Hova rohanunk?

Ha mindenáron időt akarunk nyerni, mindent elveszíthetünk

Kapcsolódó cikkek

Először a hangot hallottam meg – a csikorgó gumik zaját. Az irányítását veszített kocsi egyenesen felénk száguldott! Négyéves fiammal ott álltunk a járda szélén – éppen át akartunk kelni a Farmington sugárút túloldalára a connecticuti West Hartfordban. Moccanni sem volt időnk, a másodperc tört része alatt történt az egész.

A néhány araszra tőlünk a járdára rontó nagy fekete kocsi képe kitörölhetetlenül az emlékezetembe vésődött. Nem tudom, végül milyen közel került hozzánk, mert az utolsó pillanatban félrefordultam, de nem sok híja volt. Emberek állították le az autóikat, s azt kérdezgették, minden rendben van-e.

– Nem esett bajunk – mondtam, mintha ez nem lett volna nyilvánvaló. Aztán lehajoltam, s magamhoz öleltem a fiamat.

– Mami, az a kocsi majdnem elütött minket – jelentette ki vidoran Scott, egy papírcicát szorongatva, amit az óvodában készített aznap délelőtt. Sejtelme sincs arról, mit művelhet a tonnányi, nyolcvanas tempóval száguldó fémtömeg egy 18 kilós kisfiúval. Az ő világszemlélete kétségkívül elrugaszkodott a valóságtól. Jórészt képregényeken alapul, különösen a Pókemberen, aki hirtelen leereszkedik az égből, s bárkit megment.

Azon kaptam magam, hogy a kocsi felé lépdelek, amely alig méternyire állt meg egy épülettől. Hatvanas nő ült benne; még mindig a volánt markolta.

– Jól érzi magát? – kérdeztem. Ami azt jelentette: Csak nem szívrohama volt az imént? Miért akart megölni engem meg a kisfiamat?

– Valaki bevágott elém... – kezdte.

A szavába vágva közöltem, hogy jó lenne, ha mindketten imádkoznánk aznap este. A harag csak később futott el.

Azóta száznál több virághagymát ültettem el a kertben: íriszt, krókuszt, nárciszt – csupa kora tavaszi csodát. Egy kertész barátunk szavaival: „a jövővel kötött szerződéseket”.

Elmondtam a férjemnek, hogy mennyire szeretem őt, és megírtam három, régóta esedékes köszönőlevelet. És sokat töprengtem az élet kockázatain. Meg azon a nagy rohanáson, amibe mindannyian nyakig merülünk.

Siettemben az úton átvágva akartam két percet nyerni, s ezzel csaknem véget vetettem kettőnk életének

A nő, aki hajszál híján megölt kettőnket, kétségkívül sietett. Alighanem azért taposott a gázba, hogy a következő lámpánál elérje még a zöldet. Aki állítólag bevágott elé, feltehetőleg szintén sietett, s megkockáztatta, hogy kikanyarodik a forgalomba.

Jómagam sem vagyok ártatlan. Azért álltunk ott a járdaszélen, mert siettemben az úton átvágva akartam két percet nyerni, ahelyett hogy elsétáltunk volna a legközelebbi saroknál lévő lámpáig. S ezzel csaknem véget vetettem kettőnk életének.

Sosem voltam könnyen kockáztató típus. Alig egy hete tértem haza egy kilencnapos útról Japánból. Összesen 26 ezer kilométert repültem hat különböző géppel. Hat fel- és leszállás – tizenkét lehetőség arra, hogy az emberből az esti híradó vezető híre legyen.

Nem sokon múlt, hogy elmaradjon ez a Yokohamában élő fivéremtől ajándékba kapott utazás. Már-már visszaküldtem a repülőjegyet, mert nem akaródzott ilyen hosszan repülni.

Ha belegondolok, hogy túléltem a 26 ezer kilométernyi repülést, aztán meghalhattam volna alig három sarokra az otthonomtól! Ha belegondolok, hogy a kisfiamtól elragadhatták volna az életét! Ha belegondolok, hogy a férjemnek kettőnk halálával kellett volna megbirkóznia!

Elhatározom tehát, hogy ma lelassítok, s a tavaszra, a virágokra és gyermekeinkre gondolok – ártatlanjainkra, a jövővel kötött szerződéseinkre.

Az eset utáni vasárnapon énekelt templomi zsoltár mélyen zengő húrokat pendített meg bennem: „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!”

S tanítsd meg nekünk, Uram, hogyan lassíthatunk!

Vote it up
9
Tetszett?Szavazzon rá!