Illékony emlékek

Meg lehet-e őrizni a múltat a digitális felvételekkel?

Kirándulás, utazás után a legtöbb ember kirázza a homokot a poggyászából, meglocsolja a kókadozó szobanövényeket, majd később átnézi a becses fényképeket, melyek arra hivatottak, hogy megőrizzék a kalandok emlékeit.

Hónapok teltek el a legutóbbi vakáció óta, és hol is vannak a fényképek? Még a digitális fényképezőgépben? Vagy a rokonoknak küldött e-mailhez csatolva? Letöltve a számítógépen? Esetleg valaki már le is törölte a nagyját, mert túl kövérnek találta magát a karácsonyi lakomázás után készült képeken?

Ha az ön háztartása olyan, mint az enyém, az idei vakációk emlékei könnyen eltűnhetnek a tárgyi múlt és a digitális jövő között tátongó szakadékban.

A mi fényképalbumunk 2004 közepe táján véget ér. A digitális fényképezőgép és a kamerás mobiltelefon beszerzése azt jelentette, hogy a fényképeink „tárolva vannak” (két számítógépen, két telefonon, egy webes naplóban, és a barátoknak küldött e-mailekben). A „fotók” közül egyet sem dolgoztattunk ki, ezért nem is kerülhettek be az albumba. És valószínűleg nem is fognak.

A hozzám hasonló maradiak valójában attól tartanak, hogy ezek a digitális képek sosem válnak állandóvá, és a monitoron megjeleníthető felvételek sohasem fognak annyit jelenteni, mint a fotóalbumokban lévők, melynek lapjait forgatva úgy érezhetjük, életünk könyvét tartjuk a kezünkben.

A fényképkidolgozó-ipar egykor azt remélte, hogy a digitális gépekkel beköszöntő kattintgatós korszak azt jelenti majd, hogy több képet dolgoztatunk ki papírra – de ez nem következett be.

Talán azért sem, mert ma már szinte minden kommunikációs eszközbe kamerát is beépítenek. Adj egy fiatal kezébe kamerás telefont, és könnyen kitalálhatod, hogy mi lesz a fényképezés jövője: az elkészült képek vagy a világ másik felén egy számítógépen végzik, vagy egy barát farzsebében (a mobiltelefonján), de semmiképpen sem a ruhásszekrény aljában őrzött fényképalbumban.

Sőt mi több, bizonyított, hogy a fényképezés digitalizálódása megváltoztatja azt, ahogyan az életünket megörökítjük, ahogyan a fényképekkel bánunk, ahogyan az emlékeinket megosztjuk másokkal, de még azt is, ahogyan az emlékeink keletkeznek.

Az egykor megbecsült emléktől, a fotótól ma oly könnyen megválunk

A legalapvetőbb változás a fényképezésben az, hogy a digitális képek szinte ingyen vannak. Egy lelkes kattintgató több száz felvételt is készíthet egy-egy alkalommal, ahelyett, hogy beérné egy tucat jól megkomponált képpel. A digitális kattintgatók olyanokká válnak, mint a National Geographic fotósai, akik megbízásonként mintegy 13 ezer képet készítenek, miközben jól tudják, hogy csak tíz kerül majd felhasználásra.

Az élet ilyen vaktában történő aprólékos megörökítését a törlési funkció csak megerősíti. Fényképezz, nézd meg a képet, és ha nem vagy elégedett, töröld ki. A könnyen elkészített képektől még megszabadulni is könnyű.

A fényképész, bármilyen amatőr, egyben szerkesztővé is válik. Miután a fényképeket átmásoljuk a számítógépre, ugyanúgy manipulálhatjuk őket, mint ahogy egy magazin szerkesztője eltünteti J. Lo hátsójáról a cellulitiszt. Nem kedveled azt az embert a fényképen? Szabadulj meg tőle! Naposnak akarod beállítani Londont? Kattints a kék ég funkcióra. El akarsz tüntetni egy tokát? Ügyes árnyékolással gyerekjáték.

A fotó, mely egykor őszinte kép és megfizethetetlen emlék volt, olyan valamivé válik, amit könnyű elkészíteni, könnyű kitörölni, és a végtelenségig alakítható.

A fiatalság máshogyan is bánik a fényképekkel. Digitális kiáltás, vizuális hencegés lett belőle – a kommunikáció új formája. Elmennek szórakozni, kattintgatnak, majd elküldik a képeket azoknak az ismerőseiknek, akik kimaradtak a buliból a világ vagy a szoba másik felében.

A digitális technikához értők úgy örökítik meg utazásaikat, hogy kiteszik fényképeiket a honlapjukra, és élményeiket ilyen formában osztják meg nemzetközi közönségükkel. Ha két hátizsákos utazó a lehetséges úti célokat vitatja meg, valószínű, hogy az egyikük rákeres az interneten, és megtudja, hogy mások milyen pocséknak találták azt a lisszaboni diákszállót.

Furcsának tűnhet ugyan egy diákszállóról fényképeket készíteni, ám a digitális fényképezés megszállottjait nem köti az a régi elgondolás, hogy jelentős eseményeket örökítsenek meg, majd időrendbe rendezzék őket. Ők legalább olyan fontosnak tartják a furcsa, a közhelyes, a hamar elillanó és a sokkoló dolgokat, mint szüleik a születésnapok, érettségik és jelentős első események megörökítését.

Az, hogy a fényképek az események megörökítése helyett a kommunikáció egy formájává váltak, még nem jelenti azt, hogy nem is őrződnek meg. Egyes adathordozók akár több százezer fotó tárolására is képesek – ez minden bizonnyal a katalogizálók rémálmává teszi a digitális cipősdobozt.

Nagy valószínűséggel azonban kevésbé lesz kedvünk ilyen nagyszámú könnyen nyert pillanatot elraktározni.

Egyszerű megérteni, miért nem tud zöld ágra vergődni a fényképkidolgozó ipar az új század kattintgatóival. Az üzletág, melynek jelmondata a megfizethetetlen családi pillanatok megőrzése volt, egy látszólag eldobható világban találta magát.

Több mint egy évszázadon át a kronologikus sorrendbe rendezett fényképeink rendszeres lapozgatásával frissítettük fel az emlékeinket arról, hogy kik vagyunk, és honnan jöttünk. Az eljövendő nemzedékeknek más kapcsolatuk lesz a múltjukkal. Néhány gyors egérkattintás bemutatja nekik életük kaleidoszkópját.

A digitális cipősdoboz tartalma memóriakártyákon tárolódik. De nem valószínű, hogy az ezernyi mulandó kép valaha is tartósan bekerül az emberi memóriába.

Vote it up
85
Tetszett?Szavazzon rá!