Hitler és az ősi lándzsa

A legendák övezte történelmi ereklye még napjainkban is heves viták kereszttüzében áll. Vajon miért?

Megjelent: 2010. március

Kapcsolódó cikkek

Nemrég, egy esős délutánon, időm eltöltendő, a bécsi Hofburg Kincstárába vitt az utam. Ez a látogatás életem egyik legmegindítóbb múzeumi élményének bizonyult. Egy sor erődített boltív alatt, amelyek homályukkal csak növelik a rejtélyesség érzését, koronák, jogarok, uralkodói öltözékek és más művészi alkotások gyűjteménye látható. Ezeket a 10. század közepétől a Német-római Császárság osztrák és német uralkodói használták. A gyűjtemény legremekebb darabjai a kora középkorból származnak; számos közülük Krisztus korából ered. Miközben azonban e műkincsek szépségét csodáltam, tekintetem megakadt egy jelentéktelen külsejű tárgyon – egy vaslándzsa hegyén.

Ez a híres „szent lándzsa”, tudtam meg, az a tárgy, amelyet a középkori császárok minden más tulajdonuknál nagyobb becsben tartottak, és amelyet ma továbbra is legalább annyi legenda övez, mint ahány vitát kelt.

A mindössze 23 centiméter hosszú, 14. századi aranyhüvelyben őrzött szent lándzsának csodálatos erőt tulajdonítottak a középkor császárai, akik úgy hitték, legfőbb katonai diadalaik többségét annak köszönhetik, hogy ezt a fegyvert magukkal vitték a csatába.

A legérdekesebb azonban az, hogy a lándzsának, akárcsak a többi császári uralkodói jelvénynek, a 20. század véres eseményeiben is fontos szerep jutott, mert a gyűjtemény Hitlert és a nácikat is elbűvölte. Senki sem tudja pontosan, hogy voltaképpen mi ez a lándzsa, de egyike a jelenleg létező legkülönösebb történelmi ereklyéknek, ugyanakkor a legképtelenebb – és potenciálisan veszélyes – elméletek forrása.
 

Napjainkban történészek és régészek egybehangzóan állítják, hogy a lándzsa a 8. századból származik. A középkorban egyes császárok úgy vélték, hogy ez az a fegyver, amellyel a római százados (a hagyomány szerint Longinus) a kereszten függő Krisztust oldalba szúrta; mások úgy hitték, hogy Szent Mauritiusé volt, egy 4. századi római katonáé, aki a Diocletianus-féle keresztényüldözések idején szenvedett mártírhalált, mert nem volt hajlandó megtagadni keresztény hitét.

A császárok véleménye azonban egyvalamiben megegyezett: a lándzsában Krisztus keresztjéről származó szögek vannak. A lándzsa pengéjében középtájt található mélyedésben pedig hosszú vasszög található, amelyet drót tart a helyén.

Sokan hiszik úgy, hogy ez az a bizonyos szög, ami képtelenség, mert az alakja más. Mindenesetre a legkorábbi krónikaírók „szögekről” beszélnek, többes számban. Ma úgy tartják, hogy a lándzsa tövébe állítólag a keresztről származó szögek több parányi darabkáját is belekovácsolták, helyüket ma is jól láthatóan apró rézkeresztek jelzik a vason. Ha ma netán mosolygunk is az efféle középkori mendemondákon, a lándzsával kapcsolatban az a legmeglepőbb, hogy még napjainkban is hasonló legendák övezik.

A 20. század óta nagyon sokan tartották magukat eltökélten nem csupán ahhoz a meggyőződéshez, hogy a lándzsa (minden történelmi bizonyítékkal ellentétben) Longinusé, hanem ahhoz is, hogy mágikus erővel bír. Ennek magyarázata pedig a nemzetiszocialistáknál keresendő.

A császári jelvények, köztük a lándzsa, a 19. század végén, valamint a 20. század elején kezdtek egyre értékesebbnek tűnni a német nacionalisták szemében. Richard Wagner például központi szerepet juttatott a szent lándzsának utolsó operájában, a Parsifalban, amely a Szent Grál küldetéséről szól. 1933-ban, amikor a nácik hatalomra kerültek, Nürnberg új polgármestere, Willy Liebel kampányt indított annak érdekében, hogy a császári jelvényeket Bécsből hozzák el oda. E kincseket a középkorban évszázadokon át Nürnbergben őrizték, a város pedig akkortájt a nemzetiszocialisták hírhedt gyűléseinek helyszíne lett. Liebel azért akarta Nürnbergben tudni a császári jelvényeket, hogy azok Hitler birodalmának német eredetét hangsúlyozzák, s ezzel maga Hitler is egyetértett. Neki kifejezetten politikai indítékai voltak arra, hogy a koronázási ékszerek elkerüljenek Bécsből. Mint önéletrajzi indíttatású politikai hitvallásában, a Mein Kampfban beszámolt róla, Bécsben élő nyomorgó amatőr művészként égő gyűlöletet táplált a Habsburg uralkodók iránt, akik hite szerint elárulták germán elhivatottságukat azzal, hogy feloszlatták az egykori német birodalmat.

Az ő Reichje igazi német birodalom lesz, ez magyarázza, miért akarta a régi német császárok koronázási jelvényeit visszahozatni történelmi otthonukba. Hitler 1938 márciusában fogott hozzá a birodalom újrateremtéséhez, amikor Németország bekebelezte Ausztriát.

