Hoffmann meséi

Tizenkét éve hunyt el minden idők egyik legnépszerűbb magyar humoristája, Hofi Géza, aki nem volt mindig vicces kedvében

Köpcös, kurta lábú, testéhez képest kissé nagyfejű alak jön be a színpadra, zöld köpenyben, zöld ingben és nadrágban, fején zöld sapka fülvédővel. Berobog négy műtőssegéd, és kórházi kerekes hordágyra kényszerítik. A fény elhalványul, a hordágy elé zöld lepedőt feszítenek. A fekvő alak gyorsan elsomfordál, az ágyra egy bábu kerül. A lepedőt elveszik.

A segédek a hordágyon fekvő alak körül sürögnek. Hátul megszólal a jellegzetes hang: – Na, mi van, doktor úr, alszom már? – Az egyik segéd hangosan kést kezd fenni. A hang most már óvatosabb: – Ezt nekem miért kell néznem? – Éles jajszó, majd hangos puffanással bezuhan valami a színpadra, egy ágyszerűségre. Aztán a valami megmozdul, és feláll. Hofi Géza az. A nézőtér viharos tapsban tör ki, jó néhányan sikítoznak. – Te sikítottál? A frászt hozod rám, ne ijesztgess már!

Leveszi a zöld inget, alatta fehér póló, rajta nagy piros folt. Innentől nincs megállás: mondja, mondja rendületlenül, ezer sziporkát szórva. Az előadás végén meghajol, elégedetten learatja a falakat szétvető tapsvihart, majd kifelé indul. A színpad szélénél a kollégák várják, hogy gratuláljanak, ám ő beleájul a karjaikba. Amikor három méter magasból kellett leugrania a matracra, elvétette az ugrást. Mellé esett. Három bordája eltört, de a közönségért és a poénért mindenre képes volt. És a Nevezz csak Cucinak! 1980-as előadása pörgött tovább, mintha mi sem történt volna. A show-nak mennie kell.

És ment rendületlenül. A felsőbbség jött, kisvártatva ment, közben kimúlt a rendszer is, de ő maradt az, aki volt: a kőbányai prolifiú, egy jópofa srác, érettségizett kocsitoló, majd porcelánfestő, végül színész, aki nem Művész. Kiütést kapott, ha „leművészurazták”.

Hofi Géza volt a három H legnagyobb ellensége: a hülyeségé, a hatalomvágyé és a hazugságé. És az is ő volt, aki csak egy nyelvet beszélt, a közönségét. Esténként, ha a Madách Kamarából hazafelé indult, a hajléktalanok Géza bátyámnak szólították, és ő rendszeresen meghívta őket egy italra a sarki talponállóban. Hofi Géza maradt, aki volt, és nem kellett változástól tartania: – Amíg van emberi butaság, sötétség, aljasság, témám is lesz. – Máskor úgy fogalmazott: – Nem én vagyok időtlen, hanem mások hülyesége.
 

Hoffmann Géza 1936. július 2-án született Kőbányán. Gimnáziumi szünetekben ismerkedett meg a kemény fizikai munkával a Kőbányai Téglagyárban és a művészettel a Drasche színjátszó csoportban. Egyértelműnek tűnt, hogy az érettségi után a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakára jelentkezzen, onnét azonban háromszor is kipenderítették. Nagyszerű művészünk, a versek ihletett tolmácsolója, Ascher Oszkár folyton szavaltatni akarta, mire Hoffmann Géza megjegyezte: – Nekem a paródia jobban menne.

Ascher így válaszolt: – Ahhoz én nem értek.

Ennyiben maradtak.

A főiskolai kudarcok elől öt évre a Kőbányai Porcelángyárba menekült porcelánfestőnek, és ebben az időben iratkozott be Rózsahegyi Kálmánnak, a Nemzeti Színház örökös tagjának színiiskolájába. Hoffmann Géza a szünetekben olyan kiválóan utánozta a hangszerek hangját, hogy egyszer, amikor új növendékek érkeztek, ronggyal takarták el őt, és a „vizsgázók” nem tudták eldönteni, vajon igazi hangszert hallanak-e vagy sem.

Nem sokkal később, 1960-ban a debreceni színház igazgatója, Szendrő József a Fészek Klubban meghallgatta a fiút, aki színészparódiákat és utánzásokat mutatott a direktornak. A kis műsor végén Szendrő közölte: – Valami mozog magában, még nem tudom, kukac vagy tehetség, de elviszem Debrecenbe, majd ott kiderül.

