Hogyan lehet ezt túlélni?

A mezőgazdasági rakodógép acélvillái egy pillanat alatt valósággal átdöfték a személykocsi ajtaját – és a sofőrt

Kapcsolódó cikkek

Majd jövünk! – kiáltotta Karin Hakmann Horstnak, a férjének. A 49 éves rendőr a gyepet nyírta, amikor felesége és 19 éves lányuk, Marie beült a családi Volkswagen Multivanba. Tökéletes nyári pihenőnapként telt el 2011. augusztus 3-a Westerkappelnben, Németország északnyugati részén. Most, késő délután a 48 éves háziasszony és négy lánya közül a második legidősebb a közeli Ibbenbürenbe készült, hogy az ékszerésznél ajándékot keressen Horst szüleinek az aranylakodalmára.

Karin ült a kormányhoz, Marie pedig mellé. Fekete fellegek gyülekeztek az égen. – Igyekezniük kell, ha még az eső előtt össze akarják szedni a szénát – jegyezte meg Karin Marie-nak. Érettségiző lánya éppoly jól tudta, mint ő, mennyire fontos ez a földből élők számára. Tíz évvel azelőttig Hakmannék maguk is gazdálkodtak.

Percek alatt a kereszteződéshez értek, ahol az alsóbbrendű út az országúthoz csatlakozik. Itt kellett balra fordulniuk. Karin jobbra nézett – semmi forgalom. Balra nézve látta, hogy egy telehandler közeledik – szalmabálák mozgatására használatos mezőgazdasági gép, az elülső részén teleszkópos emelővillával. Az emelő három acélvillája előremeredt. Lassan közeledett a jármű, villogó indexe jelezte, hogy a sofőr a keskeny útra akart kanyarodni. Karin úgy döntött, kitér előle.
 

Karin Hakmann indexelt, és ráfordult az országútra. A súlyos jármű azonban ahelyett, hogy lekanyarodott volna, egyenesen haladt tovább. Fémcsikorgás, üvegcsörömpölés, a személyautó hirtelen megállt. Aztán teljes csönd.

Marie a vezetőülés felé nézett, és elakadt a lélegzete. Édesanyja hónaljából egy acélvilla meredt ki, olyan széles, mint a csuklója, ennek a vége pedig a saját vállába fúródott szilárdan. A mezőgazdasági gép villája átdöfte a vezetőülés ajtaját, és mindkettejüket fölnyársalta!

A baleset vázlatos rajza

Különös módon Marie nem látott vért édesanyja szétroncsolt testén. Én sem érzek fájdalmat – gondolta a 19 éves lány. S még ennél is meglepőbb módon anyja nemcsak a tudatánál volt, hanem kifejezetten nyugodtan beszélt hozzá. – Azt hiszem, hívnod kéne a tűzoltókat és papát – mondta. Karin csak ezt követően érzékelte a testébe hasító fájdalmat, amitől sikítania kellett. Marie keresgélni kezdte a mobiltelefonját, amely a nadrágzsebében volt. Anyja most már teli tüdőből ordított. – Csak egy pillanatra maradj csöndben! – kérlelte Marie, miközben a 112-es segélyhívót tárcsázta. – Súlyos baleset ért minket! – Aztán az apját hívta. – Papa, gyere gyorsan! Mama komolyan megsérült.
 

Hét perccel a baleset után, 16.27-kor Wolfgang Luthin személyhívójának metszően éles sípolása harsogta túl a galvanizálóüzem zaját, ahol a 49 éves férfi dolgozott. BALESET, KOCSIBA SZORULT SZEMÉLY – szólt az üzenet. A járási ügyeletről riasztották az önkéntes tűzoltókat Westerkappelnben, ahol Luthin már tíz éve szolgált. A kocsijához rohant, és a néhány kilométerre lévő tűzoltóállomáshoz hajtott.

Luthin gyors volt, Guido Kissmann, a rangidős tűzoltó azonban még őt is megelőzte. A 35 éves fröccsöntő szakember épp befejezte a napi munkát, és a motorját javítgatta az állomástól egy kilométerre lévő garázsában, amikor a riasztó véget vetett a délután nyugalmának. Egyikük sem tudta pontosan, mi vár rájuk a baleset helyszínén. Annyit tudtak csak, hogy valaki megsérült, és ki kell szedni a roncsból.

Kissmann és a többiek, akik hamar odaértek a tűzoltóállomásra, gyorsan fölvették teljes védőöltözéküket, sisakot és kesztyűt ragadtak. Villogó kék jelzéssel és vijjogó szirénával száguldottak a megadott országúti kereszteződés felé.
 