Szeptemberben aztán a jelvényeket ládákba csomagolták, és vonaton Nürnbergbe szállították, hogy idejében megérkezzenek az az évi náci nagygyűlésre. Egy templomban állították ki őket, és szeptember 2-án, pár nappal azelőtt, hogy a kiállítás a nagyközönség számára is megnyílt volna, Hitler ellátogatott oda, és elmélyült csöndben állva szemlélte a német császárok jelvényeit, akiknek koronáját ő átvitt értelemben örökölte. Ahogy fenyegetőn közeledett a háború, a kiállítást bezárták, és az ékszereket egy söröspincének álcázott, megerősített föld alatti börtönbe menekítették.

Amikor a szövetségesek bombázni kezdték Nürnberget, a kincseket egy titkos, bombabiztos bunkerbe szállították át. Hollétükről csupán négyen tudtak, és egyikük, Liebel, a polgármester 1945. április 20-án, amikor a szövetségesek bombatámadásai nyomán a város romhalmazzá vált, öngyilkos lett.

Akkoriban a legképtelenebb mendemondák keringtek Nürnbergben arról, hol lehetnek a császári jelvények, legfőképpen a lándzsa. Az egyik történet szerint a nácik tüntették el őket, hogy továbbra is felhasználhassák erejüket a világhatalom megszerzése érdekében.

De a kincseket végül a városban szeptemberben megtalálták. Néhány német jogászprofesszor középkori törvényekre hivatkozva úgy érvelt, hogy a jelvényeknek Nürnbergben kell maradniuk, felidézték ugyanis, hogy a város 1443-ban sikerrel állt ellen III. Frigyes ama kísérletének, hogy azokat Páduába vitesse. Az érvek azonban nem hatottak, és a koronázási ékszereket az amerikai hatóságok 1946-ban visszaküldték Bécsbe, ahol 1954-ben állították ki őket újra. E valós eseményekből táplálkozott az 1960-as és 1970-es évek sok hihető legendája.
 

Az azóta megszűnt Sunday Dispatch egyik újságírója 1973-ban könyvet írt arról, hogyan látogatott el a bécsi múzeumba az akkor még diák Hitler. „A végzet lándzsája” címen megjelent művében Trevor Ravens-croft kifejtette, hogy a későbbi diktátor vonzódott az okkult tudományokhoz, és hitt abban, hogy a lándzsa segíthet neki a gonosz erők révén kormányozni, akárcsak a varázsló Klingsornak a Parsifalban.

Állítása szerint Hitler nem sokkal Ausztria 1938-as bekebelezése után újra ellátogatott a császári kincstárba, és itt tudatosodott benne, hogy a lándzsa birtoklásával egyben a világ feletti uralmat is megkaparinthatja. Végül Ravenscroft úgy érvelt, hogy Hitler 1945-ben percekkel azután követett el öngyilkosságot, hogy a lándzsa Nürnbergben a szövetségesek birtokába került.

Ravenscroft fő forrása egy osztrák történész, Walter Johannes Stein volt, aki elmondta neki, hogy az első világháború előtt Bécsben találkozott Hitlerrel, és egy bécsi könyvesboltban rábukkant a Parsifal egyik példányára is, benne az előző tulajdonos, a későbbi diktátor saját kezű jegyzeteivel. Stein állítása szerint Hitler és prominens munkatársai a „transzcendens tudatosság” folyamata segítségével sajátították el, miként kell megérteni a világ sötét erőit – egyfajta transzba kerültek. és újraéltek történelmi eseményeket. Magának Hitlernek állítólag gyógyszer által kiváltott látomásai támadtak, amelyek nyomán arra a következtetésre jutott, hogy ő Klingsor reinkarnációja. Valójában, ahogy Ravenscroft bevallja, Stein beszámolójának kulcsfontosságú elemei – a Hitlerrel való találkozás, Hitler látogatása a bécsi múzeumban és a többi – maguk is ilyen „látomásokból” táplálkoztak.

Más szavakkal, puszta kitalációk voltak. Mindenesetre Ravenscroft könyveinek témái rendre visszatértek az 1980-as és 1990-es években Hitler és a lándzsa kapcsolatáról megjelent számos regényben. A történetet képregények is feldolgozták, azoknak a filmeknek a nyomán (leghíresebb közülük az Indiana Jones és a Végzet lándzsája), amelyekben a cselekmény középpontjában Ravenscroftnak az az elmélete áll, miszerint a lándzsa a jó és a gonosz szolgálatára egyaránt képes volna.

Több számítógépes játék is a „végzet lándzsájának” visszaszerzése körül forog, köztük az egyikben Lara Crofttal. Mindez jórészt puszta szórakozás, de sokan továbbra is hisznek a lándzsa legendájának fő mozzanataiban – és nem kizárólag a neonácik. Ravenscroft Hitlerről kitalált történetei elfogadott tényként keringenek a világhálón, és több televíziós dokumentumfilmben nem csupán azt állították, hogy a lándzsa Longinusé, hanem hogy Hitler kevéssel azután lőtte főbe magát Berlinben, hogy az Nürnbergben a szövetségesek kezére került.
 

A középkori ember gyakran babonás volt, de napjainkban is széles körben elterjedt a titokzatos erőkben való hit. Míg a középkor embere számára önmagában nem volt abszurd elhinni, hogy valóban azt a lándzsát látja, amellyel megszúrták Krisztus oldalát – még kevésbé, hogy a keresztről származó szögek vannak benne –, manapság tényleg esztelenség olyasmikben hinni, amikről tudjuk, hogy nem igazak. És miközben a modern korban az emberek hajlamosak hinni a rejtélyes gonosz erőkben, az állítólag könnyen rászedhető középkoriak velük ellentétben legalább hajlamosak voltak feltételezni, hogy a szent lándzsa lényegi tulajdonsága a legfőbb jó szolgálata.

Vote it up
319
Tetszett?Szavazzon rá!