Homok és tánc

Kalandvágyó kanadaiak teveháton vágtak neki a földkerekség egyik legkegyetlenebb sivatagának, az Arab-félszigeten lévő Rab-el-Hálinak

Dél-Omán, 1998. május
A „kétujjú embert” kellett keresnem, aki pedig már régen hírét vette annak, hogy jövök. Bérelt Land Cruiserem robogott a kietlen dél-ománi sivatagban, amelyből furcsán kirítt a magányos aszfaltsáv. Forró szélrohamok ostromolták a járművet, hunyorogtam a tűző napon csillámló portengerben. Az aszfaltra hosszan elnyúló, egyre változó lefutású harántcsíkokat rajzolt a rásodródott homok.

Két tikkasztó óra múltán jutottam el Szumraitba, a kétujjú ember lakóhelyére. Úgy értesültem, ha valaki segíthet, hogy két barátommal lerakjuk a Rab-el-Hálin – a legendás Kopár fertályon – áthaladó tevés expedíció alapjait, akkor ő az.

Találkozásunkkor még véletlenül sem téveszthettem volna el Manaa Mohamedet. Hüvelykjével és karomként begörbített másik ujjával határozottan megszorította a kezemet. Vakon kidülledő szeme óhatatlanul magára vonta tekintetemet, hiába próbáltam másfelé figyelni. A lebernyege alól elővillanó testrészein ijesztő hegek, a jó néhány esztendeje a kezében felrobbant taposóakna gyászos nyomai éktelenkedtek.

Egy órán át tárgyaltunk a tervezett expedíciónk részleteiről. Enyhén szólva hiányos arabtudásom miatt tolmács segítségével beszélgettünk. Elmondtam Manaának, hogy társaimmal, a Clarke testvérekkel – Leigh ügyvéd és tapasztalt világjáró, a fivére, Jamie hegymászó és személyiségfejlesztő előadó – a hajdani arab utazók mintájára külső segítség nélküli vállalkozást tervezünk. Manaa két ujjával megpödörte ritkás bajszát, majd azt felelte, ez se nem könnyű, se nem olcsó – de lehetséges. Azután váratlanul jelezte, hogy távozhatunk. Időre volt szüksége, hogy tanácskozzon a falu vénjeivel. Tolmácsunk útján sietve kifejeztük köszönetünket.

Ahogy fölszedelődzködtem, Manaa fanyar mosollyal fordult hozzám, és hibátlan angolsággal megjegyezte: – Ne aggódjon, barátom, majd én beduint faragok magukból.

Az indulásnál, Szalála tengerpartján az egyik beduin néhány tevével, amelyekből majd összeáll a karaván

Kezdődik a sivatagi álom
A Kopár fertály a világ legnagyobb egybefüggő homoksivataga. Dél-Arábia kiégett pusztaságaitól körülvéve nagyobb területet foglal el, mint Franciaország, Belgium és Hollandia együttesen. Valamikor régen a szél formálta homokját hegynyi buckákká, amelyek gyakran több mint háromszáz méterre magasodnak. A kolosszális homokhalmok között roppant szabhák, sólapályok húzódnak. A nagyjából májustól októberig tartó forró évszakban a Kopár fertály levegőjének hőmérséklete rendszeresen 50 Celsius-fok fölé szökik. A nap perzselte homokfelszíné pedig elérheti a 80 Celsius-fokot, így azután megéget mindent, ami mozog.

A 20. század fordulójára a Kopár fertály maradt a földkerekség legnagyobb föltáratlan térsége. 1931-ben azután az angol Bertram Thomas délről északra átszelte a síkabb nyugati részt, ezzel az első följegyzett átkelést hajtotta végre.

