Hogyan halnak meg az orvosok?

Másként viszonyulnak a saját halálukhoz, mint mi, a betegeik. Miért? És tanulhatunk tőlük valamit ez ügyben?

Charlie, a mentorom, elismert ortopédus, csomót vett észre a hasában. Hasnyálmirigyrákot mutattak ki. Orvosa az egyik legjobb volt a világon: módszerével ennél a ráktípusnál 5-ről 15 százalékra nőtt a túlélés esélye, igaz, az életminőség jelentős romlása mellett.

Charlie nem kért belőle. Inkább próbált sok időt tölteni a családjával. Nem kapott kemoterápiát, sem sugárkezelést, nem vállalta a műtétet. Az egészségbiztosítójának nem sokat kellett ráköltenie. Néhány hónappal később az otthonában halt meg.

Az orvosok is meghalnak, ez a dolgok rendje – de a tudatosabbak nem úgy, mint mi, többiek. És nem azért, mert többet kezelik őket. Bármit megkaphatnának, de általában a lehető legkevesebb kezelést kérik.

Eleget tudnak a halálról ahhoz, hogy tisztában legyenek vele, mitől félnek az emberek a leginkább: a fájdalmas és magányos haláltól. Alaposan megbeszélik a dolgot a családjukkal is. Biztosak akarnak lenni benne, hogy amikor elérkezik az idő, a család nem tesz hősies erőfeszítéseket az életük megmentésére. Ismerik az orvostudomány korlátait. Szinte minden egészségügyi szakember látott már „hiábavaló gondozást” – amikor az orvosok a legkorszerűbb technikával igyekeznek meghosszabbítani egy gyógyíthatatlan beteg életét, nem sokkal a halála előtt. Csöveket dugnak bele, gépekre kapcsolják, gyógyszerekkel tömik.

Mindez az intenzív osztályon történik, hatalmas költséggel. Olyan szenvedést okoz, amit egy terroristának sem kívánnánk. Meg sem tudnám számolni, hányszor kértek már az orvos kollégáim: „Ha ilyen állapotba kerülnék, ígérd meg, hogy megölsz!” Egyesek „NO CODE” feliratú medált viselnek – ez azt jelzi, hogy nem kérnek újraélesztést.

Tegyünk meg mindent?
Hogyan jutottunk odáig, hogy az orvosok olyan kezeléseket végeznek, amelyeket maguknak nem kívánnának? Az egyszerű – illetve nem is olyan egyszerű – válasz ez: a betegek, az orvosok és a rendszer miatt.

Képzeljük el, hogy valaki eszméletét vesztve a sürgősségi osztályra kerül. Amikor az orvosok arról kérdezik a – döbbent és rémült – családtagokat, szeretnék-e, hogy „mindent” megtegyenek a betegért, természetesen igennel felelnek. Sok esetben ez úgy lenne értendő: „mindent – az ésszerűség határain belül”. De mi az ésszerű? Zavartságukban és fájdalmukban nem is kérdeznek rá, illetve nem hallják meg, amit az orvosok mondanak nekik. Ami pedig az orvosokat illeti, ha azt kérik tőlük, hogy tegyenek meg „mindent”, meg fogják tenni, függetlenül attól, hogy az ésszerű-e, vagy sem.

Mit csinálnak másképp az orvosok?
Rögzítik a kívánságaikat
A Johns Hopkins kórház kutatásai szerint az orvosok 64 százaléka készít olyan hivatalos okiratot, amelyben ismertetik, milyen ellátást kérnek a haldoklásuk idején. A lakosságnak talán mindössze a harmada teszi meg ezt.

Tudják az igazságot… Bár az újraélesztés a tévében az esetek háromnegyedében sikeres, a való életben siralmasan alacsony ez az arány. Japán kutatók 95 ezer eset adatait elemezve azt találták, hogy az újraélesztetteknek alig 8 százaléka élt tovább a beavatkozást követő egy hónapnál, és még e csoporton belül is csupán 3 százalék volt a nagyjából normális életre képes betegek aránya.

… ezért nem kérnek újraélesztést A Johns Hopkins kórház orvosainak nagyjából 90 százaléka mondta azt, hogy ha tartós kómába esnének, nem kérnek újraélesztést. A lakosságnak mindössze 25 százaléka gondolja így.
dr. Ken Murray, Health Care Blog

Az embereknek irreális elképzeléseik vannak arról is, mire képesek az orvosok. Sokan megbízható életmentési módszernek tartják a szívmasszázst és a mesterséges lélegeztetést, pedig az eredmények elég rosszak. A sürgősségi osztályon több száz embert láttam, akiknél újraélesztéssel próbálkoztak, s közülük egyetlen egészséges szívű férfi ment haza a kórházból. Noha az egészséges embereknek is csak csekély hányada reagál jól az újraélesztésre, mindig igyekszünk megadni nekik az esélyt. Ha valaki súlyos beteg, a halálán van, vagy idős, igen kicsi a valószínűsége annak, hogy az újraélesztés sikerül, viszont igen nagy az esély arra, hogy a próbálkozások szenvedést okoznak (lásd a keretes írást!).

