Idősek. Szuperhősök?

Ők hárman fittyet hánynak az öregedéssel járó korlátokra. Mindezt persze nem csak a génjeiknek köszönhetik

Dr. Ephraim P. Englemantól gyakran kérnek tanácsot, hogyan élhetünk öregkorunkban is egészségesen. Az amerikai reumatológus, aki tekintélyes kutatóintézetében fogadja betegeit a San Franciscó-i Kalifornia Egyetemen (USCF), márciusban töltötte be a 104. életévét. – Jó szülőket kell választani – mondja ilyenkor mosolyogva.

Mint minden viccben, ebben is van némi igazság. A gének bizony számítanak, de ez a történet nem csak róluk szól. Még csak nem is ők a főszereplők. Tudósok szerint a hosszú élet csak 30 százalékban magyarázható a génekkel, 70 százalékban más tényezőktől függ, például az életmódtól és a lelki dolgokkal való megküzdési stratégiáktól.

Ma már adatok garmadája áll rendelkezésünkre hosszú távú vizsgálatok, ikerkutatások és a köztünk élő legidősebbek tanulmányozása eredményeképpen. Ha a leszűrhető bölcsességet egyetlen szóba szeretnénk sűríteni, ezt kapnánk: alkalmazkodás.

Az embernek ugyanis kihívásokra van szüksége. Folyamatosan. Amikor a próbatételekre reagálunk, egy kicsit mindig erősebbek leszünk.

Ez az elv életünk minden elemére igaz, még azokra is, amelyeket nem olyan könnyű méricskélni, mint például a szívritmust vagy az agyhullámokat. Bölcsesség, jellem, szellem: akármit jelentsenek is ezek a tulajdonságok, éppúgy az „elviselhető megterheltségben” edződnek, mint a maratoni futók keringési rendszere vagy a sakknagymesterek agykérge. Azok, akik a 12. századi misztikus szerző, Bingeni Hildegard kifejezésével élve „egyre táguló, zöldellő határaikat” tágítva élnek, fiatalok maradnak, akármilyen dátum áll is a születési anyakönyvi kivonatukban.

Szüntelen mozgásban
Betty Jean „BJ” McHugh, aki ebben a hónapban ünnepli a 88. születésnapját, messze a legjobb maratoni futó a korcsoportjában: a 2012-es honolului versenyen öt óra tizennégy perc alatt teljesítette a távot, közel fél órával megjavítva az addigi rekordot. Amióta a négygyermekes észak-vancouveri asszony 51 éves korában elkezdett versenyezni, több mint 30 világcsúcsot döntött meg.

A nagyvárosi maratonokon sűrűn látni idős indulókat, de a nyolcvanadik életév körül látványosan visszaesik a számuk. A pontos okot még a tudósok sem ismerik, de tény, hogy ekkor a szervezet leépülése hirtelen felgyorsul. Az izomtömeg csökken, a tüdő elveszíti tágulékonyságát. A mitokondriumok (a sejtekben az energiaellátást végző testecskék) száma csökken. A csont ritkul, az egyensúlyérzék romlik. És mégis van olyan ember, aki e jelentős változások közepette is megőrzi az életerejét.

S hogy mi a titka? Először is elszántnak kell lenni. McHugh számára ma sokkal nehezebb végigfutni a maratont, mint 37 éve, pedig jócskán visszavett a tempóból. A 24. kilométer táján „valóságos háború dúl az agyában”, mondja nevetve. Óriási akaraterő kell ilyenkor, hogy ne álljon le.

Nyughatatlansága viszont állandó tevékenységre ösztönzi – ugyanaz a nyughatatlanság, amely először a futásra késztette. A cápákhoz hasonlóan szüntelenül mozognia kell, s ez a belső kényszer legalább olyan fontos összetevője sportsikereinek, mint a rendszeres edzés.

McHugh nem képes hosszú ideig egy helyben ülni. A tévét soha nem kapcsolja be a hatórás hírek előtt. Szívesebben indul útra gyalog, mint autóval, még akkor is, ha bridzselni megy öt kilométerre az otthonától.

Egyre több bizonyíték utal arra, hogy legalább olyan fontos az állandó mozgás, mint a testgyakorlás. Joan Vernikos, a NASA volt élettani igazgatója szerint a legjobb edzés, ha gyakran felállunk. Az is kihívás, hiszen a testnek le kell győznie a gravitációt. A rendszeres felállás jót tesz a keringésnek, mivel kordában tartja a vérnyomást. A mozgás energikussá tesz, az energia pedig – McHugh esetében – közismert példaképpé.