Újabb szirénázás hallatszott, amikor Luthin tűzoltóautója a baleset helyszínére ért. Ez nem is annyira rémes – vélte Luthin kiszállás közben. A két összeütközött jármű első ránézésre csak mérsékelten károsodott. Kissmann azonban gyorsan kijózanította. – Egy nőt egyenesen fölnyársalt az acélvilla – mondta. Bármennyi baleseti tapasztalatot szerzett is, a VW Multivan ablakán bepillantó Luthint sokkolta az elé táruló látvány. A telehandler három villája – mindegyikük jó öt centiméter átmérőjű és körülbelül 120 centi hosszú – átlyukasztotta az autót. Egyikük éppen a bal csípő fölött hatolt be Karin Hakmann testébe, és a jobb karja alatt jött ki. Hegye pedig mélyen Marie bal vállába fúródott. A sofőrt ki nem szedjük élve – villant át Luthin agyán.

A jármű acélvillái átfúrták a Multivan ajtaját fotók

Karin észlelte a körülöttük sürgő tűzoltókat, rendőröket, mentőápolókat és mentőorvosokat. Látta, hogyan remeg a mentőápoló keze, amikor vénát próbált találni a karján. Ugyanakkor furcsa távolságtartást érzett. Szerette volna megmondani ezeknek az embereknek, hogy siessenek, mert haza kéne mennie. De a fájdalomtól lélegezni is alig bírt, nemhogy beszélni. Férje, Horst, aki a helyszínre rohant, tíz méterrel arrébb nyugtalanul járkált fel s alá, és saját tehetetlenségét átkozta.
 

Wolfgang Luthin az orvosokkal egyeztetett a teendőkről. – Ha kihúzzuk a villát az idősebb nő testéből, elvérzik – mondta az egyik orvos. – Egyáltalán, abba is belehalhat, ha megmozdítjuk.

Wolfgang Luthin döntött. – A vezetőülés ajtajánál kívülről átvágjuk a villákat, és eltávolítjuk a telehandlert. Aztán az ajtóról is levágjuk a villát, amely felnyársalta a nőt. És akkor őt is ki tudjuk szabadítani.

A terv körvonalazása után felberregett a sarokcsiszolót tápláló generátor. Guido Kissmann-nak volt a legnagyobb gyakorlata a csiszoló vágóeszközként való használatában. Megragadta a szerszámot.
 

– Várjunk csak! – szólalt meg Luthin. Eszébe jutott, hogy a vágólemez forgása vörösre izzítaná az acélvillát. Ha a fém ezt a hőt átvezeti Karin felsőtestébe, megégne belülről. – Le kell hűtenünk a villát. Van ötletetek? – kérdezte Luthin.

Valaki azt javasolta, hogy használjanak fiziológiás sóoldatot, van az orvosi táskában. Az egyik mentőápoló odalépett Kissmann mellé. Luthin vállon veregette kollégáját. – Finoman vágd! Meg tudod csinálni – nyugtatta. Kissmann bólintott. Tisztában volt vele, hogy nem szabad arra gondolnia, amit ténylegesen csinálni készül. Az csak habozáshoz vezetne, és nem volt vesztegetni való idejük.

Gondosan a megfelelő helyzetbe állította a csiszolót. A vágóél lassan ette bele magát az acélvillába, miközben a mentős folyamatosan sóoldatot permetezett a forró fémre. Kissmann egyenletesen vágott, nem remegett meg a keze. S egyszer csak kész volt. Anélkül vágta ketté a villát, hogy az megmozdult volna. Karin még életben volt. Kissmann tudta, hogy később ez megkönnyebbüléssel tölti majd el, mámoros örömet fog érezni, de ennek még nincs itt az ideje, hiszen nem végzett a feladattal. Vágni kezdte a Multivanba fúródott másik két acélvillát.

A zaj csaknem elnyomta a beszéd hangjait a roncson belül. – Hogy hívják? Hány éves? – kérdezgették a mentőorvosok Karint és Marie-t. Mindketten teljesen tudatuknál maradtak, ami kedvező jelnek számított: a fájdalom feszültségben tartotta a szervezetüket. Ha öntudatlanságba zuhannak, akár el is vérezhetnek. Rotorok zúgása jelezte a két mentőhelikopter érkezését.
 

A karambol után nem egészen fél órával mindegyik acélvillát sikerült szétvágni. Luthin szólt a telehandler vezetőjének, hogy óvatosan tolasson el a Multivantól. A negyvenes éveinek vége felé járó férfi sértetlenül úszta meg az összeütközést. Amint kimászott a vezetőfülkéből, térdre rogyott, és megállíthatatlan zokogásban tört ki. A bíróság később megbírságolta, mert kiálló villákkal vezette a telehandlert.

Wolfgang Luthin irányításával szabadították ki az autóból Karin és Marie Hakmannt

Luthin nem hagyhatta, hogy az érzelmei eluralkodjanak rajta. Bízott a képzettségében és a gyakorlatában. Amikor megérkeztek a helikopterek, eljött az ideje, hogy Marie-t leemeljék a vállába fúródott fémről. Luthin az utasülés ajtajához irányította az embereit. – Emeljétek meg a lányt, de nagyon óvatosan. Egy kicsit fölfelé, aztán húzzátok kifelé. Nagyon finoman és lassan.