1945-ben egy másik brit, Wilfred Thesiger érkezett Arábiába. A következő öt évben több mint 16 ezer kilométert tett meg teveháton, addig föltérképezetlen vidékeken, és kétszer átszelte a Kopár fertályt is. Úgy döntöttünk, hogy többé-kevésbé Thesiger első, 1946-os útját fogjuk felidézni, amely az Omán déli tengerpartján fekvő Szalála városából indult. Thesiger a nagy sivatagba érve északi irányban, a Líva-oázis felé haladt, majd keletre, végül pedig délre fordult, és visszatért Szalálába. Mi azonban északnak, a Perzsa-öbölbe akartuk folytatni utunkat, hogy az Egyesült Arab Emírségekben, valahol Abu-Dzabi közelében érjünk a tengerpartra.

Elképzelt útvonalunk Omán, Szaúd-Arábia és az Arab Emírségek érintésével 1200 kilométeres hosszban metszette az Arab-félszigetet. Azt reméltük, hogy a régi karavánok módjára, tevékkel szervezhetjük az expedíciót, kúttól kútig, oázistól oázisig minden felszerelésünket és készletünket magunkkal cipeljük.

Három beduin kísérőnk: Ali Szálem, Bin Asara és Muszallim

Úgy terveztük, hogy három beduin kísér el bennünket az útra. A még beduinhoz képest is alacsony termetű Ali Szálem jóval kevesebbnek látszott tizennyolc événél, de magabiztos és barátságos viselkedése miatt azonnal megkedveltük. A negyvenegy éves Muszallimról kiderült, hogy költő és tevegyógyász egy személyben. (Az arabok, különösen a sivatagi beduinok rajonganak a költészetért.) A harmadik férfi, a negyvenöt éves, halk szavú, elegáns és méltóságteljes Bin Asara napbarnított, örökké mosolygós arcát erősen őszbe csavarodó, rövid, ápolt szakáll keretezte. Kiválóan ülte meg a tevét, és jól tudott bánni a púpos jószágokkal.

Az elindulásig a legnagyobb erőpróbánkat az jelentette, hogy megtanuljuk a tevegelést és az állatok kezelését. Manaa azon buzgólkodott, hogy mindegyikünk saját hátast kapjon, amelyért maga felelős. Nekem olyan ideges példány jutott, hogy Vitustáncosnak becéztük.

Manaa, Ali Szálem és Muszallim minden délután eljöttek a táborba, hogy gyakoroljanak velünk meg a tevékkel. A robusztus állatokat kivezették az istállóból a sátor elé, ahol lefektették és fölnyergelték őket. A teve úgy „ül”, vagyis kushad le, hogy lábait a teste alá húzva a kérges bőrrel borított szügyére ereszkedik.

Mihelyt fölnyergelték őket, a tevék rögtön fölpattantak, ha megérezték, hogy valaki a nyergükbe készül szállni. A nálunk sokkal fürgébb és könnyebb beduinok gyors ugrással szökkentek a tevéjükre. A teve azonnal nekilátott, hogy felálljon, de mire ez sikerült neki, a beduin már szilárdan megtelepedett a nyeregben. Jamie, Leigh meg én viszont alig kezdtük átlendíteni a lábunkat az állat púpján, amikor gyors emelkedésbe fogott. Minden egyes próbálkozásunk azzal végződött, hogy a hátsónkra huppantunk a prüszkölő teve lába elé.
 

A beduinok között örömöt és kihívást jelentett az élet. Minden tervezettséget-szervezettséget nélkülözött, és mintha bármiféle rendteremtési kísérlet eleve kudarcra lett volna ítélve benne. Egyes napokon a beduinok megjöttek, majd órákig üldögéltek az árnyékban. Érdeklődésünkre, vajon fogunk-e tevegelni, mindig azt felelték: „Insallah”, ha Allah is úgy akarja. A forró évszak rohamosan közeledett, és még sok teendő várt ránk, mielőtt nekivághattunk volna az útnak.

Végül Manaa belátta, hogy nem halogathatjuk tovább az indulást. Teherautó érkezett, hogy elfuvarozza a hat hátastevét Szalálába, utazásunk tengerparti kiindulópontjára. A hat málhástevének azután kellett csatlakoznia hozzánk, hogy átkelünk a partvidéki Kara-hegységen, amely elválasztja Szalálát az ország belsejétől. Ez megkímélte őket a sziklaösvényeken kínlódástól, bennünket pedig attól a többletbonyodalomtól, hogy első napjainkon gondjukat kelljen viselnünk.