Néhány napja volt a Csokonai Színháznál, amikor Szendrő közölte vele, ezzel a névvel, Hoffmann, nem lehet színpadra menni, amúgy sem fér ki a plakátra, tehát sürgősen mondjon egy másikat. Üldögéltek, töprengtek, de nem jutottak sokra. Végül Szendrőnek felderült az arca, eszébe jutott, hogy a fiú nős ember: – Hogy hívják a feleségét? – Vnouãek – felelte a fiatal színész, mire mindkettőjükből kirobbant a nevetés. Végül közösen állapodtak meg az új névben: Hofi.

Legendásan gyorsan tanult szöveget, ő volt a színház állandó beugrója. Egyre népszerűbb lett a társulatban, hiszen a bemutatókat követő estéken a klubban aprólékos gonddal és páratlan megfigyelőkészséggel játszotta el egymaga az egész próbafolyamatot és az előadást is. Ha a színház már nem nyújtott elegendő muníciót, akkor egy rajztáblán a két kezével és a hangjával eljátszotta a Moszkvai Dinamó és a Honvéd meccsét, a Mojszejev Együttes táncestjét vagy a debreceni moziban éppen futó szovjet szocreál filmet. Fantasztikus társalgó volt, kiváló viccmesélő, és amit kevesen tudnak, csodálatos karikatúrákat rajzolt.

Marton Frigyest, aki az Országos Rendező Irodánál dolgozott mellékállásban, ugyancsak lenyűgözte Hofi humora, a fiatalember így bekerült a hakniműsorokba: kultúrházakban, szabadtéri színpadokon, táborokban és vendéglátó-ipari egységekben lépett fel zenész-, színész- és hangszerparódiákkal. Nagyszerű hallást, tempó- és ritmusérzéket örökölt édesanyjától, s rendesen megizzasztotta a zenészeket a sűrű tempóváltásaival.

1967-ben, Siófokon a Halló, itt Balaton! című műsor előtt a fellépők szalonnát sütöttek, amikor Hofi és Koós János belefogtak egy közös dalba. A hangulat felpörgött, a kollégák között óriási volt a siker. Bilicsi Tivadar meg is jegyezte: – Fiúk, ez remek, miért nem csináljátok meg színpadon is? – A fiúk szót fogadtak: azon melegében, a tűz mellől felállva ki is próbálták a számot a közönség előtt. A közönség tombolt. Így született az oroszkórus-paródia és egy nagy barátság.

Amikor Koós kutyát vett, Hofi is szeretett volna egyet. Koós vett előbb egy vizslát, és figyelmeztette Hofit, hogy ha kutyát vesz, egy idő után hasonlítani kezd rá. Nemsokára Hofi boxert vett, és közölte: – Azért, hogy eleve hasonlítson.
 

Aztán eljött 1968 és a táncdalfesztivál. Marton Frigyes pedig számokat keresett a rádió szilveszteri műsorához, és behívta Hofi Gézát is. A főpróba után a jó szimatú Marton ennyit mondott: – Figyeld meg, másnap tőled zeng majd az egész ország. – A jóslat bevált, Hofi Géza végre elementáris sikert aratott táncdalfesztivál-paródiájával. Szinte egyetlen nap alatt országosan ismert, népszerű előadó lett.

Komlós János, a Mikroszkóp Színpad igazgatója is meghívta a mindig más érdekes embert bemutató Mai vendég című műsorba. Komlós az előadáson beült a székbe, és szokásához híven provokálni kezdte vendégét, vagyis Hofit, aki a zavar legcsekélyebb jele nélkül vette a lapot, és kapásból válaszolgatott. Ez a jó szokása később is megmaradt: – Szeretem, ha provokálnak. Nekem mindenhez magas hőfok kell. Hozzanak zavarba, zökkentsenek ki… erre azonnal reagálok. – Ezt a fajta képességét és humorát vélhetően édesapjától örökölte, aki nyugdíjasként folyton a tévét figyelte, és állandó humoros kommentárokkal kísérte a látottakat.

1969. január 1-jétől a Mikroszkóp Színpad társulatához szerződött. És elindult a diadalmenet: egy évvel később megszületett első műsora: A tetőn dolgoznak megkapta első Jászai Mari-díját (a következőt 1973-ban), és megjelent első lemeze is, az Első menet. Ebben az időben fellépett színházában, a rádióban és a televízióban is. Az 1971-es Aki néző akar lenni című műsora kapcsán az újságok úgy írtak róla mint új jelenségről.

