Hol lehet az anyám?

Saroo Brierley 25 évig nem tudta, honnan származik. Azután a Google segítségével keresni kezdte a nyomokat

Kapcsolódó cikkek

A hatéves kisfiú összekucorodva ébredt föl a kemény ülésen, ahol elszundikált. A vonat ugyanolyan hangosan és fáradhatatlanul zakatolt, ahogy máskor is, ha a bátyjával, Gudduval hazafelé tartottak. De Guddut most nem látta.

Az ablak előtt elsuhanó táj pedig egyáltalán nem hasonlított az otthonira. Sérú szíve vadul kalapált. Egyedül volt a vasúti kocsiban. A bátyjának ott kellett volna lennie, az ülések alatt söprögetnie elgurult aprópénz után. Hová tűnt?

A sorsdöntő vonatút olyan eseménysort indított el, amelyet Sérú évtizedekig nem értett, az események elszakították a családjától és a szülőföldjétől. Egyelőre azonban csak azt tudta, hogy semmi sincs rendjén.

A félelemtől reszketve rohant végig a fapados vagonon, bátyját és édesanyját szólongatta. Kiáltozására csak a szerelvény dübörgése felelt.
 

Fatima Munsi rettentően kétségbeesett. Amikor az egész napi kemény munkája után végre hazatért, két kisfia még nem volt otthon. Pedig már órákkal korábban meg kellett volna érkezniük.

Fatima a gyermekeiért élt. Csak beléjük kapaszkodhatott. Hindu parasztcsaládban nevelkedett, tízesztendősen elárvult, nem voltak rokonai, akiktől támogatást, védelmet remélhetett volna. De nem hagyta el magát. Kamaszlányként építkezésen dolgozott, cementet cipelt a fején egyensúlyozott nagy tálban, és megakadt rajta a munkafelügyelő szeme. A hagyománytisztelő Indiában ritkaságszámba menő, viharos románc következett. Összeházasodtak.

A fiatalasszony áttért az iszlám hitre, Khandvába költöztek, három fiút szült. Arról álmodozott, hogy amikor majd ők felnőnek, a közelében fognak élni, egy-egy nagy házban laknak, és mindegyikük napi tíz rúpiát (kb. 40 Ft) ad neki, így nem kell dolgoznia, gondozhatja az unokáit.

Azután a férje kezdett kimaradozni, előbb csak egy éjszakára, majd hosszabb időre. Nem adott haza pénzt, nem hozott ennivalót. Végül elvett egy második asszonyt is, pedig Fatima ismét gyermeket várt. Az asszony elkeseredésében nekiesett, cipővel, bottal ütlegelte. A falu vénjeinek színe előtt elváltak.

Fatima magára maradt négy kicsivel. Újra munkába állt. A nyolc év körüli Guddu és a két évvel fiatalabb Sérú élelmet és aprópénzt koldult. Az anyjuk nemegyszer úgy fektette le őket, hogy kizárólag vizet tudott adni nekik. – Mama, enni kérünk! – siránkoztak.

– Nincsen – felelte szégyenkezve. Semmim sincs – gondolta azokon a gyötrelmes estéken –, de legalább a gyerekeim itt vannak.
 

Sérú törte a fejét. Emlékezett, hogy Gudduval az otthoni vasútállomáson szálltak vonatra – újabb aprópénzvadászatra. Miután megérkeztek, fáradtan a peron egyik padjára rogyott. Guddu elment valahová, azt ígérte, mindjárt visszajön. Mire Sérú kinyitotta a szemét, egy vonat várakozott a vágányon. Guddu már biztosan fölszállt – gondolta az álomittas kisfiú. Fölkapaszkodott a vonatra, és ismét elbóbiskolt, abban a hiszemben, hogy a bátyja majd fölébreszti, ha hazafelé közelednek.

Most azonban megállt a vonat. Csakhogy nem Khandvában. És Guddu sehol! Sérú hatalmas hangzavarban találta magát. Ismeretlen nyelvet beszélő tömeg nyüzsgött, tolongott, tülekedett az otthonától csaknem ezerötszáz kilométerre lévő Kalkuttában. Ezzel az erővel a Marsra is csöppenhetett volna.

Segítségért könyörgött, de hindiül beszélt, míg körülötte a legtöbben bengáliul. Nem tudta a vezetéknevét, se a szülővárosáét – csak a lakónegyedét. Senki sem értette. Rémülten szállt föl egy másik vonatra, azt remélve, az majd hazaviszi. De a vonat visszakanyarodott vele Kalkuttába. Még eggyel megpróbálkozott, aztán még eggyel. Azonban mindegyik visszatért erre az idegen, ijesztő helyre. Sérú napokig ténfergett az állomáson, idegenektől koldult ennivalóra. Végül kimerészkedett az utcára.
 

