Honolulu másik arca

A Hawaii-szigetek fővárosa jóval több, mint amit híres tengerpartja ígér. Tartson velünk, és ön is megbizonyosodhat erről

Kapcsolódó cikkek

Mintha a belvárosi toronyházak erkélyei és panorámaablakai mind a hatalmas kikötőre igyekeznének nézni, amely csak úgy tündököl ezen a meleg, napsütéses februári napon. A mólók mellett halász-, teher-, vontató- és sétahajók várakoznak türelmesen. Nyugatra, a reptér felett folyamatos a légi forgalom, mintha legalábbis Hong Kongban lennénk üzleti úton, nem pedig negyedórányi autóútra a világ egyik legizgalmasabb strandjától.

Férjemmel, Glennel a honolului kikötő 9-es molójánál magasodó Aloha Torony kilátójából, a tizedik emeletről nézünk a városra. Az art déco stílusú világítótorony valaha Honolulu legmagasabb épülete volt, és a homlokzatán lévő ALOHA felirat már messziről köszöntötte a gőzhajókon érkezőket. Ma a torony szinte elvész a belváros felhőkarcolóinak rengetegében, de most is páratlan körpanorámát kínál a kikötőre.

A kilátóban a Honoluluban élő John és Evelyn Fisher épp egy látogatóban lévő barátjuknak mutatják meg a város főbb látványosságait. Velük együtt csodáljuk meg a parlamenti és a kínai negyedet, a Punchbowl krátert, Pearl Harbort és a Waikikit, madártávlatból.

A Waikiki lenyűgöző. A Diamond Head hegyfok szegélyezte híres félkörívű strandra – melyet több ezer bolt, étterem, éjszakai klub szegélyez – évente több mint ötmillió látogató érkezik.

Ám Waikiki csupán egy Honolulu érdekes negyedei közül. Számos cikket olvastam, amely kiemelte a város kulturális sokszínűségét, újszerű étteremkínálatát, fejlődő kerületeit, állandó vibrálását és általánosan jellemző „élni és élni hagyni” szemléletét.

Honolulu több annál, mint amit tengerparti üdülőhelye kínál. Glen és én erről a kevésbé ismert oldaláról szeretnénk megismerni. Eltesszük hát egy hétre a strandtörölközőket, hátat fordítunk a tengernek, és nekivágunk a városnak.
 

Hallottuk, hogy a Waikiki és a belváros között elterülő Kakaako nevű negyed rohamléptekben fejlődik. A város újragondolta ennek a korábban főként könnyűipari körzetnek a jövőjét, és a művészetnek szentelt néhány raktárépületet, illetve garázst. Errefelé vesszük hát lépteinket egy kora reggelen.

A hagyományos hawaii ételeiről nevezetes Highway Inn fogadó még nincs nyitva, így hát reggeli előtt teszünk egy sétát a környező csendes kis utcákon. A Coral Streeten elhaladunk a Hank’s Haute Dogs nevű apró étkezde mellett, amely konyhaművészeti magaslatokba emeli a hot-dog műfaját. Az Auahi Streeten és környékén a raktárépületek falain megcsodálunk néhány gigantikus modern freskót.

– Lenyűgöző, ugye? – kérdi egy kerékpáros, aki megáll, hogy szemügyre vegye velünk az erős fény-árnyék hatásokkal megfestett arcot, mely betölti a göcsörtös, fehér betonfalat.

Valamivel távolabb rábukkanunk az egykori garázsban berendezett Na Mea Hawaii nevű galériára. Szinte állandó itt a nyüzsgés. Az ötvenes évei végén járó, karcsú és energikus Maile Meyer – aki azért hívta életre az alkotóházat, hogy „helyi esztétikával és perspektívával ösztönözze a művészetet” – körbevezet bennünket az épületben. Odalent egy képzőművész festéket kever tengeri tájképéhez, az emeleten valaki új kiállítását tervezi.