Az Elég az hozzá című tévéműsorban, 1971-ben, a debreceni évekről anekdotázott a barátai előtt, a meghívottak között ült mások mellett Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán is. A felvétel után Ruttkai megjegyezte: – Azt eddig is tudtam, hogy Hofi kiváló tehetség, de hogy a klasszikus idézeteket is ilyen pontosan tudja, erre nem gondoltam. Igazi művész…

Nem tudott és nem akart papírból dolgozni, képtelen volt megírt szöveget elmondani. – Nem jegyzek fel semmit, úgyis megmarad, ami kiállja a próbát. – Egy-egy száma nagyjából egy hónap alatt született, szigorú keretek között, hiszen a Mikroszkóp próbatáblájára ilyenkor ezt írták ki: „Üres nézőtér. Hofi Géza, Marton Frigyes.” Más nem léphetett be, csupán néhány kellékes, mert rendkívül gátlásos volt.

1980 nyarán meghalt Komlós János, és Hofi két év múlva elszerződött a Mikroszkóptól. A miértre azt felelte: – Eddig ígértem a Komlósnak.

Kis időre a Magyar Televízió főmunkatársa lett, ez azonban tévútnak bizonyult: – Nagy szükségem van a közönséggel való közvetlen kontaktusra, arra például, hogy mondjanak, kérdezzenek valamit, amire nekem kapásból reagálnom kell. – Ez az évek során addig fejlődött, hogy ha valaki háromhavonta újranézte a Madách Kamarában Hofélia című műsorát, folyton új elemeket fedezhetett fel benne. Így aztán a műsorban évente fél-egy órányi új anyag „keletkezett”. A hivatalból kirendelt tűzoltó éles fülekkel figyelte a frissességeket.

Egyszer Hofi észrevette, hogy a színpad takarásában kigyulladt egy gumiszőnyeg, és rettentő bűzzel ég. Amikor már néhányan a nézőtéren kifelé menekültek, nem lehetett úgy tenni, mintha mi sem történt volna, így hangosan megszólalt: – Emberek, tűz van!

Mire a tűzoltó boldogan kurjantott fel: – Ezt ma mondta először!

A műsor hossza is előadásról előadásra változott. – Ha a közönség jó volt, ha gyorsan reagáltak, elkapta a színpadi lét mágiája – mondja a régi barát, Malek Miklós –, megjutalmazta őket újabb sziporkákkal, ám ha nem bizonyultak kellően gyorsnak és poénvevőnek, akkor képes volt akár 70 perccel is megrövidíteni a műsort.

A televíziós kitérő után 1983-tól a Madách Kamarához szerződött. Itt két pótszékes előadás született, a Hofélia (1983) és az Élelem bére (1987), amelyek együtt 1527-szer kerültek színre.
 

Első felesége halála után a véletlennek köszönhetően újra beköszöntött az életébe a szerelem. Ildikó így mesél erről: – Éppen otthonról telefonon intéztem az ügyeimet. Egyszerre azt hallom, hogy valaki rendkívül idegesen beleszól a kagylóba: Hofi Géza vagyok. Csak annyit tudtam kinyögni: komolyan, a színész Hofi? Mire ő így felelt: igen, kezét csókolom, és megmondta, hogy kit keres. Azt feleltem: sajnálom, ez bizonyára téves kapcsolás.

Aztán beszélgetni kezdtek. A meglepően hosszúra nyúlt beszélgetés után Hofi meghívta Ildikót az aznapi előadására. Az asszony akkori férje külföldön volt, és ő egyedül nem akart este kimozdulni. Hosszú unszolásra mégis bement a Madách Kamarába, s fél óra együttlét után azt mondta Hofinak: – Művész úr, ne menjen fel a színpadra, nézzük együtt az előadást!

– Nevetséges volt, hiszen mit néztünk volna, ha ő nincs a színpadon – emlékszik vissza Ildikó –, de teljesen levett a lábamról. Fogtam a kezét, és nem akartam többé elereszteni.

Hofi rá nézett, és annyit mondott: – Rendben van.

Attól a pillanattól fogva együtt voltak viták és veszekedések nélkül, harmóniában és szerelemben. Az asszony, aki minden előadásra elment, iszonyatosan izgult. Ha a kulisszák mögött állt, Hofi a fergeteges tapsot kihasználva néha kiszólt neki: – A jó isten áldjon meg, el ne ájulj már, nem sülök bele, én Hofi vagyok.

