Hol a legtisztább a levegő?

A kutatás a világ túlfelére, egy kies tasmaniai szirtre vezetett. Ismerje meg velünk ezt a varázslatos vidéket!

Kapcsolódó cikkek

Tényleg az ausztráliai Tasmania állam levegője a legtisztább a földkerekségen? Úgy döntöttem, átutazom a fél világon, hogy kiderítsem.

A gépem felhőréteg alá bukik, majd átsuhan a Bass-szoroson, az ausztrál szárazföld és az államszövetség legdélebbi tagja, Tasmania közötti hideg tengersávon. Tasmania fővárosában, Hobartban szállunk le, és ahogy kikászálódom, rögtön megcsap a langymeleg levegőben úszó eukaliptuszillat. Valami egész különleges ritkaság miatt jöttem ide.

Úgy kezdődött, hogy egy chicagói étteremben a pincér olyan vizet tett az asztalra, amelyet a címke tanúsága szerint a tasmaniai Grim-foknál, „a világ legtisztább levegőjének és vizének otthonában” palackoztak. Hogy merészel valaki ilyesmit állítani?

Kicsit utánanéztem: amikor délnyugatról fúj a szél, a Grim-fok levegőjének egy köbcentiméterében körülbelül 600 szilárd részecske lebeg, szemben a nagyvárosokra jellemző több 10 ezerrel. Rögtön tudtam, hogy erről okvetlenül személyesen is meg kell győződnöm. Úgy terveztem, hogy kacskaringós úton jutok el Hobartból a Grim-fokhoz, közben vadregényes tengerpartokat és erdőket fedezek föl.

Miután Hobartban egész éjszaka esett, a reggeli fény sajátosan éles kontúrokat rajzol, és kiemeli az 1804-ben alapított város ódon homokkő épületeinek meleg árnyalatát. Ballagok a szűk utcákon, beszívom a tenger sós páráját, és kijutok a Salamanca Place-re, a közkedvelt hétvégi piacra.

Púpozott kosarakban kínálja magát a sárgabarack meg a fekete cseresznye. Fölemelek egy uborkát – akkora, mint a karom. Mellettem egy asszony pinot grigióba áztatott sajtfalatkákkal csábít. Valahol nevetés csattan föl.

A hangot követve egy piros csíkos inges, pocakos férfit látok meg. – Asszonyom! – rikkantja egy járókelőnek. – Jöjjön, kóstolja meg a medvecukros rágógumimat! Az elsőt ingyen adom. Megfiatalodik tőle az ember.

Peter Terry csemegekészítő éppen alkalmasnak látszik, hogy választ adjon a kérdésemre. – Az ön számára mi teszi különlegessé Tasmaniát? – tudakolom.

– A természetessége – vágja rá habozás nélkül. – Az emberek valami szépséget sugároznak.

Csakugyan, ezen a szigeten kőhajításnyi távolságon belül megtalálható minden, amit Ausztrália nyújtani tud. Látom, hogy a forgalmas piacon egy indonéz nő fűszernövénnyel és ételízesítővel megrakott állvány fölé hajol, beszívja a tahiti zöldcitrom, a jázminpakóca (sztívia) és a francia tárkony illatát. Elegánsan öltözött pár libeg el mellettem, beszédükből ítélve britek. Bár egyesek isten háta mögötti helynek tartják Tasmaniát, a világ lassan kezdi fölfedezni Ausztrália legnagyobb szigetét.

Tüsire zselézett vörös hajú, eleven srác – Vica Bayley, a Természetvédelmi Társulat munkatársa – kalauzol a Hobarttól nyugatra elterülő Styx-völgyi Óriásfa-rezervátumba. Birkalegelők meg egy Plenty („Bőség”) nevű település mellett haladunk el, az utóbbi épp csak egy villanás, és már magunk mögött is hagytuk.

Alkonyatkor a Styx folyónál parkolunk le, és elemlámpával, gyalogszerrel indulunk tovább. Bayley mohapárnákkal borított, kidőlt fatörzseken át vezet. Hatalmas páfrányok borulnak össze fölöttünk. Bagolyfecske hussan tova, mint egy kísértet, és megpihen egy ágon.