A karaván keresztültevegel az egyik hegységre emlékeztető homokhalmon

Indulás!
Február 2-án reggel a szalálai hotelszobában felriadtam álmomból. Gyorsan felöltöztünk, összepakoltunk, és miközben az utolsó simításokat végeztük, kábának, kissé lehangoltnak éreztem magam. Föllélegeztem, amikor Manaa végre jelt adott az indulásra.

A tengerpart vonalán haladtunk egy nyugodalmas úthoz, amely északnak kanyarodva kerülte meg Szalála jól kiépült városközpontját. A tevék izgatottan, a gyeplőt megfeszítve ügettek. Egy óra múlva átkeltünk a Szalálából északra, Maszkatba vezető főúton. A túloldalon terült el a parti síkság; végre magunk mögött hagytuk a nagyvárost.

Forrón tűzött a nap. Gondosan eltakartuk magunkat disdásával – a hagyományos arab köntössel – és az omániak turbánszerűen föltekert fejfedőjével, de a kézfejemen szabadon maradt bőr máris erősen kipirult, hiába kezeltem többször is naptejjel. Úgy éreztem, mintha a térdem Vitustáncos imbolygó járásától, a folytonos rázkódástól maradandó károsodást szenvedett volna.

Lassan emelkedő utunk mentén egyre gyérült és hervadozott a növényzet. Végül fölértünk a Kara-hegység fennsíkjára. Előttünk végtelenbe nyúlva barnállott a sívó homoktenger, a holdbéli tájat csak itt-ott tarkították felszín fölé bukkanó sziklák. Élőlényt sehol sem láttunk. Megálltam, hogy szemügyre vegyem a határtalan vidéket, amelyen át szándékoztunk kelni, majd felélénkülve indultam tovább. A meleg sivatagi levegő ingerlőn cirógatta az arcunkat.

Letáboroztunk a megbeszélt találkozóhelyen, ahol hat teherhordó állatunk várt ránk. Nem sokkal az érkezésünk előtt levágtak és föltrancsíroztak egy jól megtermett tevét.

Vékony szeletekre vágott hússal aggatták teli egy akáciasor kókadt ágait, így mintha megannyi furcsán földíszített karácsonyfa fogadott volna bennünket. A sivatagi levegőn sózatlanul és fűszerezetlenül megszárított, 130 kilogramm hús egész úton kitart.

Másnap órákon át haladtunk a vádiban, azaz kiszáradt folyómederben, míg a Má Sadíd-i kúthoz értünk, ahol a meszes alapkőzet természetes barlangürege vagy harminc métert mélyül az alant csörgedező édesvízig, amely a nagy kiterjedésű, föld alatti víztartó réteg része. Miután kipányváztuk tevéinket, rövid kaptatón botorkáltunk föl, hogy megnézzük a kutat. A keskeny járat egyenetlen sziklatetőről vezetett le, és hamar sötétbe veszett. Elaggott kötelek szedett-vedett kollekcióját vetették át a nyílás szélén. A legvénebbet láthatóan pálmalevelekből fonták, amelyek az idők során megrepedeztek, bepiszkolódtak.

Az ósdi kötelekbe kapaszkodva egymás után araszoltunk le. A levegőben sűrű por lebegett, fejlámpa nélkül az orrunkig sem láttunk volna. A kútüregben elviselhetetlen, fülledt hőség uralkodott, rövidesen szakadt rólunk a veríték. Az út továbbra is meredeken lejtett, időnként kulcslyukszerű szűkületekben kanyargott. A mészkőpárkányok peremébe vájt jókora barázdák a korábban ott járt beduinok emlékét őrizték, akik súlyos kecskebőr tömlőkben emberöltők óta hordták föl a mélyből a kinccsel felérő vizet.

