Hogyan mosott nagyanyám?

A haladás nem mindig az, aminek látszik

Ma is magam előtt látom nagyanyám duzzadt, repedezett bőrű kezét, melyet apró sebek borítottak, mert állandóan hideg és meleg vízbe kellett nyúlnia valahányszor mosogatott, mosott, padlót súrolt, ablakot pucolt és a gyerekeket mosdatta.

Jugoszláviában, ahol felcseperedtem, nagyanyám minden szombaton elvégezte a mosás hosszú, körülményes, már-már rituális műveletét. Péntek este mindent beáztatott a nagy, bádog mosóteknőbe. Szombat reggel pedig a mosódeszka fölé hajolva átsikálta a szennyest. Azután a fehér pamut- és vászonlepedőket, a törülközőket és a fehérneműt egy hatalmas fazékban feltette főni a tűzhelyre, s időről időre megkeverte egy hosszú bottal.

Három öblítés és fehérítés után a keményítés következett. Először a tűzhelyen egy kis edényben megfőzte a keményítőt, majd beleöntötte a vízbe, amitől az szinte tejszerű lett. – Ettől szebb lesz a ruha, és később a piszok is könnyebben kijön belőle – magyarázta nekem, bár még csak hétéves voltam.

Vasárnap este aztán kivasalta a nagy halom kikeményített, vakítóan fehér ruhát. Faszenes vasalót használt – valahol megvan még –, s megmutatta nekem, hány rétbe kell összehajtani az ágyneműt, és hogyan kell kivasalni egy férfiinget.

Mindez 1956-ban történt, de még mindig emlékszem a fürdőszobában terjengő mosószer szagára, a párás konyhaablakokra, arra, ahogy nagyanyám odaérintette megnyálazott mutatóujját a vasaló forró talpához, és a munka végeztével lassan bedörzsölte a kezét glicerinnel.

Nagyon büszke volt a tudományára. Mindig a szabadban, az udvar végében vagy az erkélyen teregetett. Az ő kezétől lett a legfehérebb a ruha a házban. Amikor a szárítókötélről leszedtük a ruhát, nekem adta, én pedig beletemettem az arcom, és magamba szívtam az északi szél, a nap és a tisztaság illatát.

Kilencéves voltam, amikor megvettük az első mosógépünket. Apám büszkén hozta haza, kicsomagolta és beállította. Egyszerű masina volt, nem tudott centrifugálni. A nedves ruhát tekerővel hajtott hengerek között kellett kifacsarni. Nagyanyám gyanakodva méregette a mosógépet, anyám repesett az örömtől.

Sokkal később, a hetvenes évek közepén, amikor szereztem egy modernebb mosógépet, nagyanyám újfent nem volt elégedett. Makacsul hajtogatta, hogy a szennyest főzés nélkül nem lehet rendesen kimosni, a gép pedig csak 95 fokos vizet használ, ami öt fokkal a forráspont alatt van.

Csak amikor a nyolcvanas években az Egyesült Államokban először használtam amerikai mosógépet, akkor tudatosodott bennem, hogy a különböző hagyományok mennyire befolyásolják az ipart és saját elképzelésemet a mosásról. Az amerikai mosógépek egyszerűbbek, mint az európaiak: csak néhány programjuk van, nem melegítik fel a vizet 95 fokra, és – ami igazán meglepett – mosási idejük gyakran alig harmada az európaiakénak. Bár akkor nagyanyám már rég nem volt közöttünk, mégis egyszeribe ő jutott eszembe. Bármily furcsa, úgy éreztem, a ruháim egyáltalán nincsenek rendesen kimosva.

Valahányszor végigsétálok egy városon, eszembe jut a nagyanyám. Nem a városközpontban vagy a főutcán, hanem a kisebb utcákon. Amint egy kevésbé forgalmas helyre érek, a kiteregetett ruhák úgy lobognak, akár egy idegen ország zászlói. Ruhák szállnak a szélben az ablakok alatt, a teraszokon és erkélyeken, a hátsó kertekben, a házak között kígyózó keskeny utcákban, sőt még a felhőkarcolókon is. Zoknik, nadrágok, ingek, pelenkák, női ruhák, kötények, zsebkendők, kombinék – hirtelen meghitté, barátságossá és családiassá válik számomra az idegen város.

A száradó ruhákat nézve pontosan meg tudom mondani, ki a jó háziasszony, ki fehéríti és teregeti ki gondosan a ruhát, mekkora a család, és ki él egyedül. Minderre a nagyanyám tanított meg.

Úgy olvasott ő a száradó ruhákból, mint a nyitott könyvből. Ahogy végigsétáltunk az utcán, hirtelen odamutatott valamire, és hozzám fordult: – Nézd, ott az emeleten egy fiatalasszony lakik egy kisbabával! A pelenkákból kiderül. Sőt kisfia van, hisz a pici pulóver és a sapka kék. Egy férfi is lakik ott, láthatod az ingekből és zoknikból. Nem egyedül élnek, van a családban egy öreg is. Nézd azt a fekete gyapjúruhát, ami még csöpög. Talán egy özvegyé. – Megtanított rá, hogy alaposan szemügyre vegyem a körülöttem lévő apró dolgokat, és így többet megtudhassak az emberekről.

Arra tanított, hogy a ruhák sok mindent elárulnak az emberek jelleméről. – Az a nő ott szemben a nagyvilági hölgyet játssza. Nézd, hány nejlonharisnyát akasztott ki! – Vagy: – Az, aki az első emeleten lakik, zsugori lehet, mert egyáltalán nem használ fehérítőt.

Talán a nagyanyám az oka, hogy egyáltalán nem vágyom szárítógépre. Én már mindig a szabadban fogom kiteregetni a ruhákat, már csak a puszta gyönyörűségért is, hogy leszedhetem a szárítókötélről, és érezhetem a szél illatát. Mert azt igazából csak úgy érezheti az ember, hogy beletemeti az arcát a megszáradt ruhákba.

Vote it up
1
Tetszett?Szavazzon rá!