Bayley eltűnik, majd visszakurjant: – Erre! – A hangja nyomán mászom le a sötétbe. Egy óriási fa odvas törzsében állunk. Akkora, hogy tizenöten sem érnének benne egymáshoz oldalra emelt karral. – Egyre jobb lesz – lelkesít, és újra nyoma vész.

Botorkálva igyekszem utolérni, azután megtorpanok. Roppant oszlop emelkedik a lombkoronaszintig, még csak el sem vékonyodik, hatvanméteres magasságban ugyanolyan az átmérője, mint a talajszinten. Füttyentek megdöbbenésemben.

– Gandalf botjának hívjuk A Gyűrűk Ura varázslója után – magyarázza Bayley. – Ez egy nyolcvanöt méter magas királyeukaliptusz, Eucalyptus regnans. Ez a világon az egyik legnagyobbra növő keményfafaja.

Néhány esztendeje, amikor Tasmania utolsónak maradt óriásfái a fakitermelés célkeresztjébe kerültek, Bayley és más aktivisták tiltakozásul a Gandalf botja oldalára rögzített platformokon meg a fák tövében vertek tanyát. Ma már védelem alatt állnak a legmagasabb fák, és a Styx völgyének erdeit nemrégiben világörökségi területnek nyilvánították.

– Ez az erdő tulajdonképpen fontos szerepet tölt be a tiszta levegő utáni kutakodásban – jegyzi meg.

Tasmania keleti partján észak felé menet megállok Bicheno városában, ahol rákhalászokkal találkozom. Fontos exportcikket, „homárt”, valójában úgynevezett déli sziklarákot (Jasus edwardsii) fognak. Magányos rákhalászbárka, az Even Stevens ringatózik a vizen, meg-megrántja kikötőkötelét, a stégről egy gyerkőc pecázik. Megkérdezem tőle, kié a hajó.

– Apukámé – feleli. A pirospozsgás arcú, komoly kisfiú Connor Bailey. Hamarosan megérkezik az édesapja, Andrew, akit a gyerek rajongó mosollyal fogad.

– Amint akadt rá való mentőmellény, kijött velem a tengerre – mondja Bailey. – Hároméves volt.

Apa és fia naponta akár 50 homárt is partra húz, a rákhús kilónként átlagosan 60 dollárt hoz. Megkérdezem Bailey-t, miért ennyire értékes.

– Ennél tisztább környezet a világon nincs – mondja. – Szélcsendes időben húsz méterre lelátni a vízben. Ettől a tisztaságtól különlegesen finom az itteni rák.

Ideje, hogy az északnyugati partvidéken található Grim-fokhoz induljak. Négyórás autózással homokos partszakaszhoz érek. A fehér fövenysáv szélén megállok egy tanyaháznál, ahol egy atlétatrikós fickótól kérek útbaigazítást. Int, hogy menjek utána.

Poss (becsületes nevén Laurence Good) ócska fészerbe vezet, és leesik az állam. Kifogástalan sörözővé alakította át az építményt. A sörcsapnál szőke kiratkatbaba álldogál. – Ez Monica – mutatja be Poss. – Nem szokott hisztizni.

– Ha hébe-hóba erre téved egy turista, megetetem, lezuhanyozhat, elalhat nálam – mondta Poss. – Mifelénk így megy ez.

Poss tizenkét éves korában hagyta ott az iskolapadot, és fölcsapott favágónak. Azt mondja, a tasmaniai környezetvédőknek és az iparosítás híveinek meg kell alkudniuk egymással.

– Kizárólag idegenforgalomból nem élünk meg – magyarázza. – Ahhoz minden sarkon kávézót kellene működtetni.

Másnap az állami légszennyezésmérő állomást szeretném meglátogatni a Grim-fokon, de fölvilágosítanak, hogy egyetlen leheletnyi hajlakk vagy kölni összezavarhatja a gondosan kalibrált tömegspektrométereket és gázkromatográfokat. A létesítmény vezetője, Sam Cleland fölajánlja, hogy az állomástól biztos távolságban, Smithtonban találkozik velem.

Mint elmondja, azért a Grim-fokot választották az állomáshoz, mert az uralkodó nyugati szél egyenesen a Déli-óceánról jön, ahol sokszor napok vagy hetek óta, több ezer kilométeren át nem látott sem szárazföldet, sem szennyezést. – Tényleg ez a legtisztább levegő a világon? – firtatom.

