Hol vagy, kicsi Roseann?

David Hickman 1955-ben egy újszülöttet talált a mezőn, aztán 58 esztendőn át próbált újra találkozni vele

Kapcsolódó cikkek

A vadászattal töltött hosszú nap után a 14 éves David Hickman az indianai Richmondban lévő otthona közelében egy földút mentén éppen a zsákmányt nyúzta le a nagyapjával. Körülvették az erdő hangjai: a szeptemberi avar sustorgása, a bokrok sűrűjében csattogó madarak.

Aztán szokatlan, gőgicsélő hangra lett figyelmes. – Hallottad? – kérdezte nagyapját, Clay Smitht.

– Valami állat lehet – hangzott a felelet.

David egész nap állatok hangját hallgatta. Ez most másként szólt. A fiú felállt. – Megnézem, mi az.

Az erdőt az úttól elválasztó kerítés mentén 60-70 métert haladt a hang irányába, amely mintha a fák közül jött volna. Felkapaszkodott egy kerítéspóznára, óvatosan elkerülve a tetejéből kiálló szögesdrótot, és lenézett a túloldalra. Egy csecsemőt pillantott meg.

A magasra nőtt gaz és az aljnövényzet közel egy méter mély kusza takarót alkotott, amelyen fehér törülközőbe tekert kislány feküdt. David leugrott. – Itt egy kisbaba! – kiáltotta.

Clay azonnal odaszaladt. – Ne nyúlj hozzá! – figyelmeztette. – Hadd lássam!

Clay megnézte az újszülöttet. A szétnyílt törülköző alatt látni lehetett, hogy a baba hasából még kilóg a köldökzsinór egy darabja. A bal karján és a törzsén karcolások húzódtak, amelyeket a szögesdrót vagy faágak okozhattak, s a belőlük szivárgó vér összepöttyözte a törülközőt. David szinte semmit sem tudott a csecsemőkről, de ezt a babát rendkívül kicsinek és törékenynek találta. A kislány ajka ellilult, de életben volt.

– Jobb, ha nem nyúlunk hozzá – ismételte David nagyapja. – Még megsértenénk valahogy.

Nem szívesen, de magára hagyták a picit a fűben, és egy közeli tanyára siettek, hogy telefonáljanak a rendőrségre. A babát hamarosan a richmondi Reid Memorial kórházba szállította a seriffhelyettes.

David a kórházban többször elismételte a rendőröknek, hogyan hallotta meg a hangot, majd fedezte fel a kicsit a fűben. A törülköző nedves volt, mondták a rendőrök, ebből arra következtettek, hogy a pici átvészelte a kora reggeli zivatart és a 10 fokos hideget. Nem csoda, hogy szinte kihűlt, gondolta David.

A fiú és nagyapja tudta, miken ment keresztül a csecsemő, és sem a rendőröktől, sem a kórházi személyzettől nem hallottak újabb részleteket. Arról viszont értesültek, hogy a szociális munkások Roseann Wayne-nek nevezték el a kislányt – Rose-nak Richmond város beceneve, Wayne-nek pedig a megye után.

Pár hónappal később Davidet behívták az igazgató irodájába, ahol meglepetés várta: két ápolónő. Egyikük pokrócba bugyolált kisbabát nyújtott feléje. – Dave – mondta –, köszönj el tőle. Örökbe fogadják.

David először vette karjába Roseannt, és nem győzött csodálkozni, mennyivel egészségesebbnek tűnt annál a sápadt csöppségnél, aki az életéért küzdött az erdőben.

Mindez 1955-ben történt.
 

A következő években David nagyapja, Clay mindent elkövetett, hogy a nyomára bukkanjon Roseann-nek, de nem férhetett hozzá Indiana szigorúan őrzött örökbefogadási aktáihoz.

David próbálta elfelejteni a csecsemőt. Miután leérettségizett a helyi gimnáziumban, három évet szolgált a hadseregben, aztán követte szüleit és nagyszüleit, akik Floridába költöztek. Egy építőipari cégnél helyezkedett el, és légkondicionáló rendszereket tervezett. 1966-ban megnősült, és hamarosan két fiúgyermeket neveltek feleségével, Gaile-lel. A család 2006-ban a tennesseebeli Vonore-ba költözött.