– Vigyázat, kígyók! – kurjantotta egy férfi a lenti sötétből. Arra intett bennünket, hogy ellenőrizzünk minden hasadékot és mészkőkiszögellést, mielőtt letesszük a kezünket vagy a lábunkat. Jól megnéztem magam előtt a sziklapárkányt, és kacskaringós kígyónyomok sokaságát láttam a porban, amelyek az ujjaimon túli, sötétebb zugokba vezettek. Néhány perc múlva egy fiatal beduin bejelentette, hogy elértünk oda, ahol a nagyapja meghalt. Meglepetten pillantottam le mellette a kútba. A fiatalember fölnézett és elmosolyodott. – Kígyó – magyarázta.

Egy utolsó szűk nyíláson behúzott hassal, fölemelt kézzel kényszerültünk átpréselődni, majd becsusszantunk a lenti kis sziklakamrába. A homokos aljzat közelében húzódó repedésből kicsiny, alig néhány centiméteres vízerecske csordogált, és a kétméternyire emelkedő szemközti fal tövében eltűnt. Odalent csak ketten fértünk el, a többiek a fenti párkányokon várakoztak, sorban ereszkedtek le, hogy ki-ki a szomját oltsa a hűs forrásból és megtöltse kecskebőr tömlőjét.
 

Nap nap után észak felé baktattunk a vádiban. Ez eleinte mély bevágásként haladt, kétoldalt sárga fal emelkedett mellettünk. A kanyon falából nagy tömbök szakadtak le, a szétzúzódott mészkő cikcakkos útvonalra térített bennünket a mederben.

A vízmosás fenekén az élet törékeny mozaikja tárult elénk. Farkatlan gyíkocskák tűntek föl, lustán sütkéreztek a forró talajon. Hosszú lábú bogarak cirkáltak az úton. Olykor nyulakat vertünk föl a környező bozótból. A puha homokban gyakran találtuk meg gazellák csapásait, néha láttuk is fehér farukat, amint előttünk szökelltek.

Három nap elteltével azután kibújtunk a vádiból, és a továbbiakban a nyílt terepen tartottunk a hatvan kilométerre lévő Siszúr felé. A karavánoázis pálmafái már jóval odaérkezésünk előtt a horizonton lebegtek, és leírhatatlanul kellemes látványt nyújtottak.

Siszúr elöljárója lakomát rendezett a tiszteletünkre, és a beduin közösség az egész környékről összegyűlt. A simogató esti levegőn falatoztunk a pazar gúlákba rakott gyümölcsből, kisfiúk keringtek a sokadalomban, és apró csészében kínálták a kardamommal ízesített, erős feketekávét. Üdvözlődal és hivatalos jókívánságok elhangzása után óriási rizs- és húskupacok jelentek meg.

Evés közben észrevettem, hogy az árnyékból férfitenyérnyi pókok iramodnak az ételhalmok felé, csak egy-egy tevegelőpálca vagy puskatus pöcköli mintegy szórakozottan félre őket. Ezek a pókszabásúak, az úgynevezett „tevepókok” vagy rovarpókok nem igazi pókok, csáprágójuk a testükhöz képest hihetetlenül nagyra nő, és a beduinok azt mesélték róluk, hogy miután erős érzéstelenítő hatású szert fecskendeznek áldozatukba, álmában méretes darab húst képesek kimarcangolni belőle. Rémisztő história, de szerencsére sosem találkoztam olyan hírrel, amely igazolta volna, hogy ténylegesen előfordult efféle eset.

A sivatag élménye
Február 12-én hagytuk el Siszúrt, és az oázis buja zöldje hamar elenyészett mögöttünk. A beduinok a jellegtelen tájon a nap járása és a sík terep alig érzékelhető szintváltozásainak ismerete alapján tájékozódtak, míg Leigh azzal töltötte az időt, hogy GPS-készüléke segítségével követte nyomon előrehaladásunkat. Délben a GPS azt mutatta, hogy 19,7 kilométert tettünk meg, és légvonalban 19,5 kilométerre távolodtunk Siszúrtól. Muszallim három órán át szinte tökéletes irányszögben vezetett bennünket.