– Fogós kérdés – feleli. – Nem mérhetem meg mindenütt egyszerre az összes levegőt. De azt bízvást kijelenthetem, hogy a Grim-fok a tiszta levegő etalonja.

Leforrasztott lombikot mutat, levegőmintával a San Diegó-i Scripps Oceanográfiai Kutatóintézet számára, ahol a Grim-foki levegőt kaliforniaival vetik egybe.

– Efféle összehasonlításokból tudtuk meg, hogy végre csökken az 1990-es években betiltott egyes ózonpusztító gázok szintje – mondja. – Ugyanakkor láthatjuk, hogy egyre nő a szén-dioxid koncentrációja, a globális felmelegedés okozója.

Kitérőt teszek délre, Marrawah városába, ahol Geoff King, egy gazdálkodó ritka látványossággal vár. Indulás előtt egy elgázolt döglött törpekengurut pányváz kisteherautója vonóhorgához. – Szagnyomot hagyunk a tasmán ördögöknek – magyarázza. Elmondja, hogy leépítette a szarvasmarhatelepét, miután megtudta, hogy a környéken az őslakók emlékhelyei találhatók. Megállunk egy halászkunyhónál. King egy karóhoz kötözi a kengurutetemet, majd behúzódunk a kunyhóba, és elmeséli, miként üldözik a farmerek a tasmán ördögöt, amely – testtömegkilogrammra számítva – a legerősebb harapású erszényes. – Régen dúvadnak számított – mondja –, nekem mégis fölkeltette az érdeklődésemet.

King ma természetbarátokat kísér ide, hogy fölhívja a figyelmet a tasmán ördögök szorongatott helyzetére. 1996 óta a populáció 80 százaléka áldozatul esett egy daganatos betegségnek.

Odakintről reszelős hang hallatszik. King az ablakon át egy jól megtermett hím tasmán ördögre világít. A patkány és a vadmacska keresztezésének látszó állat a kenguru hasába fúrja a fejét.

Valami megzörren a bozótban, az ördög eliszkol. Egy kisebb nőstény foglalja el a helyét a dögnél, de a nagyfiú hamarosan visszatér. Az ördögök egymásra morognak, majd a nőstény elmenekül. A hím csak szürke szőrkupacot hagy a kenguruból.

Találkozom Helen Schuuringgal, aki látogatásokat szervez a 22 ezer hektáros Woolnorth szélerőműtelepen, és elautózunk a parti sziklaszirthez, a Grim-fokhoz. Megpillantom a légszennyezésmérő állomást – légbeszívó nyílásai és szélmérői sustorognak a tetőn. Kiszállok a kocsiból, nekifeszülök a szélnek. Egy több mint 80 méteres sziklafal tetejéről nézek le az Indiai-óceánra. – Csendes ma a víz – jegyzi meg Schuuring.

Én nem úgy hallom. Hatalmas hullámok csapódnak mennydörgésszerű robajjal a szikláknak. Szél korbácsolta tajték fehérlik a hullámokon. Szembefordulok a széllel, teleszívom a tüdőmet a levegővel. Kissé fűízű.

– Ez a légáramlat északról jön, csupa melbourne-i kosz – húzza el a száját Schuuring.

– Hát nem a világ legtisztább levegője? – csodálkozom.

– Ma nem. Akkor kéne visszajönnie, amikor nyugati szél fúj.

Hitetlenkedve, lógó orral telepszem a fűbe. Azután a karma jut eszembe, és eltűnődöm, vajon elég szorgalmasan dolgoztam-e ahhoz, hogy kiérdemeljek egy kis kóstolót a nagy déli óceánok szuperértékes szuperszeléből. Talán többet biciklizhetnék, és nem ártana néha elültetnem egy-egy fát.

Arra gondolok, hogy mindannyian környezetünk őrei vagyunk. Mindjárt el is határozom, hogy többet fogok tenni az ügy érdekében. Azután fohászt küldök a tengeri szélbe, hogy a bölcsesség kerekedjék felül, és a csemetéim egy szép napon ennél is tisztább levegőt lélegezhessenek be.

Vote it up
199
Tetszett?Szavazzon rá!