Hatalmas, mint az élet

A jelenleg hazánkban forgató Gérard Depardieu előző filmje apropóján a színészethez fűződő viszonyáról beszél

Megjelent: 2011. május

Kapcsolódó cikkek

Késik. Aztán hirtelen kerékcsikorgás… – Helló, Gérard!

A pincérek régi barátként üdvözlik. Hazai terepen mozog saját Le Bien-Décidé nevű új éttermében, amely Párizs elegáns 6. kerületében, a rue de Cherche-Midin található. Ahogy felbukkan, fején még ott a bukósisak, betölti a teret. De impozáns méreteit ellensúlyozza lágy hangja. Dióhéjban ez Depardieu – az ellentétek embere. Egyik pillanatban az oroszlán, a másikban a bárány kerül fölénybe benne. A valóságban éppúgy, mint a filmvásznon. Lassanként megnyílik, és az Alzheimer-kórban szenvedő Conradról mesél, akinek alakját oly nagy precizitással formálta meg Bruno Chiche legújabb, Je n’ai rien oublié (Nem felejtettem el semmit) című filmjében.

Reader’s Digest: Hogyan sikerült elkerülnie a túlzásokat a szerep eljátszása során?
Gérard Depardieu: Soha nem akarok értelmezni vagy eljátszani egy szerepet. Csak van egy szituáció, amibe belekerülök. A színész, aki az Alzheimer-kórt megpróbálja eljátszani, tévúton jár. Egyszer egy kritikus azt kérdezte Mozarttól: „Hogyan csinálja?”, és Mozart azt felelte: „Várjon csak, eljátszom magának még egyszer.” Ezt nem lehet elmagyarázni.

RD: Ismer valakit, aki ugyanebben a betegségben szenved?
GD: A februárban elhunyt Annie Girardot-t, természetesen, akivel dolgoztam együtt. És ott volt Berthe az apai nagyanyám rokonságában. Megszökött a kórházból, és soha többé nem talált vissza. Az éhségtől és a hidegtől halt meg a Berry erdőben, mire rátaláltak, félig megették a patkányok.

RD: Felhasználta ezt a történetet a figura megformálásánál?
GD: Nem. Főként azoknak a fájdalmára, rémületére gondoltam, akiket a velük együtt élő hozzátartozójuk nem ismer fel. Maguk a betegek vak és süket jelenben élnek, bár néha, mint a filmben, fiatalkoruk tapasztalatai visszatérnek hozzájuk.

RD: Fél a haláltól?
GD: Nem. Senki sem halhatatlan, jobb, ha hozzászokunk ehhez a gondolathoz. Én már megtettem. Tudom, hogy mások gondolataiban élünk majd tovább. Persze, ha az ember már menni szeretne, de a halál lassan jön, az más kérdés.

RD: Hogyan érez a saját emlékeivel kapcsolatban?
GD: Számomra az emlék maga az élet. De egyúttal mindaz, ami elszökik tőlünk. Igyekszem nagyon éberen őrködni felettük. Ahogy az osztrák író, Peter Handke mondta: „Semmit sem tudok magamról előre. A kalandok akkor történnek meg velem, amikor elmesélem őket.” Én nem az az ember vagyok, aki a múltban él. Az időpazarlás. Másrészt mindenki, aki fontos volt nekem és elveszítettem – Barbara, a francia énekesnő, Maurice Pialat, a francia rendező, Guillaume [legidősebb fia, aki 2008-ban 37 éves korában halt meg] – itt él velem tovább, és betölti a lelkem.

Jelenet a Nem beszélek zöldségeket című filmbőlRD: Ez a legújabb filmje, de az összes többi is, ami mostanában készült – a Mammuth, a Nem beszélek zöldségeket, a Potiche – azt jelzi, hogy pályája egy újabb felfelé ívelő szakába lépett.
GD: Nem tudom. Sohasem figyeltem oda különösebben a pályám alakulására. Leginkább az olyan történetek vonzottak, amelyek arról szólnak, valójában mit jelent embernek lenni.

RD: Több mint kétszáz filmet forgatott. Maradt még szerepálma?
GD: Fütyülök a szerepekre! Csak az érdekel, hogy kapcsolatba kerülhessek az emberekkel. Utálok történeteket hallgatni, inkább megélni szeretem őket.

RD: Úgy érzi, hogy a filmkészítés ellopta az életét?
GD: Nem. Épp ellenkezőleg. Akárcsak a színház, a film is arra tanított, hogy „ne tanuljak”. Abban hiszek, hogy semmit se lehet megtanulni. Minden ott van az életben, és minden azon múlik, hogy sikerül-e magadnak megszerezned, aztán újra létrehoznod.
 

Gérard Depardieu immáron negyedszerre fogja eljátszani Obélix szerepét az Asterix és Obelix: Isten áldja Britanniát című folytatásában. A rendező Laurent Tirard, Anglia királynője Catherine Deneuve, Julius Caesar pedig Fabrice Luchini lesz. Bemutató 2012-ben.

Vote it up
49
Tetszett?Szavazzon rá!