David teljes életet élt, ám az elkékült ajkú csecsemő képe időről időre felbukkant emlékezetében. – Bántott a tudat, hogy valaki sorsára hagyta a csöppséget – mondja David. Bár nem számított arra, hogy valaha is viszontlátja, gyakran felmerült benne a kérdés, vajon egészségesen, boldogan él-e a lány.

Gaile megértette, hogy férje úgy aggódik Roseann miatt, mintha a saját gyermeke volna. Néha a hátsó verandán találta Davidet, amint a távolba mered. – Láttam a fájdalmat a szemében – mondta az asszony. – Sokszor eszébe jutott a kisbaba, akit ő talált meg.

David minden évben horgásztúrára ment Richmondba, s ilyenkor körbejárta a seriff hivatalát, a kórházat és a helyi újság szerkesztőségét, de nem jutott új információhoz. Néhány régi újságkivágást leszámítva „mintha nem is létezett volna a lány”.
 

Gyermekkorában Ellen szerette örökbe fogadó szüleit, Merwin és Marga Testet, de irtózott a bal oldalán az arcától a törzséig húzódó sebhelytől. – Hogyan sebesültem meg? – kérdezgette anyját, aki csak ennyit mondott:

– Az örökbe fogadott gyereken néha találnak sebeket.

Amikor Ellen a születési helyéről és a szüleiről faggatta örökbefogadóit, ők kitértek a válasz elől. Ellen érezte, hogy titkolnak előle valamit.

Ugyanakkor a házaspár mindent elkövetett, hogy az örökbefogadás ellenére Ellen kiválasztottnak, különleges gyereknek érezze magát; úszásoktatásra és balettórákra járatták, a születésnapján mindig nagy partikat rendeztek, és sokat kirándultak. Ellen kilencéves korában a család Marylandből egy kaliforniai városkába költözött, és idővel a szülei lovat is vettek neki.

1982-ben, már két kisgyerek anyjaként Ellen elhatározta, hogy fényt derít születése titokzatos körülményeire. Az okiratai alapján Richmondban született, ahol örökbefogadóinak a szülei és testvérei ekkor is éltek. Úgy gondolta, Richmondban közelebb kerülhet a titok megfejtéséhez, ezért azon a nyáron odarepült.

A Wayne megyei bíróságon egy ügyintéző egy vaskos dossziét helyezett eléje: az örökbefogadása iratait. Ám aztán meggondolta magát. – Nem nézheti meg – mondta, és felvette a dossziét az asztalról. – Indianában törvény tiltja az iratok bemutatását.

Ellen erős vágyat érzett, hogy menten kitépje a dossziét az ügyintéző kezéből és elszaladjon, de aztán inkább átment a könyvtárba, ahol 1955 szeptemberéből származó újságcikkek mikrofilmmásolatait böngészte át. Abban bízott, hogy kórházi jelentést talál a születéséről. Ám negyed óra múlva meglátott egy szalagcímet: „A bostoni erdőben lánycsecsemőt találtak”.

A cikk szerint 1955. szeptember 22-én egy 14 éves fiú, David Hickman különös hangokat hallott, amelyek egy újszülöttől származtak. A cím alatti fotón egy ápolónő látszott, aki sötét hajú csecsemőt ringat. Hú, ez nagyon szomorú, gondolta Ellen. Várjunk csak, villant belé a felismerés. Ez én is lehetnék!

Azon az estén Ellen megszerezte Corky Cordell telefonszámát: ő volt az a városi seriff, akit a cikk említett. – Cordell úr – mondta a nő –, emlékszik a csecsemőre, akit huszonhét évvel ezelőtt az erdőben találtak?

– Hogyne – kiáltott fel a férfi. – Maga Kaliforniában él, és két gyereke van.

Ellen elképedt. – Ezt meg honnan tudja? – nyögte ki.

– Az egész életét figyelemmel kísértem – mondta Cordell.