A monotóniát alig-alig törte meg valami. A távolban időnként vaskos törzsű, kupolás lombkoronájú, terebélyes fák: ghafok tűntek föl. Mivel más tereptárgy nemigen akadt, a beduinok külön-külön ismerték mindet. Még a kis kőzetkibúvások is egyedi nevet viseltek, amelyet Bin Asara vagy Muszallim menet közben tudtunkra adott.

Délután föltámadt a szél. Először meleg léglökések formájában, ezek alkalmanként sötét porfelhőt hoztak magukkal, amely jól láthatóan közeledett a síkságon. Nemsokára már folyamatosan fújt. A homok zöme talajszinten fölkavarodott, hófúvásra emlékeztető szőnyegként örvénylett tevéink lába alatt. Hátasaink nyoma szinte azonnal eltűnt, ahogy továbbhaladtunk.

További jó néhány óra múlva Muszallim jobbra fordult, és egy lapos tetejű mészkőkibúvásnál állt meg, amelynek közepén kráterszerű bemélyedés látszott. A légköri viszonyok tovább romlottak, miközben tábort vertünk, a szálló homok miatt időnként beszélni, sőt látni is alig lehetett. Két szélroham közt lemálháztuk a tevéket.

Ali Szálem hamarosan egy nyaláb összegyűjtött rőzséből kis tüzet rakott a szikla szélvédett oldalán. Kimerülten ültük körül, teáztunk és szárított húst rágcsáltunk. Aztán ahogy lenyugodott a nap, Bin Asara föltápászkodott és észak felé mutatott. Mind odafordultunk: a láthatáron az alkonyfényben vörösre festve húzódtak a Kopár fertály homokbuckái.

Homokrengetegben
Megérkeztünk az első hatalmas bucka tövébe. Kanyargós borda vezetett a magas csúcsgerinc hágójához, úgyhogy azon haladtunk. A meredekebb szakaszokon messze előrehajoltunk a nyeregben, és a tevék sörényébe kapaszkodtunk.

Amikor a magas bucka tetejére értünk, lágy szellő lengedezett fölötte, jóleső enyhet kínált a hőségben. Déli pihenőt tartottunk. A forró homok perzselte bokánkat és rüsztünket, miközben tűzifát kerestünk. Kénytelenek voltunk rövid szakaszokat futni, majd szandálos lábunkat a felszíni réteg alatti hűvösebb homokba temetni. Leigh egy régi fejkendőt feszített ki egy háromlábú állvány meg egy nagy bokor közé, hogy valami árnyékot teremtsen. Mind a hatan bebújtunk alá, szorosan egymás mellé, mint egy eleven kirakós játék darabkái. A hőmérő 50 fokot mutatott árnyékban. Boldogan kortyolgattam a vizespalackomból, de a beduinok még ebben a hőségben is forró italra vágytak, és Muszallim tüzet rakott a teafőzéshez. A közelünkben sugárzó hő szinte föl sem tűnt a napsütéshez és a forró homokhoz képest.

Igyekeztünk tartani az északi irányt, de kanyarogni kényszerültünk, ahogy az óriási buckák között rést kerestünk. A sólapályok napról napra szélesedtek, a buckák egyre magasodtak, a hőség mind gyilkosabbá vált. Végül Mugsintól öt napra, a Kopár fertály belsejében a tevék nem voltak hajlandók továbbmenni. Összerogytak, és hagyták, hogy a fullasztó hőségben lenyergeljük őket. Jamie és Leigh ismét kis fedezéket emelt, és mindannyian bezsúfolódtunk alá. Ímmel-ámmal majszoltuk a szárított tevehús homokos darabjait; a kemény, szívós ennivaló elrágása túlzott megerőltetésnek tűnt.
 

Dél-ománi beduinFebruár 27-én este értünk az ománi határőrség isten háta mögötti állomásához, Butabulhoz. Az erődítmény egyik falánál szépséges kert virult, az állomás szennyvize öntözte. Színpompás madarak röpködtek az alacsony fák és bokrok között.