Amikor leszállt az est, Fatima pánikba esett, és fiai keresésére indult. Egy szomszéddal az állomásra ment, azután körülnéztek a piacon, ahol a fiúk kéregetni szoktak, a szökőkútnál, ahol szerettek játszani. Sehol semmi.

Még sosem ült vonaton, de másnap a szomszédjával elutaztak más városokba, a rendőrségen érdeklődtek, nem látta-e valaki a fiait. Imádkozott és sírt egy szent sírjánál. Egy jósnál is tudakozódott.

– Nincs már két virág – mondta a férfi. – Egy virág lehullott, a másik messzire távozott. Elfelejtette, hová való. Vissza fog térni, de csak sok-sok idő múltán.

Az asszony nem hitt neki. Biztos előkerülnek majd a fiúk. Azután találkozott egy ismerős rendőrrel. Az közölte vele, hogy Guddu meghalt. Vagy leesett a vonatról, vagy lelökték.

A rendőrök lefényképezték a vágány mellett összeroncsolva fekvő, de felismerhető tetemét, azután elhamvasztották. Fatima elájult.
 

Sérú egy állami árvaházban kötött ki. A nagyobb gyerekek piszkálták. Senki sem beszélte a nyelvét. Hiába próbálta megmagyarázni, kicsoda.

Hetek múlva átszállították az indiai Gyermektámogatási és Örökbefogadási Társasághoz. Puha ágyat, tiszta ruhát, bőséges ellátást kapott. Az ottaniak megpróbálták felkutatni a családját, de a Sérú emlékmorzsáiból nyert információk elégteleneknek bizonyultak ehhez. Hivatalosan elveszettnek nyilvánították a kisfiút.

Teltek-múltak a hónapok. Egyszer aztán mondták neki, hogy egy másik család várja. Mégpedig egy Ausztrália nevű helyen.
 

Közben Fatima egyre csak töprengett, vajon hol lehet az ő boldog kisfia, aki mindig elkísérte őt a munkába, és kavicsokból kis utakat épített. Amikor a gyereket arcon rúgta egy ló, az anyja nyolc napig ápolta. Most sem adta föl a reményt.

Ismét vonatra szállt. Mindenfelé kérdezősködött Bhopáltól Szekunderábádig vasútállomásokon, haidarábádi rendőrőrsökön, valamint bombayi börtönökben. Kalkuttába azonban nem ment. El sem tudta képzelni, hogy a gyerek olyan messzire keveredhetett.
 

Saroo a tasmaniai Hobartban, ahol felnőttSérú végül Tasmaniába repült a fényképekkel, amelyeket az örökbe adást intéző szervezettől kapott új szüleiről, új otthonáról. A házaspár kedvesen, türelmesen bánt az ideges, félénk fiúval. Új háza palotával ért föl: négy hálószoba, nagy kert. Mostantól Saroo Brierley-nek hívták.

Saroo iskolába járt, angolul tanult, barátokat szerzett. Álmatlan éjszakákon azonban édesanyjára és a bátyjára, Guddura gondolt. Sokszor azért fohászkodott, hogy ha létezik valami varázserő a világon, ugyan segítsen már neki, hogy végre fellelhesse az övéit.
 

Miután Fatima három hónapig vonatozgatott, teljesen kimerült. Fölhagyott a fizikai értelemben vett kereséssel, de csütörtökönként egy órát gyalogolt egy szent sírjához, ahol füstölőt és rózsát áldozott, Sérú visszatéréséért imádkozott. Két megmaradt gyermeke, Kallu és Sakíla nézte, ahogy sír.
 

Saroo felnőtt. Egyetemre járt, vállalkozási és vendéglátó-ipari szakra. Hosszú évek teltek el a szörnyű vonatút óta, de azóta is kereste a választ a kérdéseire.

A múltjából csak emlékek maradtak. Élénken emlékezett a szülőhelyére, a zuhatagra, ahol játszott, a mozi melletti szökőkútra. A házuk körüli sikátorokra.

A házuk... Az utóbbi időben használgatta a Google műholdas szolgáltatását, amellyel madártávlatból láthatta ausztráliai otthonát. Vajon a szülőföldjéről is akadnak hasonló képek? India térképére kattintott, majd találomra ráközelített egy vasútvonalra, és azt követte, valami ismerőset keresve. Kalkuttában lyukadt ki, onnan indult visszafelé. Leszűkítette a kutatási területet: megszorozta a vonaton töltött időt azzal a sebességgel, amellyel becslése szerint akkoriban egy indiai vonat közlekedhetett.