Az autóroncs belsejében Marie feszülten figyelte megmentésének előkészületeit. – El fogok ájulni? – kérdezte a mellette lévő mentőorvostól. – Amint kiszabadult, érzéstelenítőt kap – hangzott a válasz. – Tehát igen.

Marie sírás nélkül tűrte a megpróbáltatást, de amint az édesanyja felé fordult, könnyek patakzottak az arcán. – Szia, mama – szipogta. – Vigyázz magadra!

A tűzoltók ezután finom mozdulatokkal leemelték Marie-t az acélvilláról. Csodák csodájára mindössze a húsát sebezte meg a fém. A mentőápolók a helikopterhez siettek vele, amely azonnal fölszállt. Horst, aki továbbra is kicsit távolabb járkált, megkönnyebbülten sóhajtott fel. Azután ismét a feleségére nézett.

– Most vágjatok ki egy kör alakú darabot az ajtóból úgy, hogy a villa legyen a közepén – adta ki az utasítást Luthin a csapatának. – De nagyon óvatosan, nehogy a szerszám beakadjon az ajtó merevítésébe.

Azért kellett ezzel vigyázni, mert a beszoruló szerszám hirtelen megrángatná az ajtót és Karin testét. A nehézgépezet nagy zúgással ismét beindult. Csikorgott a fém.

Végül aztán – kilencven perccel a tűzoltócsapat megérkezése után – Karint kiemelték az autóból; az acélvilla maradványai továbbra is kiálltak a testéből, de legalább élt. A mentőápolók hanyatt fektették a hordágyra, nehogy az acélvillát lökés érje.

A tűzoltók gyorsan mintegy húsz centire rövidítették le mindkét kiálló végét.
 

A Karin Hakmann testét átfúró fémrúd röntgenfelvételeJó fél óra múlva a Münsteri Egyetem Általános és Belgyógyászati Sebészetének műtőjében négy sebész, élükön Norbert Senninger professzorral, a kórház igazgatójával, hamar áttekintette a helyzetet.

– Hihetetlen! – álmélkodott egyikük, miközben Karin hasüregét felnyitották. A villa elkerülte mindegyik belső szervét, sőt a gerincét és a fontosabb idegeket is.

Karin ütő- és verőerei azonban tizenkét helyen átszakadtak. – Szerencsére a tűzoltók nem próbálták meg kihúzni a villát – mondta Senninger professzor. Kizárólag az acél nyomása tartotta lezárva az ereket.

Senninger és kollégái gyorsan megbeszélték a teendőket. Ha nem sikerül a tátongó sebeket az acélrúd eltávolítása után azonnal elzárni, Karin elvérzik. – Készen állunk? – kérdezte Senninger. A többiek bólintottak.

Óvatosan kihúzták a fémdarabot Karin hasüregéből. Nyolc kéz negyven ujja mozgott különleges összhangban. Két orvos befogta a lyukakat az ereken, mintha csak furulyáznának, olyan pontosan helyezve el ujjaikat, hogy alig folyt ki vér. A másik kettő villámsebesen műanyag katéterekkel zárta le a lyukakat, a katéterekhez kis léggömbök kapcsolódtak. Elvenni az ujjat, beültetni a katétert, felfújni a léggömböt, kész, lezárva. Mindezt tizenkétszer egymás után.

Ezt követően már rutinmunka volt a többi. Eltávolítani a katétert, néhány öltéssel összevarrni az eret, elkötni a szálakat. Nem egészen két és fél óráig tartott, mire az összes sebet lezárták.
 

Este kilenckor Horst és 12, 15 és 21 éves lányai a család többi tagjával együtt vészterhes csöndben ültek otthon, a münsteri hírekre várva. Végre megcsörrent a telefon. – Minden rendben ment. Túl fogja élni – mondta Senninger professzor Horstnak.

– Túléli, túléli! – ugrándozták körbe a házat a felvidult gyerekek.

Édesapjuk továbbra is némán ült a helyén, de mélységes hála töltötte el. A tűzoltók iránt, akik mindent helyesen csináltak. A helikopterpilóta iránt, aki villámgyorsan Münsterbe röpítette a feleségét. És az orvosok iránt, akik megműtötték.

Horst és Karin (balra) három lányuk társaságában

Marie néhány nappal később elhagyhatta a kórházat. De ezt követően sok időt töltött édesanyja ágyánál, akire lassú és fájdalmas gyógyulás várt. És egyszer csak rátört a felismerés, mihez kezd az életével. Ápolónő lesz!

Karin Hakmann bő másfél évvel a baleset után így tekint vissza a történtekre: – A hosszú rehabilitáció, a visszaesések, a merev hát, a lábam érzéketlensége – mindez nem lényeges. Ez a baleset megváltoztatta az életemet. Szerényebbé és hálásabbá tett. Átalakítja az ember szemléletmódját, ha tisztában van vele, hogy a következő lépése az utolsó is lehet.

Vote it up
252
Tetszett?Szavazzon rá!