Katonák léptek ki üdvözlésünkre a kapun, és bevezettek a körülkerített létesítménybe, amelynek közepét nagy röplabdapálya foglalta el, a szélen pedig betonbarakkok sorakoztak. A tiszti étkezde árnyékában leterített süppedős szőnyegre ültettek bennünket, kávéval és datolyával traktáltak, de én inkább a kapu melletti őslelet hűtőszekrényből kapható hideg vizet választottam.

Másnap egyikünket sem lelkesítette a fölnyergelés és távozás gondolata, de egyetértettünk abban, hogy tovább kell mennünk.

A két határállomás, Butabul és Arda között meghökkentő, narancsszínű homokbuckák között kanyargott az út. Órák múltán ipari hulladék zűrzavaros halmaza árulkodott arról, hogy „civilizációhoz” közeledünk. Amint befordultunk az utolsó kanyarban, megláttuk Ardát, a szaúd-arábiai határállomást, amely délibábként integetett a távolban.

Arda úgy festett, mint valami kísértetváros. A peremét özönvíz előtti teherautók elhagyott maradványai pettyezték. Szélhordta homok takarta be a szemétdombokat és a sivatagi fűcsomókat. Végül előbukkant néhány férfiember a határőrlaktanya szögesdrótja mögül, és nagy tartályukból vízzel kínáltak.

A homokvihar
Másnap reggel megkezdtük következő északi útszakaszunkat az Egyesült Arab Emírségek határa, Umm ez-Zumul felé. Szórványos szélrohamok időnként sebesen forgó homoktölcséreket kergettek át a síkságon. Fél tizenegy tájban fölerősödött a szél, mind több homokot és port hordott magával. Ha egyszer-egyszer elült, meregettem a szememet, hogy megpillantsam az előttem poroszkáló tevéket. Megigazítottam a fejfedőmet, alaposan bebugyoláltam vele a számat és a fülemet, csak keskeny rést hagytam, hogy kilássak, de azon is védőszemüveget viseltem.

Délután fél négyre lehetetlenné vált az előrehaladás, ezért megálltunk, hogy letáborozzunk két magas bucka között, egy szélárnyékos szorosban. A beduinok mindent a földre dobtak, amit leszedtek a tevékről. A homok döbbenetes sebességgel halmozódott föl és sodródott tova; Jamie-vel és Leigh-jel azon küszködtünk, hogy minden felszerelést biztonságba helyezzünk, mielőtt elvész, nyergeinket és zsákjainkat gondosan tevepókrócok alá gyűjtöttük.

A beduinok takaróba temetkeztek. Jamie-vel egy helyben ücsörgés helyett nekivágtunk, hogy megmásszuk azt a nagy homokbuckát, amelynek az oldalában táboroztunk. Egy kanyargós gerinc vonalán kínlódtuk föl magunkat a laza homokban a legtetejére. Az örvénylő levegőt helyenként sűrű homok sötétítette el, másutt csak vékony bevonat lebegett a bucka sima felszínén. A szél a lábunkhoz kapott, és lemarta körülötte a homokot. Háromnegyed óra alatt jutottunk föl, és jórészt magunk mögött hagytuk a förgeteget. Alattunk hatalmas homok- és porfelhők kavarogtak, mások pedig felénk nyomultak, elnyeléssel fenyegettek, elhomályosították a kilátást, akár egy hegyormon a pára.

Megkerestük a legmeredekebb lejtőt, és egyenesen leszáguldottunk a táborunkhoz, bukfenceztünk a mély homokban. Amint leértünk a völgybe, távoli morajlás vonta magára figyelmünket. Napégette lábamra esőcsepp hullott, majd pici kráterek jelentek meg a homokban, ahogy újabb kövér cseppek értek földet. Az ég feketére vált, a szél úgy sivított, akár egy sugárhajtómű. Szinte vízszintesen hajtotta az esőt – egy évtized óta az elsőt a vidéken –, amely most lecsapott ránk. Disdásám eleje azonnal átázott, a háta teljesen száraz maradt. Vizes homoktól összemaszatolódott szemüvegemen át csak homályos körvonalakat tudtam kivenni.