A „metálműves” Bill Reardon épp csillagvasutat hegeszt. Jöttünkre leveszi védősisakját, ránk villantva ragyogó mosolyát és csillogó kék szemét. Bill előszeretettel készít szobrokat talált fémekből. – Észrevették már – kérdi –, mennyi elhagyott ágykeret hever szanaszét? – Az igazat megvallva eddig nem tűnt fel…

Visszatérünk a Highway Innbe, mely időközben kinyitott. Festett, faburkolatú falai közt, a szabadon hagyott mennyezeti csőrendszer alatt vibrálóan városias a hangulat. Letelepszünk a pulthoz, és haupia-, azaz kókuszöntetes palacsintát rendelünk. Beszédbe elegyedünk az éttermet irányító 47 éves Christina Martinnal, aki nemrég költözött a kontinensről Honoluluba. Nagyon magasak itt a bérleti díjak, mondja, „de az emberek kárpótolnak érte”. A hawaiiak vendégszeretete az ohanából, vagyis a családfelfogásukból ered, magyarázza. – Az ohana a barátokra is kiterjed. Akit egyszer befogadnak, az a család részévé válik.

Ha valahol, hát itt különösen fontos, hogy minél több – igazi vagy fogadott – családtagja legyen az embernek. Hawaii nyolc szigetből álló csoportja a világ egyik legelhagyatottabb helye: a legközelebbi szárazföld, Kalifornia 3800 kilométerre található, és a többi sziget is hasonlóan távol van. Sokáig nem is értették, hogy ezer évvel ezelőtt az első hawaii telepesek miként hajózhattak át 3200 kilométert az óceánon mindenféle navigációs felszerelés nélkül. Csak az 1970-es évek óta ismerjük kifinomult tájékozódási módszereiket, melyek a csillagok és a természeti jelenségek ismeretén alapultak.

A hajdani csendes-óceáni navigáció – az „úttalálás” – titkainak újrafelfedezésében a honolului Bishop Múzeum és Planetárium is jelentős szerepet vállalt, mondja Mike Shanahan, az intézmény egyik igazgatója. A Bishop a város egyik északi külkerületében, egy tekintélyes viktoriánus kőépületben kapott otthont. A Csendes-óceáni terem a polinéz vándorlást ismerteti. A múzeum központja a háromszintes, karzatos Hawaii terem, amely az őslakosok kultúrájának emlékeit mutatja be.

Amikor megkérdem Shanahant, melyik a legbecsesebb műtárgyuk, izgatottan mesélni kezdi, hogy éveken át a szigeteket 1810-ben egyesítő Nagy Kamehameha, Hawaii első királyának tollpalástja volt a legféltettebb kincsük, ám jelenleg egy még értékesebb holmira várnak. Az új-zélandi Te Papa Múzeumból nemsokára megérkezik hozzájuk Kamehameha nagybátyjának, Kalaniopuu királynak a tollpalástja, aki 1779-ben ebben fogadta a brit felfedezőt, James Cookot. – Ez a palást több mint 200 éve tűnt el Hawaiiról – mondja lelkesen –, és igen értékes számunkra.

Iasona Ellinwood kultúrpedagógus megmutatja nekünk Kamahameha vitrin mögött tartott, földig érő palástját, melyet a mamo, avagy a hawaii gyapjasmadár legalább 60 ezer darab, sárga színű tollából kártolták. Az azóta kihalt madárfaj tollainak többsége fekete volt. Egyetlen példány csupán hat-nyolc sárga tollat viselt…

Ellinwood Hawaii történelmének és őslakos kultúrájának avatott szakértője, aki hawaii nyelvből diplomázott. – Ön őslakos felmenőkkel rendelkezik? – kérdem tőle. – Nem – feleli –, a keresztnevem eredetileg Jason. A hawaiinyelv-tanárom nevezett el Iasonának.

A Hawaii-szigetek 1,4 milliós lakosságából csupán 21 százalék vallja magát őslakosok leszármazottjának, 37 százalék ázsiai származású, 23 százalék pedig fehér. Valójában persze a legtöbben vegyes etnikumúak, mint az a boltos, aki korábban elmesélte, hogy apja japán volt, anyja Fülöp-szigeteki, majd hozzátette, hogy így aztán ők valamennyien hawaiiak.

