak számára viszont úgy tűnik, mintha a déliek azt feltételeznék, hogy nem a fehér emberek sodorták veszélybe a jegesmedvét, hanem az inuitok. Darrylék állítása szerint Arviatban senki sem „játszadozik” a vadvilággal, a kultúrájuk nem engedi ezt.

Azzal, hogy a politikusok nem törődnek az arviatiak védelmével, szándékosan vagy sem, de azt üzenik nekik, hogy egy inuit élete nem ér annyit, mint egy jegesmedvéé.
 

Leo Ikakhik egyedül járőrözik a város körül, mobiltelefon és adóvevő nélkül. – Jó volna, ha lenne velem valaki – mondja, mielőtt elindulunk az aznapi őrjáratra. – A medvék rémisztők tudnak lenni. Észre sem veszi őket az ember, és már ott lihegnek a sarkában.

Az ötvenéves, alacsony termetű, bajszos Ikakhik keskeny vágású szeme barátságosan csillog. – Mindig az alapján ítélem meg az állatot, hogy miként viselkedik. Ha meg-megáll, bevárja és szemmel tartja az embert, akkor ideges. A jegesmedvék ritkán támadnak, de sosem lehet tudni…

Éjfél körül a Polaris hószánnal végigsiklunk a kihalt utcákon. Az autóbontó udvarán heverő rozsdás hajóroncsokhoz, horpadt konténerekhez és kiszuperált buldózerekhez érve Ikakhik fülelni kezd. A medvék előszeretettel vackolnak be a roncsok közé éjszakára, és úgy tűnik, mi most épp azon vagyunk, hogy felverjünk egyet álmából.

Órákkal később, amikor a nap kezd előtűnni, visszatérünk a helyszínre. Ikakhik a roncsok mögött rámutat néhány üregre, amelyet medvék készítettek maguknak a hóban az éjjel. A mélyedések lehetetlenül kicsik. – Képesek egészen apróra összegömbölyödni – magyarázza Ikakhik. – Rendkívül hajlékonyak.

Megfordulunk, és megpillantunk egy medvét. Kifelé igyekszik a városból, de még elég közel van, ezért Ikakhik jobbnak látja, ha visszaszaladunk a Polarishoz. Ha a medve ránk akarna támadni, aligha érne be minket, ám a hószánok olykor elakadnak, a fegyverek pedig csődöt mondanak… Medvénk szerencsére távolodik.

A medvetámadás okozta traumán senki sem teszi túl magát egykönnyen. – Ilyenkor csak az kattog az agyadban: szaladj! – mondja Luke Atatsiak, annak a két fiatalembernek az egyike, akit érkezésem napján megkergetett a jegesmedve. Egyszintes, sátor alakú házában az étkezőasztal mellett beszélgetünk. Luke magas, szomorkás arcú férfi, akinek teljesen megváltoznak a vonásai, ha mosolyog: a szája ilyenkor szinte fülig húzódik, a szeme pedig teljesen elkeskenyedik.

– Csoda, hogy nem botlottam meg futás közben az acélbetétes bakancsomban – meséli, és elmereng rajta, miképp lehetséges, hogy az ormótlan lábbelik nem akadályozták a futásban. – Sosem gondoltam volna, hogy így tudok futni!

Megkérdezem tőle, mit gondol, vajon akkor is sikerült volna elmenekülnie, ha Paul Aliktiluk nem érkezik a segítségükre. – Dehogy – hangzik a válasz –, túl közel volt a medve!

Aliktiluk elmeséli, hogyan kergette ki a roncstelepről a medvét: lőtt egyet a rakétapisztollyal, mire az bevette magát egy kisteherautó alá, majd beugrott egy buldózerbe, aztán átszökkent egy másik útgyalu alá, s végül kiiszkolt a jégre. – Fogalmam sem volt, hogy képesek ilyesmire! Ravaszak, akár a majmok – mondja.

Később találkozom a huszonkét éves Rebecca Nariyakkal, egy vékony, nagyon kedves, halk szavú lánnyal, akinek négy évvel korábban kis híján kioltotta az életét egy jegesmedve. A támadás az évnek ugyanebben az időszakában történt. Elhaló hangon, könnyekkel szemében emlékezik vissza a történtekre: – Azt beszélték, medve mászkál a városnak abban a részében, ahol a nagymamám lakik. Mivel teljesen egyedül volt, meglátogattuk a húgommal.

Amikor kisétáltak a nagymama kertjéből, a medve hirtelen ott termett a hátuk mögött. – A szomszéd ajtaja felé vettük az irányt. Rohantunk, ahogy tudtunk. Hátulról lövés dördült, és a medve elterült – meséli a lány, akit e lövés nélkül az állat egészen biztosan elkapott volna.

Megkérdem, vannak-e rémálmai. Rebecca bólint: – Menekülnöm kellett, de közben meg kellett védenem a húgomat is. Sötétedés után nem lépek ki többé a házból – mondja fejét lehajtva. – Félek a sötétben… Igazság szerint nappal sem érzem magam biztonságban. Ha tehetem, egyáltalán nem járok gyalogosan.

A kérdésre, hogy itt hagyná-e a családját meg a barátait, és elköltözne-e a szülőföldjéről, hogy ne kelljen rettegnie a medvéktől, igennel felel.
 

Paul Aliktiluk – az ötvenes éveiben járó férfi drótkeretes szemüvegében a dalai lámára emlékeztet engem – felajánlja, hogy tartsak vele kisteherautóján az éjjeli őrjáratra.

Ahogy elhaladunk a temető mellett, motoros szánok reflektorainak fényét pillantjuk meg az öböl jegén. – Szeretem, ha vannak odakint emberek – mondja Aliktiluk. – Távol tartják a medvéket.

A temetőnél friss medvenyomokat találunk, amelyek azonban a városból kifelé tartanak, ezért a hulladéklerakó felé vesszük az irányt. Egymás mellett, szinte vállvetve hat jegesmedve lakmározik előttünk a szemétben. Aliktiluk szerint úgy jóllaktak, hogy aznap éjjel eszük ágában sem lesz guberálni a városban.

Nézzük az állatokat egy darabig, majd Aliktiluk felsóhajt: – Miért épp ezeket választotta a Coca-Cola kabalának? A jegesmedve minden, csak nem „cuki” – jegyzi meg, majd gúnyosan hozzáteszi, hogy a Pepsi-termékeket esetleg grizzlykkel kellene eladni.

Aliktiluk megmutatja, hogyan reagálnak a medvék a riasztópisztolyra. Kinyitja az ablakot, és megrángatja a rácsot. A hangra a medvék fürgén felkapják a fejüket. Lenyűgöznek gyors, pontos, minden nehézkességet nélkülöző mozdulataik.

Aliktiluk úgy dönt, kilő egy petárdát. A golyó a medvék közelében pottyan a földre, majd pattogni és szikrázni kezd. Abbahagyják a falatozást, és amikor a golyó felrobban, szélsebesen eliramodnak.

– Bárki találta is fel ezt az eszközt, hálás vagyok neki – mondja Aliktiluk, majd némi szünet után hozzáteszi: – No persze a medvék öt perc múlva megint itt lesznek.