Mintha tűt keresett volna a szénakazalban. Éveken át kutakodott. A barátnője estéről estére figyelte, és nem tudta, abbahagyja-e valaha.
 

Fatima eközben nem adta föl a reményt. Ganes Talaiban hírét sem hallotta a Google-nak, de már huszonöt éve rendszeresen látogatta a jövendőmondókat. Ezúttal a jós nagy újsággal fogadta: – A te Sérúd hazajön. Negyven nap múlva visszatér.
 

Saroo tekintete újabb vasútállomás képét pásztázta, és hirtelen megdermedt. A gyalogos-felüljáró, a víztartály – minden pontosan olyan, amilyenre emlékezett. Továbbgörgette a képernyőt. A zuhatag, amelyikben fürdött. A szökőkút! A szíve majd kiugrott a helyéből.

A térkép jelezte, hogy a helység neve: Khandva. Beütötte a nevet a Facebookon. Bumm! Egy „Szülővárosom: Khandva” nevű csoport. 2011. március 31-én Saroo ezt írta: „Ki tud segíteni? Azt hiszem, Khandvából származom. Huszonnégy éve nem jártam a városban, nem is láttam azóta. Kíváncsi vagyok, van-e egy nagy szökőkút a mozi közelében.”

Nem kapott választ. 2011. április 3-án újból próbálkozott: „Meg tudja mondani valaki, hogy hívják a Khandva jobb felső részén lévő negyedet vagy kerületet? Azt hiszem, G-vel kezdődik.” A csoport adminisztrátora másnap válaszolt: „Ganes Talai.” Ganes Talai. A szülőhelye.

Tudta, hogy muszáj visszamennie. De vajon mi várja ott?
 

Műholdas térkép, amelyen látszik Sarooék régi bádogtetős házaSaroo Brierley 2012. február 12-én a vasúti kocsiból abba a zűrzavaros közegbe lépett, amely álmaiban mindaddig kísértette.

Ausztráliai szerettei figyelmeztették: ne tápláljon vérmes reményeket. Maga is emlékezett a nyomorra, az éhezésre. Éveken át töprengett, vajon milyen sorsra juthatott a családja, és most igyekezett fölkészülni a legrosszabbra.

Minden sokkal kisebbnek tűnt, mint az emlékeiben. De az illatok és a zajok ugyanazok voltak, az elrendezés is szinte pontosan olyan, mint a memóriájában. Ekkor elindult, és a gyermekként elméjébe vésett gyalogutakon haladt.

Döbbenten meredt az előtte álló házra. Ez volt az, amelyet hajdanában az otthonának nevezett. Hihetetlenül aprónak tetszett. A szomszédos házból egy asszony lépett ki. Hindi-angol keveréknyelven kérdezte a fiatalembert, nincs-e szüksége útbaigazításra.

Saroo előhúzta egy fényképét, amelyet ausztrál szülei még gyermekkorában készítettek róla. Megmutatta az asszonynak, és próbálta megmagyarázni. Elsorolta testvérei és édesanyja nevét, várta a felismerés szikráját. Újabb szomszédok csődültek oda. Nem tudja valaki, hol a családja?

Egy férfi kivette Saroo kezéből a fotót. – Várj itt! – mondta, és elsietett. Néhány perc múlva visszajött. – Gyere velem! Elviszlek anyádhoz. – A férfi befordult vele egy keresztutcába, ahol három nő álldogált. – Ő az édesanyád! – intett az egyikük felé a férfi.

A megviselt arcvonások mögött valami összetéveszthetetlen sejlett föl. Valami, amit nem lehet elfelejteni. Anya. Az édesanyja.

Egymás nyakába borultak. Saroo nem talált szavakat, csak ölelte az asszonyt. A fiú homlokán még látszott a lórúgás hagyta sebhely, az állán a gödröcske, amelyet Fatima minden gyermeke örökölt, de az asszony enélkül is megismerte volna. Kézen fogva vezette be mostani otthonába, és talán egy óra hosszáig is ölelgette.

– Visszajött az én Sérúm! – lelkendezett. – A Mindenható végre meghallgatta az imámat.

Saroo elérzékenyült, potyogtak a könnyei. Az anyja beszámolt neki az éveken át folytatott kutatásairól, arról, hogy soha nem adta föl a reményt. A fiút lesújtotta a bátyja tragikus halálának híre.

Az asszony fölhívta Kallut és Sakílát, elújságolta, mi történt. Kallu, a fia azonnal odarohant. – Most örülhetsz! – mondta az anyjának. – Visszaszerezted a fiadat.