Az orvosoknak sincs könnyű dolguk. Még ha gyűlölik is a hiábavaló gondozást, nem hagyhatják figyelmen kívül a betegek és családtagok óhaját. Képzeljünk el egy sürgősségi osztályt kétségbeesett, hisztérikus rokonokkal. Ilyen körülmények között nagyon nehéz megteremteni a bizalmat. Az emberek azt hihetik, az orvos időt, pénzt vagy fáradságot akar megtakarítani, amikor azt javasolja, hogy ne próbálkozzanak további kezeléssel, pedig ő csak a beteg szenvedésein akar enyhíteni.

A rendszer azonban még a megfelelő előkészületek ellenére is „beszippanthatja” az embereket. Jack, 78 éves páciensem hosszú évek óta volt beteg, és 15 nagy műtéten esett át. A lelkemre kötötte, hogy soha, semmilyen körülmények között se hagyjam létfenntartó gépekre kapcsolni. Egy szombaton aztán Jacket súlyos szélütés érte, eszméletlenül szállították kórházba. Az orvosok minden tőlük telhetőt megtettek, hogy újraélesszék, majd gépekre kapcsolták – ez volt Jack legszörnyűbb rémálma. Amikor megérkeztem, hogy átvegyem a kezelését, beszéltem a feleségével és a kórházi személyzettel, s megmutattam nekik a hivatalos feljegyzéseimet Jack kívánságairól. Ez után kikapcsoltam a létfenntartó gépeket, és leültem mellé. Két óra múlva halt meg.

Hiába dokumentáltuk a kívánságait, Jack nem úgy halt meg, ahogy akart; a rendszer közbeavatkozott. Mint később megtudtam, az egyik ápoló feltételezett emberölésként még a hatóságoknál is jelentette, hogy kikapcsoltam a gépeket. Persze semmi sem lett belőle, hiszen Jack egyértelműen kifejezte kívánságait, és ezt a megfelelő iratokkal igazolni is tudtam. De a rendőrségi nyomozás lehetősége akkor is ijesztő. Sokkal könnyebb lett volna az óhaja ellenére a gépekre kötve hagynom őt, bár azzal meghosszabbítottam volna a szenvedéseit. Ha úgy teszek, némi pluszpénzhez is jutottam volna – az egészségbiztosítója pedig még félmillió dollárt fizethetett volna a kórháznak.

Az élet minősége
Az orvosok nem kezelik túl magukat. Szinte bárki meghalhat odahaza, békében. A fájdalmakat ma már miden eddiginél hatékonyabban lehet enyhíteni. A hospice-házak, ahol a haldoklók jó körülmények közt, méltóságban tölthetik el utolsó napjaikat, a legtöbb ember számára szebb befejezést kínálnak. Sőt, a vizsgálatok szerint a hospice-ba kerülők gyakran tovább élnek, mint az azonos betegségben szenvedő, aktív gyógymódot kereső társaik.

Néhány éve az unokabátyámat, Torchot váratlan görcsroham érte. Mint kiderült, tüdőrák okozta, amely már az agyába is áttétet képezett. Agresszív kezeléssel, ami heti három–öt kórházi kemoterápiát jelentett, talán még négy hónapig élhetett volna. Torch úgy döntött, nem kéri a kezelést. Csak agyvizenyőt gátló gyógyszereket szedett, és beköltözött hozzám.

A következő nyolc hónapban olyan remekül szórakoztunk, mint már évtizedek óta soha. Elmentünk Disneylandbe – ő ekkor volt ott először. Nagy sportrajongó volt, és szívesen nézett a tévében sportközvetítéseket, miközben a főztömet ette. Nem voltak komolyabb fájdalmai, és a kedve is jó maradt. Egy reggel egyszerűen nem ébredt fel, aztán a következő három napot kómaszerű álomban töltötte, majd meghalt.

Torch nem volt orvos, de az életben a minőséget is fontosnak tartotta, nem csak a mennyiséget. Ha létezik olyan, hogy a haldoklók ápolásának csúcsa, akkor ez az: a halál, méltósággal.

Ami engem illet, az orvosom tudja, mit akarok. Nem kellenek hősies erőfeszítések; remélem, szelíden távozom majd az örök éjszakába. Ahogy a mentorom, Charlie tette. Vagy az unokabátyám, Torch. Vagy sok más orvostársam.