Határvidék Európában

Szlovénia szélén utazgatva ötféle kultúra keveredését láthatjuk. Tartson velünk e zsebkendő méretű országba

Kapcsolódó cikkek

A határon mintha ötven évet léptem volna vissza az időben. Őriszentpéteren mindenütt nád- és fatetős kis házak állnak. Egy út menti vendéglőben csípős paprikás gombalevest ettem, miközben a lámpaoszlopok tetejére épített fészkükben álldogáló gólyák kelepeltek a narancsvörös csőrükkel. Egy parasztházaspár ló vontatta szekéren döcögött, kakasok kukorékoltak.

Bármit tett is ötvenévnyi kommunizmus, az nyilvánvalónak tűnt, hogy az üzleties gondolkodás nem fertőzte meg Szlovénia, Magyarország és Horvátország azon részeit, ahol aznap délután áthaladtam. Az idő elmúlt, de más nemigen.

A szlovén–horvát határon lévő szlovén város, Metlika, alapításának 640. évfordulóját ünnepelte. A városi múzeumban ez alkalomból rendezett kiállításon a városról száz évvel korábban készült fényképeket mutattak be. A helyszínek szinte pontosan ugyanolyanok voltak, amilyennek én láttam őket. Amikor pedig betértem az út menti Gostilna Peter Badovinac nevű, olasz vendéglő jellegű étterembe vacsorázni, megtudtam, hogy az épületben 112 éve működik vendéglő, és a Badovinac család negyedik generációjának képviselője vezeti.

Miközben ott üldögélve tanulmányoztam a térképemet, elhatároztam, hogy hajókázom egyet a Kolpa folyón, amely 1991-ig két jugoszláv tagállam határa volt.

Találkozót beszéltem meg Martin Lindičcsel és Andreja Radéval, akik hajós és idegenvezetői szolgáltatást működtetnek a Kolpa mentén.

Miután két órát eveztünk olyan kristálytiszta vízen, hogy a meder alját is lehetett látni, észrevettem három házat a folyó horvát oldalán. Lindič éleset füttyentett, amire kiáltás volt a válasz. Kihúzódtunk a parthoz, és kikászálódtunk, nem egyszerűen Horvátországba, hanem a Lamana Draga nevű határövezetbe. A kukoricatáblák, gyümölcsöskertek, babkarósorok és virágágyások között csupán hárman élnek: a 76 éves Fanika Jakovac, Zlatko, a fia, és egy 79 éves asszony.

A fekete bajszos, erősen hiányos fogsorú Zlatko, miközben hozott egy üveg Viljamovka pálinkát, amely a saját körtéjéből készült, és mindenkinek töltött belőle, elmagyarázta, hogy Lamana Draga fél évszázadon át csupán egy elszigetelt kis folyó menti település volt Jugoszláviában. Még útjai sem voltak, a családnak át kellett kelnie a folyón, ha be akartak szerezni bármi olyasmit, amit maguk nem tudtak megtermelni. Ami a nemzeti identitásukat illeti, ők mindig szlovénok maradtak Jugoszláviában.

Ez 1991-ben megváltozott: a Kolpa egyik napról a másikra két újonnan létrehozott állam, Szlovénia és Horvátország határa lett, Lamana Draga lakosai pedig hivatalosan horvát állampolgárok.

A földjükre még új táblát is kihelyeztek, amely a határt jelezte. A gondot az okozta, hogy mindent – utat vagy boltot – csak úgy érhettek el, ha áteveztek az új határon.

Azt kérdeztem, hogy akkor ők most milyen nemzetiségűek. – Én a szlovén oldalon dolgoztam – mondta Fanika. – A férjem is a szlovén oldalon dolgozott. Az orvosom Szlovéniában van. Azt hiszem, én szlovén vagyok, de ki tudja?

Miközben Lindič, Rade meg én hajóztunk tovább a folyón, kissé kábán a reggeli három kupica pálinkától, egyszer csak másképp értékeltem a helyzetet. A folyó határ ugyan, de – mint minden folyó, tó és óceán – egyben össze is köt embereket és helyeket.

A Tartini tér PiranbanUgyanezen morfondíroztam egy nappal később, Piran városában, egy Adriai-tengerre néző kávézóban ülve. Tíz nap alatt 1440 kilométert autóztam öt országban, és 21-szer léptem át országhatárokat.

Piran történetesen Szlovéniában van, de ha dél vagy észak felé néztem, átláthattam, sőt akár át is úszhattam volna akár Olaszországba, akár Horvátországba.

Utazásomat az olaszországi Triesztben kezdtem, amely Pirantól egy kicsit északabbra fekszik, ugyancsak a tengerparton. Trieszt is határvidék: az évszázadok során volt már római, velencei, osztrák, olasz, sőt még francia fennhatóság alatt is. Sehová meg mindenhová tartozott, ahogy az összes többi határváros, ahol megfordultam az elmúlt héten.

Ezeken a helyeken az emberek hovatartozása nem annyira a térképre rajzolt határvonalaktól függ, hanem egy régebbi, mélyebb, sok nemzedékre visszanyúló azonosságtól: a születés helyétől, a beszélt nyelvtől és a vallástól. Rájöttem, hogy az én elképzelésem országról, valamint identitásról, amely arra épült, hogy a határok állandók, csak kivételes esetekben helytálló.

A tenger előttem tapintható határ. Csakhogy egyáltalán nem határ. Szabad zóna, mely összeköti a világot. Bárhová el lehet hajózni rajta. Mind közül a legnagyobb határvidék.

Vote it up
592
Tetszett?Szavazzon rá!