Aztán éppolyan hirtelen vonult el a zivatar, ahogyan ránk tört. Mindeközben meglepően átalakult a táj. A nedvességtől még teltebb vörös árnyalatot öltöttek a homokbuckák, a levegő pedig kitisztult és lehűlt, az eső mind leülepítette a port.

Az ezt követő derült, szélcsendes időben a buckák között megjelentek az igazi szabhák. A sólapályok tömörre égett felszíne, só és homok megkeményedett keveréke a tavaszi jégzajlás felfordulásában hirtelen megdermedt jégre emlékeztetett. Csipkés szélű cserepek és hegyes szilánkok álltak ki a kusza halmazból, csörömpölve törtek össze a lépkedő lábak alatt.

Ezek a lapályok jelezték a legendás Umm esz-Szamím (A mérgek anyja) peremét, ahol a Kopár fertály központi buckavonulatai háromszáz kilométer szélességben elnyúló folyóshomok-tengernek adják át a helyüket. Évezredeken át ismétlődő áradások nagy tömegű szerves anyagot mostak le a hegyekből, és a lassan bomló korhadék a nedves sóval meg homokkal elkeveredve lápot hozott létre. Minden újabb árvíz után vékony, napszárította kéreg képződött, amely csapdába zárta az alatta fekvő ingovány nedvességét.

Dél-ománi beduin. Az olajkincs felfedezése óta a beduinok nomád kultúrája kihalófélben vanA szél hajszálvékony gipszréteget hordott a folyós homokra, ezzel a környező szabhától megkülönböztethetetlenné tette. Ha valaki alatt beszakadt a vékony kéreg, az illető sárba süllyedt, és ahogy rúgkapálva menekülni próbált, csak még mélyebbre merült. Azok a kevesek, akik az Umm esz-Szamímba merészkedtek, vigyáztak, hogy a keskeny és gyakran titkos ösvényeken haladjanak, amelyek a szórványosan elhelyezkedő, szilárd talajú részeket kötötték össze. Thesiger beduinjai egész karavánok eltűnéséről szóló történeteket meséltek.

Azok a lapályok, amelyeken most keltünk át, az Umm esz-Szamím rég kiszáradt és megkeményedett szélső nyúlványai voltak. A nehezen járható terep dacára változatlanul naponta akár tíz órán át is tevegeltünk, és átlagosan ötven kilométert tettünk meg.

Arda után a negyedik napon egy szaúd-arábiai határállomástól néhány kilométernyire álltunk meg. Szemerkélni kezdett az eső, úgyhogy nemigen ettünk, csak beburkolództunk a hálózsákunkba. Később szaúd-arábiai határőrök jelentek meg. Addig a nyomunkat követték a kocsijukkal, s most egy tál rizst hoztak, főtt csirkével a tetején. A tűz köré gyűltünk vendégeinkkel, és puszta kézzel tömtük magunkba a meleg ételt. A jóemberek nem sokáig maradtak, távozásuk után homokkal letisztítottuk zsíros kezünket, és újra begubództunk.

Másnap este ismét rákezdett a szél, homokkal telítette a levegőt. Összevissza kapkodva málháztunk le, úgyhogy a rákövetkező reggel csak takaróink sarkai kandikáltak ki az új buckák sima felszínén. Nekiláttam, hogy fölnyergeljem Vitustáncost, közben megragadtam egy félig betemetett pokrócot, és leráztam róla a homokot. Fájdalmas szúrás nyilallt a lábamba.

Meglepetten néztem le. Áttetsző, sárga skorpió rángatódzott mellettem a homokban. A pokrócban rejtőzött, búvóhelyéről a rüsztömre pottyant, és belecsípett. Meghökkentem, de azzal nyugtatgattam magam, hogy az arábiai skorpiók mérge nem halálos – legalábbis felnőtteknél nem. Odacsődítettem a többieket, megmutattam nekik a kövér, groteszkül ősvilági kinézetű lényt, majd folytattam tevém felnyergelését, bár Leigh győzködött, hogy inkább üljek le egy kicsit. A darázs- vagy méhcsípéshez hasonlóan heves fájdalom fölfelé terjedt, a lábikrámba és a térdhajlatomba, de hamarosan visszahúzódott a lábfejembe. Nagy adag ibuprofent vettem be, azután folytattuk a rakodást, és hamarosan nyeregbe szálltunk.