– Ha sokáig itt él, maga is hawaii lesz – mondja egy másik helybeli.

A belvárosi parlamenti negyed fákkal szegélyezett utcáin és apró parkjaiban jólesik a séta. Itt található az utolsó hawaii király, David Kalakaua által 1882-ben építtetett Iolani palota. Elkészülte után alig tizenegy évvel a cukornád-ültetvényesek megdöntötték a királyságot, és a szigetek az Egyesült Államok irányítása alá kerültek.

A közelben található Misszionárius Emlékház 1821-ből származó, kétemeletes épületében a hittérítők rendkívüli élete tárul elénk. Első képviselőik létrehoztak egy 12 betűs hawaii ábécét, és bibliát is nyomtattak.

A The Mission Social Hall and Café árnyas kerthelyiségében marlinos szendvicset és sertéshúsos luau ragut eszünk. A 41 éves tulaj, Mark Noguchi tagja egy szakácsokból álló csoportnak, amely támogatja a hagyományos helyi élelmiszer-alapanyagok előállítását. A hawaii termőföldek, így az ananász- és a kávéültetvények már régóta nagyvállalatok kezében vannak. Hawaii élelmiszereinek közel 90 százaléka a kontinensről érkezik.

Noguchi azt ajánlja, nézzünk el Glennel a belvárosi kínai negyedbe, amely egy ideje igen népszerű a művészetkedvelők, a gasztroturisták és a klubok látogatói körében. Megfogadjuk a tanácsát, és egy hétköznap késő délutánján arrafelé vesszük utunkat.

Honolulu kínai negyede a 19. században létesült, amikor rengeteg kínai kezdett dolgozni az ültetvényeken. A városrész évtizedeken át hírhedt volt a prostitúcióról és a drogkereskedelemről. Az 1990-es években a Hawaii Regionális Konyha nevezetű társulást létrehozó szakácsoknak köszönhetően a városrész fejlődésnek indult, és mára teljesen szalonképessé vált. Egyre több művészeti galéria, elegáns étterem és bár nyílik. Ahogyan Noguchi mondta: – Vannak még helyek, ahol nem sétálnék éjszaka, de azért hatalmas a változás.

A Hotel Streeten lévő Lucky Belly – mely egykor bordélyház volt – ma a legnépszerűbb éttermek egyike. Épp kinyitott vacsoraidőre, amikor megérkezünk, és helyet foglalunk egy hatalmas ablaknál. Festetlen téglafal, faborítás, mahagóni-erezetet imitáló cementpadló, a falakon japán pop art: kellemesen hűvös, kortárs miliő.

Intenzív ízű ökörfarkragut rendelünk zsemlegombóccal, és a ház specialitását: Belly Bowlt, egy sertésjavával, valamint különleges tésztával teli, gazdag levest, királyi méretű adagban. Alkonyattájt lépünk ki az étteremből. Ezen a szélességi fokon hamar leszáll a sötétség. Hátunk mögött a boltok csukódó redőnyeinek és saját lépteinknek zajával térünk vissza szállodánkba.

Egyik utolsó honolului délutánunkon újra ellátogatunk a Kakaako negyedbe, és lesétálunk a Kewalo Basin rakpartra. Beszédbe elegyedünk egy férfival, akinél, ha akarnánk, befizethetnénk mélytengeri halásztúrára.

– Most fut be egy hajónk egy 200 kilós marlinnal! – kiáltja. Nézzük, amint a vízben két teknős kergetőzik. Évődnek egymással, mint emberünk a szomszédos hajón álló halásszal: – Várjanak csak, mire kiköt, sokat mondok, ha 100 kiló lesz! – mondja amaz.

– Na jó, legyen 120! – érkezik a válasz.

Megérkezik a hajó, és a legénység láncot teker a marlin farkára, s azzal a magasba húzzák: elképesztően nagy hal, legalább három méteres. A mérlegnél álló férfi felkiált: – 182 kiló!