A folytatás azonban bonyodalmasnak bizonyult. Saroo választ kapott a családját illető kérdéseire, de azok helyébe újabbak tolultak.

Összeszokhat-e újra az anya meg a fia, akiket több évtized, több ezer kilométer és eltérő kultúra választ el egymástól? Nem tudtak például egymással szót váltani. Fatima nem beszélt angolul, Saroo pedig csak néhány hindi szóra emlékezett.

Kizárólag palackozott vizet ivott, nehogy elkapjon valami fertőző betegséget. Még egy olyan alapvető dolog, mint a keresztneve is furcsán hatott. A helyi tájszólásban „sérú”-nak ejtették, ő meg az angol átírás után „szerú”-nak mondta.

Gyorsan elszaladt az együtt töltött tíz nap. A helyi sajtó egyfolytában interjúért ostromolta a fiatalembert.

A szomszédok egymásnak adták a kilincset, hogy találkozzanak a csodával határos módon visszatért fiúval. Alig hagytak időt, hogy a családjával foglalkozzon. Egyszer csak ott álltak a repülőtér indulási csarnoka előtt.

A fiú elköszönt, majd bement az épületbe. Kisvártatva kijött, megnézte, ott van-e még az anyja. Ott volt, azután együtt vártak, mígnem Saroonak végképp mennie kellett. De megígérte, hogy visszatér.

Tasmaniában tovább nőtt a média érdeklődése. Saroo éjszakára kikapcsolta a telefonját, hogy elnémítsa a szűnni nem akaró csengést.

Ettől kezdve havonta száz ausztrál dollárt gyűjtött egy bankszámlán, hogy édesanyja otthagyhassa takarítói és mosogatói állását. A pénz fedezi a legszükségesebbeket, futja belőle élelemre, ruházkodásra és lakbérre. Fatima megtartotta ugyan a munkáját, de kevesebb órát dolgozik. Anya és fia között azonban továbbra is szakadék tátong.

Fatima Munsi huszonöt év után viszontlátott fia, Saroo képével

Fatima és Sakíla egy-egy látogatójuknak rimánkodnak, hogy hívja föl helyettük Saroot. Fatima tolmács közvetítésével kérdezi tőle, eszik-e rendesen. Azután panaszkodik, hogy a fia ritkán telefonál. Nem beszélnek közös nyelvet, így nagyon nehéz szót érteniük, mondja erre Saroo. Szívesebben küld sms-t a fivérének vagy Fatima tőszomszédjának, mivel ők mindketten beszélnek angolul, és lefordítják az üzenetet az anyjának.

– Ügyelj csak a családra, amelyikkel laksz, az ittenivel ne is törődj! – epéskedik az asszony.

Saroo kéri, értsék meg, milyen nehéz a helyzete. Azután azt mondja, igyekszik minél gyakrabban hazalátogatni. Szeretne annyi pénzt félretenni, hogy saját házat vegyen az anyjának. – Örülj, hogy életben maradtam, és érd be azzal, hogy tudod, hová kerültem! – mondja kínjában, de az asszony olyan indulatba jön, hogy a tolmács már nem is fordítja a szavait.

– Honnét tudhattam volna, hogy a fiam majd nem akar hazajönni? – sziszegi Fatima a telefonba.

Saroo azonban nem akarja fontolóra venni a hazaköltözést. Számára így is csoda, ami történt. – Ahelyett, hogy esténként azon töprengve feküdnék le, élnek-e még a családtagjaim és hogy megy soruk, félretehetem ezeket a kérdéseket.

Azt reméli, hogy évenként egyszer-kétszer ellátogat Indiába, de visszatelepülni nem tud. Tasmaniában más kötelezettségei vannak, másik családja és teljesen más élete. Már ő is ausztrál.

Fatima dühös, nem érti a dolgot. Nem ragaszkodik hozzá, hogy a fia hazaköltözzön Indiába, a nincstelenségbe, de szeretne együtt lenni vele. Azt mondja, talán ő költözhetne Ausztráliába. De nem sokkal később már úgy véli, nem bírna olyan ismeretlen helyre menni, ahol senki sem tud beszélni vele.

Próbálja megérteni, hogy a fiának új szülei, új igényei vannak. Új élete. Csak szeretné, ha időről időre meglátogatná őt, néha fölhívná, még ha csak néhány mondat erejéig is. – Egyelőre az is elég nekem – mondja –, hogy odamentem hozzá, és úgy szólított: Amma.

Anya.

Vote it up
191
Tetszett?Szavazzon rá!