– Egy nap futni voltam, amikor megállt mellettem egy teherautó – meséli. – Kiszáll egy fickó, és azt mondja: „Maga BJ McHugh, ugye?”

A futónő ekkor ismerte meg a sofőrt. Két évtizeddel korábban a férfi egy hosszú távú verseny után megkérdezte tőle, hány éves. Akkor elhanyagoltnak tűnt, de most remek formában volt. – Megváltoztatta az életemet – újságolta a férfi. – Azóta már lefutottam a bostoni maratont.

Észnél lenni
Dr. Ephraim P. Engleman már nem fogad új betegeket, és kezdi úgy érezni, kötelessége figyelmeztetni a régieket, hogy „ideje volna másik doktort keresniük”. Ám ők köszönik szépen, ragaszkodnak hozzá. A tapasztalatot és a bölcsességet nem lehet a Google-lal helyettesíteni.

Engleman, aki minden bizonnyal Amerika legidősebb praktizáló orvosa, nemrég újíttatta meg a jogosítványát („109 éves koromig érvényes”), de fejet hajtott a család óhaja előtt, és olykor megengedi, hogy sofőr szállítsa el 30 kilométerre lévő munkahelyére, a Rosalind Russell–Ephraim P. Engleman Reumatológiai Kutatóközpontba, amelynek alapító igazgatója. Miután beér, lebonyolítja a levelezését, kollégákkal konzultál, és betegeket fogad.

Engleman egyike a 100 évesnél idősebbek azon 15-25 százalékának, akik megőrizték szellemi képességeiket. 65 éves kor fölött ötévenként megduplázódik az elbutulás kockázata. Az átlagos 90 évesek agya nagyjából akkora, mint egy átlagos háromévesé: a zsugorodás elsősorban az elülső agykérget és a hippocampust érinti, vagyis a tervezés, illetve a memória központjait. Azok a nagyon idősek, akiknek ép maradt az agyi működésük, sokat köszönhetnek az agykutatók által „kognitív tartaléknak” nevezett rendszernek.

A kognitív tartalék a kulcs ahhoz, hogy nyaktól fölfelé is karbantartsa magát öreg korára. Több módszer is ismert e rendszer kiépítésére.

Az egyik a testedzés, ami lehetőleg erőteljes legyen. Bár Engleman doktor nem él vele („Már a megszokott sétáimról is le kellett mondanom, mert fáj a hátam”).

Ezenkívül fontos az agy folyamatos igénybevétele olvasás, írás, naplóírás (akár internetes is), rejtvényfejtés, bridzselés, utazás, nyelvtanulás, történetmesélés révén. „Az életre szóló intellektuális gazdagodás” három–nyolc évvel késleltetheti a kognitív funkciók romlását, állítja Prashanthi Vemuri, a JAMA Neurology szaklap 2014. augusztusi számában ismertetett vizsgálat vezető kutatója, a minnesotai Rochesterben működő Mayo Klinika munkatársa.

Ahelyett, hogy kései éveinket megszokott kis köreink kényelmében töltjük, nyitni kell mások felé

Amikor az agy új feladatot kap, alkalmazkodásra kényszerül. És nem tudunk arról, hogy az agy szürkeállományában időskorban ne képződhetnének új sejtek.

Nemcsak arról van szó tehát, hogy új trükköket taníthatunk az öreg kutyának, de azt is elérhetjük, hogy a blöki éles eszű maradjon.

Engleman a munkaidőn kívül sem lustálkodik, egyebek között egy helyi társasági klubban vezet foglalkozásokat, amelyekre maga írja a szövegeit. De van egy titkos fegyvere is: a zene. Az egykori hegedűvirtuóz csodagyerek most hetente egyszer egy vonósnégyesben játszik a kaliforniai San Mateóban lévő otthonában, ahol feleségével, Jeannel él, aki idén decemberben tölti be a 100. évét.

– A muzsikálás nagyszerű inger az agynak – mondja Engleman –, ugyanakkor felfrissíti a lelket is.

Ez a kijelentés tudományosan is megállja a helyét – az első fele mindenképpen. Több vizsgálat is igazolja, hogy a zenélés olyan kihívás az agy számára, amely védelmet nyújt a kognitív leépülés és az elbutulás ellen. Dr. Richard S. Isaacson, a New York Presbytarian–Weill Cornell Orvosközpontban működő Alzheimer Kutatóintézet alapító igazgatója hat vizsgálatot sorol fel, amelyek alátámasztják ezt az elméletet.

