Hat szürke paripa

A szerző fiatal rendőrtisztként egy veszélyes helyzetben különleges segítőkkel találkozik

Nem vagyok úgynevezett lovas ember. Nincs lovam, nem is lovagolok, többnyire nem sok közöm van hozzájuk. De igen nagyra becsülöm ezeket a nemes állatokat, mert egyszer lovak mentették meg az életemet.

Amikor úgy húsz évvel ezelőtt, egy kellemes nyári este megérkeztem a munkahelyemre, a Bank utcai rendőrőrsre Adelaide-ben, nem hittem volna, hogy életveszélyes helyzetbe kerülök. Persze olyan illúzióim sem voltak, hogy csöndes estének nézünk elébe.

Az ausztrál Forma–1-es versenyt akkor Adelaide-ben tartották, és a verseny utánra nagy ünneplések voltak várhatók. Feletteseinktől olyan utasítást kaptunk, hogy nem lehet nálunk se lőfegyver, se bilincs, nehogy egy estleges csetepaté esetén illetéktelen kezekbe kerüljenek.

A kollégáimmal valamennyien arra készültünk, hogy szemet hunyunk a tombolás felett mindaddig, amíg élet- vagy balesetveszély nem lép fel.

A váltás előtti eligazításon a törzsőrmesterünk semmi olyat nem mondott, ami aggodalomra adott volna okot. Kijelölték kinek-kinek a járőröző párját, és én örömmel hallottam, hogy az éjszaka folyamán Thompson ezredes lesz a társam. Jól tudtunk együtt dolgozni, és amikor vele voltam párban, soha nem kellett attól tartanom, hogy ne volna résen.

Már néhány órája járőröztünk, amikor egy reccsenéssel életre kelt a rádiónk, és egyik kollégánk izgatott hangon kért sürgős segítséget. Amikor a társával letartóztattak valakit súlyos testi sértés miatt, rájuk támadt az egyik szálloda előtt összeverődött hatalmas tömeg.

Egysaroknyira voltunk, perceken belül odaértünk, és addigi életem legijesztőbb látványával kellett szembesülnöm.

Akkor már két éve szolgáltam a dél-ausztrál rendőrségnél, de erőszakos tömeget csak és kizárólag a tévéhíradóban láttam. Ekkor ott találtam magam a feldühödött tömeggel szemközt. Azt üvöltözték: – Halál a disznókra! Halál a disznókra!

Sörösüvegek záporoztak ránk, és a nagy tömeg minden dühe egyenruhás csapatunkra szabadult

Sörösüvegek záporoztak ránk, miközben a tömeg minden dühe a mi csekély létszámú kék egyenruhás csapatunkra rászabadult. Fejünket, arcunkat és karunkat felsebezték az üvegszilánkok, miközben ránk vagy a felemelt gumibotunkra hajigálták az üvegeket. Életemben először féltem attól, hogy a nap végén nem megyek haza. Miután közvetlenül mellettem tört el egy újabb üveg, éreztem, hogy a vér meleg csíkban csordogál lefelé a lábam szárán.

Ideje volt segítséget hívni, és csodáért imádkozni. Rádión kértem erősítést, aztán intettem a kollégáimnak, hogy húzódjunk olyan közel egymáshoz, amennyire csak lehetséges, mert úgy jobban tudjuk védeni, támogatni egymást.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, amíg az erősítés megérkezett – minden másodperc örökkévalóságnak tűnt, amelyet azzal a felbőszült tömeggel farkasszemet nézve töltöttünk. Aztán egyszer csak ott voltak: a lovas rendőrosztag hat tagja, olyan csodaszép szürke paripákon, amilyeneket még soha nem láttam.

Összehangoltan mozogtak, lassan közelítettek a csődülethez, nem törődve azzal, hogy amazok legalább százszoros túlerőben vannak.

A farukat fordították a tömeg felé, aztán úgy változtattak irányt, hogy közben a hátsó lábaikkal gyorsakat, erőseket rúgtak. Megkönnyebbülve láttam, hogy a tömeg oszlani kezd, nem kértek a mi megmentőink, a paripák rúgásaiból.

Eközben a lovak 180 fokos fordulatot tettek, és a már menekülő tömeg nyomába eredtek.

Ez volt számunkra a jeladás: négyen bekapcsolódtunk az oszlatásba, és megoldottuk a feladatot. Fussatok, gyávák! – gondoltam. Alig pár percbe telt az egész. Mindössze három dülöngélő részeg maradt ott, de ők is hamar odábbálltak.

A lovas rendőrök folytatták a szétkergetést, aztán hármas sorokban haladva mentek tovább, egészen a Rundle Mallig.

Hat szürke rendőrló mentette meg az életünket, és oszlatott szét egy több mint ötszáz fős tömeget. Nem voltak ott tévékamerák, amelyek megörökíthették volna ezt a fantasztikus tettet, és arra sem volt lehetőségünk, hogy ki tudjuk fejezni elismerésünket. Elmentek, mielőtt megköszönhettem volna nekik.

Csak másnap reggel, immár biztonságban, a feleségem mellett az ágyban fekve mértem fel igazán ennek a felejthetetlen pillanatnak a jelentőségét. Magamban hálát adtam a teremtőnek az ember második legjobb barátjáért: a csodálatos lóért.

Vote it up
292
Tetszett?Szavazzon rá!