Idegen a mozgólépcsőn

Oly ritkán segítünk egymáson, pedig sokkal jobb hely lenne a világ, ha így tennénk

Kapcsolódó cikkek

 

I was shopping at a department store and had just boarded the down escalator when I noticed a woman standing to the side. She looked about 65, and her expression told me she was scared. I turned toward her and asked, “Do you need help?”

As the escalator continued moving I heard the woman reply softly, “I'm afraid.” There was a hint of incredulity in her voice.

“Want me to come back and get you?” I called to her. She nodded.

But by the time I reached her, the woman had reconsidered. “I don't think I can do it,” she said. I was suddenly aware that I had made a far greater investment than I expected.

“I know we can do it,” I said. “I can hold on to you.”

She looked down at the silver-threaded metal steps forming and reforming before us. Then her eyes came back to mine, looking doubtful. “This has never happened to me before,” she said.

She made a little sound of alarm as we stepped on, but she relaxed slightly as the stairs moved us downward.

“I don't understand this at all,” she said.

Perhaps she was realizing what this new fear could mean for her. No more shopping? No more independence? The beginning of the end?

As we neared the bottom, her grip tightened again, but we did fine.

“I'm so grateful ...” she began.

“It was nothing,” I said. “I was happy to do it.”

Happy, yes. I do very little to help others. I am busy caring for a family and working full time. For a brief moment, I had a flash of insight into why someone would become a nurse or a social worker or a clergyman. When I helped the woman, I felt pure and whole, purposeful. It was a happier moment than I'd had in weeks.

Egy áruházban vásároltam, és éppen ráléptem a lefelé menő mozgólépcsőre, amikor észrevettem egy oldalt álló asszonyt. 65 év körülinek látszott, és arckifejezése elárulta, hogy fél. Felé fordultam, és megkérdeztem: – Segítségre van szüksége?

Miközben a mozgólépcső tovább haladt, hallottam az asszony halk válaszát: – Félek. – Hangjából hitetlenkedés csendült ki.

– Akarja, hogy visszamenjek, és levigyem? – kiáltottam neki. Az asszony bólintott.

De mire odaértem hozzá, meggondolta magát. – Azt hiszem, képtelen vagyok megtenni – mondta. Hirtelen ráébredtem, hogy sokkal nagyobb gondot vettem a nyakamba, mint gondoltam.

– Tudom, hogy sikerülni fog – biztattam. – Kapaszkodjon belém.

Az asszony lenézett az előttünk felbukkanó és eltűnő ezüstös szélű lépcsőfokokra. Azután ismét rám emelte kétkedő tekintetét. – Ilyen még nem fordult elő velem – jegyezte meg.

Riadtan felszisszent, amikor ráálltunk a mozgólépcsőre. Ahogy haladtunk lefelé, kissé megnyugodott.

– Nem értem az egészet – suttogta.

Talán csak most fogta föl, mit jelenthet ez az újfajta szorongás. Nincs több bevásárlás? Vége a függetlenségnek? Ez a vég kezdete?

Ahogy közeledtünk a lépcső aljához, erősebben szorította a karomat, de simán megérkeztünk.

– Annyira hálás vagyok... – kezdte.

– Semmiség – szakítottam félbe. – Boldog vagyok, hogy segítettem.

Igen, boldog. Olyan ritkán segítek másokon. Minden időmet elfoglalja a családról való gondoskodás és a munkám. Egy pillanatra megértettem, mi késztethet embereket arra, hogy ápolónői, gondozói vagy papi hivatást válasszanak. Miközben ennek az asszonynak segítettem, a tisztaság, teljesség és céltudatosság érzése töltött el. Boldogabb voltam, mint hetek óta bármikor.