Az egyik során a négyhetes zeneterápia nyomán megnőtt az ingerületátvivő anyagok szintje az Alzheimer-betegek vérében. A professzort meggyőzte az eredmény: ismét elővette a gitárját. Jelenleg egy idegkutatókból álló zenekar basszusgitárosa. Az együttes neve: The Regenerates (Újjászületők).

Kinyújtott kéz
A 87 éves Jean Vanier egy Párizs-közeli kis faluban, Trosly-Breuil-ben éli egyszerű életét. Minden reggel elsétál otthonából a közösségi házhoz, amelyet ő alapított 51 éve. Ott megreggelizik, elmosogat, imádkozik, és jóízűen elbeszélget fogadott „családjával”.

Ez az első úgynevezett L’Arche (Bárka) közösség. A Vanier elképzelését megvalósító szervezet azon az elven alapszik, hogy értelmi sérült felnőtteket költöztetnek össze épekkel magánotthonokban, s ez mindenkinek hasznára válik – a résztvevők felismerhetik magukat egymásban.

Vanier életpályája egészen másképp indult. A kanadai születésű férfi Arisztotelészről írt doktori disszertációt, és egy ideig a Torontói Egyetemen tanított filozófiát. Ám spirituális kíváncsiságát nem elégítette ki az oktatás, ezért követte mentorát, Thomas Philippe domonkos szerzetest az önkéntes szegénység mindennapi kihívásaiba.

– Végtelen kiszolgáltatottságban jövünk e világra, és végtelen kiszolgáltatottságban távozunk belőle, közben egyensúlyt kell találnunk az erő és gyengeség között – vallja Vanier.

A fogyatékkal élőktől ajándékot kapunk: megtanítanak minket arra, hogyan legyünk emberek. Általánosabban szólva, amikor mások óhajait, szeszélyeit, szükségleteit próbáljuk kielégíteni, próbára tesszük a türelmünket, ennek révén pedig erősebbek leszünk.

A spiritualitásra sokszor mint meditációra, imádkozásra, belső utazásra gondolunk. Vanier szerint többről van szó. Egy bizonyos életkorban sokan elzárkóznak az új élmények, eszmék, ismeretségek elől, ám Vanier épp az ellenkezőjét tanácsolja. Ahelyett, mondja, hogy kései éveinket megszokott kis köreink kényelmében töltjük, nyitni kell mások felé. A lélek alkalmazkodása révén az empátia empátiát szül.

– Felnőtt vagyok – mondja Vanier –, de még mindig van hova fejlődnöm, hogy lebontsam a korlátaimat, hogy nyitottabb legyek mások iránt. Elmúltam 87 éves, de a történet még nem ért véget.

George Vaillant pszichiáter 1938-ban indította el a híressé vált Grant-vizsgálatot, amely a Harvard Egyetemen kétszáz fiatal hallgató sorsát követte figyelemmel. A kutatók azt találták, hogy a kísérlet alanyai közül azok érték meg az öregkort, akik egyebek között megtanulták, hogyan éljenek szeretetteljes kapcsolatban.

Megbízható tanáccsal szolgálhatunk tehát azoknak, akik boldog öregkorra vágynak: olyan emberek társaságát keressék, akikkel szeretik egymást.
 

Persze hajlamosak vagyunk BJ McHugh-t, dr. Ephraim P. Englemant és Jean Vanier-t különleges példányoknak tekinteni, akik csodálatos módon időskorukra is megőrizték testük, elméjük, illetve lelkük épségét. Pedig az a mód, ahogyan ilyen csodálatos eredményeket értek el, egyáltalán nem rendkívüli. Valójában ők hárman – erejük teljében lévő más idősekhez hasonlóan – egy közös tulajdonságban osztoznak.

Mindhárman azért ugranak ki az ágyból reggelente, mert céltudatosak. Ez a cél pedig másokra irányul: mindhárman olyan mesterséget űztek, amely segítségnyújtással kapcsolatos (az orvos és a segítő mellett McHugh nyugállományba vonult ápolónő). Amikor Howard S. Friedman, a riverside-i Kalifornia Egyetem pszichológiaprofesszora a Longevity (Hosszú élet) program adatait összesítette – 1500 gyerek sorsának alakulását követték nyomon egészen életük végéig –, különös szabályszerűséget fedezett fel: azok éltek a legtovább, akik a legkeményebben dolgoztak.

Visszatérünk tehát a régi recepthez: erőfeszítés, alkalmazkodás, megújulás. Azok a papírsárkányok maradnak fent az égen a legtovább, amelyek a legnagyobb ellenállásba ütköznek.

Vote it up
93
Tetszett?Szavazzon rá!