A tevegelés szemlélődő nyugalmában megvizsgáltam a lábamat. A továbbra is éles fájdalom mintha időről időre változott volna. Egyszer-egyszer olybá tűnt, mintha keményre fagyott volna, és most fájdalmasan fölengedne. Később úgy égett, mintha forró folyadékot borítottak volna rá. Még később úgy éreztem, hogy kis fűrészt húzogatnak két lábujjam között, a csípés helyén. Ebben az önmagamba mélyedt állapotomban ráeszméltem, hogy csakugyan egész komoly fájdalmaim lehettek, ha figyelembe vesszük, milyen hatalmas adag ibuprofent nyeltem le.
 

Ahogy folytattuk utunkat észak felé, egyre több magasra nőtt káka- és sivatagifű-csomó jelent meg. Vitustáncos izgett-mozgott, hirtelen leeresztette vastag nyakát, hogy egy-egy falásnyit tépjen a nedvdús fűből. Egy alkalommal váratlanul úgy döntött, hogy könnyebb térdelve táplálkoznia. Mellső lábát behajlította, én meg átbuktam a púpján, egyenesen a fejére, és belenyomtam a fűcsomóba. Vitustáncos éppúgy meglepődött, mint én. Ahogy kifulladva, de jókedvűen oldalra hemperedtem, hátranéztem: nagy barna szeme kíváncsian fürkészte az enyémet.

Még kétnapi utazás az eddigi legnagyobb buckák között kanyarogva vitt el bennünket az Egyesült Arab Emírségek határállomásához, Umm ez-Zumulhoz. Szaúd-Arábiának éppen csak a csücskét szeltük át. A térképen utánanéztem a megtett útvonalnak. Abban a kiváltságban részesültünk, hogy olyan tájon jártunk, amelyet még nem sokan láttak: a Kopár fertály szívében. A legcudarabb vidéket már magunk mögött tudhattuk. Most csak háromszáz kilométernyi buckasor választott el bennünket a tengerparttól.

A szerző búcsút vesz Vitustáncostól, aki hű társa volt a sivatagi utazás alatt

Végre a tengernél
A nagy sivatag utolsó buckáját 1999. március 11-én este fél tizenegykor értük el. Aznap reggel héttől tevegeltünk, és 83 kilométert tettünk meg. Előttünk a sötétben sólapály terpeszkedett, azon túl pedig Abu-Dzabi fényei derengtek. A Perzsa-öböl bizsergető aromája csapott orrunkba.

Későre járt, amikor végre hálózsákba bújtunk, és a sötét eget bámulva feküdtünk. A közeli nagyváros fényei az éjszakai égbolt feléről kilopták a csillagokat. A járműforgalom távoli zaja elfojtotta a közeli homokon csöndben fészkelődő tevéink neszezését. Tudtuk, hogy ez az utolsó éjszakánk a sivatagban, kiélveztem hát minden pillanatát – az éjjeli homok hűvösségét, a szelíd fuvallatot. Vitustáncos valahol a társai között pihent. Odarikkantottam neki, és halk morgással válaszolt.

Másnap néhány órán át egy autóút mellett tevegeltünk, majd ahhoz a szigethez közeledtünk, amelyre Abu-Dzabi épült. Ahogy egy parti fövenysávhoz értünk, kezdtem átérezni a pillanat súlyát. Utoljára kászálódtunk le a nyeregből, beduin kísérőinkkel kéz a kézben fölsorakoztunk. Tevéink mintha megsejtették volna az esemény jelentőségét, szoros körbe állva, némán figyeltek bennünket. Arabul lassan háromig számoltunk, majd mind a hatan egyszerre léptünk előre az öböl langymeleg, sós vizébe.

Vote it up
272
Tetszett?Szavazzon rá!