Elmagyarázta, hogy a seriffhivatalnak nem sikerült beazonosítania a kisbaba biológiai szüleit. A gyámügyi munkatárs aztán a gyermeket egy richmondi származású, de Marylandben élő házaspárnál, Testéknél helyezte el. Testék minden karácsonykor üdvözlőlapot küldtek a helyi gyámügyesnek, Cordell pedig így értesült Ellen életének eseményeiről.

Cordell azt is elmondta a nőnek, hogy a neve nem volt mindig Ellen. Három hónapig Roseann Wayne-nek hívták.

Ellent mélyen felkavarta az igazság örökbefogadása körülményeiről. Kaliforniába visszatérve nevelőapja elárulta, hogy feleségével „túlságosan kegyetlennek” találták a valódi történetet. Talán igazuk volt, gondolta Ellen. Elborzadt a gondolattól, hogy valaki képes volt magára hagyni egy újszülöttet az erdőben.

Mielőtt elutazott Richmondból, Ellen a helyi telefonkönyvben egyetlen David Hickmant talált. Rengeteg kérdése volt, de elsősorban köszönetet akart mondani a férfinak. Csakhogy a címen egy másik David Hickman lakott. Az a David Hickman, aki őt megtalálta, és ekkor már 41 éves volt, azóta elköltözött.

Jól van, Uram, gondolta Ellen, ha találkoznom kell ezzel az emberrel, majd te intézkedsz.
 

David 73 éves korában, 2013-ban már letett arról, hogy találkozzon Roseann-nel, amikor egy ismerőse azt javasolta, keresse meg John Catey nyugdíjas seriffhelyettest. – Ezt még próbáld meg – mondta a felesége.

Felhívták a férfit. – Mindent elkövetek – fogadkozott Catey –, hogy karácsonyra összehozzam magát és azt az egykori kisbabát.

Miután több mint 80 idős helybélivel beszélt, kiderült néhány részlet. Valaki emlékezett arra, hogy Roseannből Ellen lett, és a vezetékneve

T betűvel kezdődött. Az örökbe fogadó család elköltözött Arizonába, vagy talán Kaliforniába? Egy nap Catey eljutott Kevin Shendler otthonába, ahol mutattak neki egy fotót Kevin nagynénjéről és nagybácsijáról: a Test házaspárról. Kevin megerősítette: igen, Testék örökbe fogadtak egy kisbabát 1955-ben.

Ellen munkahelyén 2013. december 21-én megszólalt a telefon. – Dave Hickman vagyok – mondta egy hang.

– De régóta szeretnék magával beszélni! – kiáltott fel a nő. Gyorsan megnyugtatta a férfit. – Dave, csodás életet élek.

David nem találta a szavakat. Erről a pillanatról álmodott 58 éve. Ellen lelkesen beszámolt neki arról, hogy boldog házasságban él, és két felnőtt gyereke, valamint négy gyönyörű unokája van. Az élet szép.

Idén májusban sok-sok e-mail-váltás és telefonbeszélgetés után Ellen és David személyesen is találkozott Richmondban. Autóba szálltak, és elhajtottak ahhoz a földúthoz, ahol David a nagypapájával évtizedekkel azelőtt a vadászzsákmányt nyúzta.

A másfél méteres szögesdrót kerítés mögött, az ágak és a magasra nőtt gaz sűrűjében David megmutatta azt a helyet, ahol megtalálta az újszülöttet: Roseannt, vagyis Ellen Testet.

Ha akkor nem annál a kerítésoszlopnál áll meg, minden bizonnyal soha nem bukkan rá a kisbabára. Valaki a kerítés fölé emelte, és a bozótba ejtette a csöppséget.

Ellen Davidhez fordult. – Maga nélkül meghaltam volna.

– A Jóisten vezérelt erre – mondja David. – Ötvennyolc éven át aggódtam ezért a kisbabáért. Olyan ez, mint egy mese, amelyik borzasztóan kezdődik, és csodálatos a vége.

Vote it up
328
Tetszett?Szavazzon rá!