Sokan zárkózottnak tartották, telefonja örökké rögzítőre volt állítva, csak akkor vette fel, ha jól ismerte a hívót vagy ha beszélni akart vele. Felesége szerint azonban: – Ez a zárkózottság csak azt takarta, hogy erősen figyel. Mindig mindenre és mindenkire figyelt. Egyetlen mondat után képes volt megismerni az embereket. – Otthon édesapjához hasonlóan ő is kommentálta a tévéműsorokat: – Iszonyú indulatokat gerjesztettek benne különböző politikusok, ahogyan ő fogalmazott, a különféle senkik. Néha úgy őrjöngött, hogy könyörögnöm kellett, kérlek, ne csináld, kihallatszik a folyosóra, és azt hiszik, nekem mondod.

A Ki kicsoda? 2000-es kötetében ez áll Hofi Géza neve mellett: „Szócikkének közléséhez nem járul hozzá.” Azt akarta, hogy a magánélete csak az övé legyen. Utált smúzolni, gyűlölte a pofaviziteket, messzire kerülte a flancos fogadásokat, a „rongyrázós báli vacsorákat”, és csak kétkedve állt kötélnek, ha újságírók interjúra kapacitálták. – Nincs sok barátom, de ők olyanok, mint esőkabát az előszobában. Amikor nincs szükség rájuk, „csendesen” meglapulnak a polcon.

Imádta a bokszot, a dzsesszt (a kedvencek: Louis Armstrong, Duke Ellington és Frank Sinatra), az operát, a vadászatot, a természetet, a vörösbort pezsgővel, a fehér Mercedesét, amely az egyetlen luxus volt az életében: – Az autó levezeti a feszültséget, különösen élvezem, ha esik az eső, én meg lassan körbejárom a várost.

Utolsó éveiben sokat betegeskedett, 1990-ben egy barátja Moszkvából hívta fel, és ő alig hallhatóan belehörögte a kagylóba: – Te, nekem akkora infarktusom van, mint egy ház.

A barát pedig azt hitte, egy szokott Hofi-viccet hall, mert ő mindig a barátain próbálta ki majdan elmondandó poénjait. Ám most nem viccelt. Az orvosa szerint ez az infarktus a legtöbb embernek rokkantosítást jelentett volna, de nem neki. Ő ezzel is megküzdött.

1995-ben szemműtétek sorozata következett. A Madách Kamarában egy este, ahogyan máskor is, elsötétült a színpad, és neki 90 fokot balra kellett volna fordulnia, hogy kiérjen a takarásba. Ő azonban a 90 foknak csupán a felét forogta, és ahelyett, hogy kiment volna, a nézők közé zuhant. Feltápászkodott, a vaksötétben megkereste az oldallépcsőt, iszonyú akaraterővel felbotorkált a színpadra. Az ügyelőnek halkan csak annyit mondott: – Megyünk tovább.

Legjobban talán a közönséget szerette. Imádta a tapsokat és az ünneplést. – Csodálatos érzés nekem, amikor az első viccemre, fintoromra kirobban a nevetés. Hogy ezt a robbanást meghalljam, bármikor, bárhova, a világ végére is elmennék. – A színházban rettegett a csendtől, tudta, ebben a műfajban a csend azt jelenti: megbuktál. Mindössze egy előadásában teremtett néma csendet, de az a meglepett döbbeneté volt: 1987-ben az Élelem bére című előadásban énekelte az Egy kiöregedett vadászkutya dalában: az igazságból elveszett az „i”. Ez volt a dal utolsó sora, és a közönség a döbbent csend után földrengető tapsba és bravózásba tört ki. A dal az ő előadásában utoljára a temetésén hangzott el, 2002. április 13-án.
 

Népszerűsége ma is töretlen. Az interneten közel félmillió lap szól róla, az egyik portál szavazásán közel 2000 szavazó közül 86% arra szavazott, hogy ő az utóbbi idők legnagyobb nevettetője. Másutt oldalakat vitatkoznak arról, hogy van-e magyar humor Hofi Géza után. Úgy tűnik, magyar humor talán van, de ő megismételhetetlen. Lemezei ötmillió példányban keltek el. Ha műsorainak szövegeit leírjuk, élettelenek maradnak. Ő kell hozzájuk. Most már mindörökre halhatatlan.

Létrehozott egy műfajt, amelynek Hofi a neve. Gyakorta mondogatta: – Űrt kell tudni teremteni, hogy az ember hiányozzon.

Géza, ez túl jól sikerült.

Vote it up
590
Tetszett?Szavazzon rá!