Ez a marlin holnap reggel talán ott lesz a Honolului Halárverésen. Akárcsak én meg Glen. Hajnalban 5 óra 30-kor indulunk Waikikiből, és 20 percen belül már ott állunk a 38-as móló hűtőháza előtt. Brooks Takenaka, az Egyesült Halászszövetség vezetője kísér be bennünket. Nagyszemű tonhal, nagy aranymakra, kardhal, csattogóhal és még sok pompás tengeri lény várakozik jégágyra fektetve. Egyik-másik 50 kilónál is nehezebb.

Viszonteladók egy csoportja egymást lökdösődve várja, hogy megkezdjék a licitálást az egyik árus lábánál heverő tonhalra. Pár pillanat, és már vége is. Az aukciós felfirkant valamit, a cetlit rádobja a halra, a csoport pedig máris továbbvonul a következő standhoz.

A hét hat napján kb. 50 ezer kiló mélytengeri halat adnak itt el. – Ez az egyetlen ilyen jellegű tonhalaukció az Egyesült Államok területén – mondja Takenaka. – A legtöbb itt eladott hal a szigeteken kerül feldolgozásra és fogyasztásra, mondja, hozzátéve, hogy a hawaii halászat megfelel a fenntarthatóság szigorú szabályainak.

– Ön gyakran eszik halat? – kérdem tőle.

– Szinte mindennap – feleli mosolyogva.
 

Az utolsó délután alábbhagy a passzátszél, ami végig fújt itt tartózkodásunk alatt, és a hőmérséklet emelkedik. Egy kis nyugalomra vágyunk, ezért ellátogatunk a Punchbowl-nak (Puncsostálnak) nevezett kráterhez, a város peremén található katonai temetőhöz. Lekanyarodunk egy árnyas útra, mely hatalmas füves terepen fut keresztül. Köröskörül a sírhelyek: lapos, fekvő emléktáblák. Egy ott dolgozó megkérdi, segíthet-e. Nem, feleljük, csak azért jöttünk, hogy élvezzük a békét. És valóban, a város zaja nem ér el ide, csupán a madarak csicsergése és egy távoli fűnyíró zümmögése.

A kráter peremén lévő kilátóból lenézünk a városra, majd alkonyattájt visszaindulunk Waikikibe. A Kuhio Beach Parkban csatlakozunk a tömeghez, amely hulára, vagyis hawaii táncbemutatóra gyűlt össze. Lenyűgöz bennünket az andalító dallam, a táncosok ringó csípeje és mosolya.

A lenyugvó nap sugarai narancssárgára festik az eget Kahanamoku herceg bronzszobrának hátterében. Hawaii hőse úszó volt, aki aranyérmet szerzett az 1912-es és az 1920-as olimpián, és megismertette a világgal a hullámlovaglást. Az 1968-ban elhunyt herceg kései éveiben Honolulu első „Aloha-nagykövete” lett. „Aloha azt jelenti: szeretet – olvasom a herceg tiszteletére állított emléktáblán. – Az igazi vendégszeretet egyetemes szellemének kulcsszava.”

„Jöjj, ismerd meg az én városomat!” – mintha ezt mondaná a szobor, mely hátat fordít az óceánnak, és karját ölelőn tárja Honolulu felé. Egy nemrég megjelent cikk szerzője szerint a városnak fontolóra kellene vennie, hogy megfordítsa a szobrot, így a herceg az ő szeretett óceánját nézhetné.

Én úgy gondolom, nagyon is jól érzi magát, ahogy van: arccal Honolulu felé.

Úti tippek
Szállás
Shoreline Hotel Waikiki, 179 USA-dollártól; Vive Hotel Waikiki, 153 USA-dollártól

Étkezés Highway Inn, Kakaako, vegyes tál 14–16 USA-dollár; Tommy Bahama, Waikiki, főfogások 24–44 USA-dollár; Lucky Belly, Kínai negyed, ramen (sűrű leves) 9–14 USA-dollár

Éjszakai élet Híres dzsessz- és blues-előadók, továbbá a hawaiiak kedvencei a Blue Note-ban, Waikiki

Látnivaló Honolului Halaukció, jegyár: 20 vagy 25 USA-dollár

Vote it up
110
Tetszett?Szavazzon rá!