Ilyen egy spanyol népünnep

Minden évben egymillió zarándok érkezik El Rocíóba hódolni a Szent Szűznek – és a világi örömöknek

Kapcsolódó cikkek

Ahogy Ana Gomez Mendoza megemeli földig érő pöttyös szoknyáját és felszökken a kocsira, látszik, hogy ez a karakán, 44 éves asszony – egy építőipari cég volt vezetője – még szűkre szabott, hosszú fehér-lila ruhájában is biztosan tartja a kezében a gyeplőt.

Elhelyezkedem vele szemben. Piros szoknyám fodrai elkeverednek az övéivel a bokánknál. Épphogy megvirradt, a napsugarak lágyan simogatják az andalúz tájat. Álmos útitársaink felszedik a tábort, amit előző este ütöttünk a fenyves szélén fekvő tisztáson. Felszerszámozzák a lovakat, és a kordék nemsokára ellepik az előttünk kanyargó homokos utat.

A kocsik tömve flamencoruhás nőkkel, jól szabott, szürke lovaglóöltönyt, széles karimájú kalapot viselő férfiakkal, tarka népviseletbe öltöztetett gyerekekkel.

A mellettünk elhaladók nagyokat rikkantva köszöntik Anát: „Hola guapísima!” (Helló, széplány!), és a lóháton ülő férfiak jókorát húznak sörösüvegeikből az egészségére. Még reggel nyolc sincsen.

– Ők mind az enyéim – mondja Ana, miközben feláll és csókokat dob feléjük, majd megkérdi tőlem: – Mit iszol, teát vagy sört?

Teát, mondanám, de látom, hogy Ana egy liter gint önt az ütött-kopott teáskannába, némi limonádét kever hozzá, majd emberes adagot tölt belőle egy műanyag pohárba…

Venga niña (Gyere, te lány) – mondja andalúz akcentussal, és felém nyújtja a bódító italt –, most te is közülünk való vagy!

A Romería del Rocío Spanyolország legnagyobb zarándokünnepe. Az ország minden szegletéből hatalmas tömeg érkezik az El Rocío nevű dél-spanyol falucskába. A ritkán lakott andalúz település az év többi részében úgy fest, mint valami vadnyugati díszlet Hollywoodban, ám ilyenkor, május végén, június elején közel egymillió látogató népesíti be.

A zarándokok hódolni jönnek az El Rocíó-i Szűz Mária szobrához, amelyet a hagyomány szerint egy fa odvában találtak a 15. században. Egyes források szerint azonban a zarándoklat már a katolicizmus térnyerése előtti időkben szokásban volt itt.

A legtöbb zarándok a rokonaival vagy a falujabeliekkel – s természetesen a lovaival – utazik ide, nagy evés-ivás közepette. Valamennyi egyházközség hozza a maga Mária-szobrát, ökrök vontatta díszes ereklyetartóban. Általában a hét közepén indulnak útnak, és péntekre érkeznek El Rocíóba. Az ünnepség hétfőn, a hajnali órákban hág a tetőfokára. Több tízezren tolongnak a falucska utcáin körbehordozott El Rocíó-i Szűz körül, hogy leróják előtte tiszteletüket. Jóllehet vallási ünnepről van szó, a körmenet hangulata buja karneváléra emlékeztet: az emberek esznek-isznak, dalolnak, táncolnak (azt beszélik, hogy kilenc hónappal az ünnepség után Andalúziában ugrásszerűen megnő a születések száma).

Én, aki külföldiként és először veszek részt a zarándoklaton, némi ellentmondást vélek felfedezni abban, hogy a katolikus egyház legszentebb szimbólumát, a tisztaság és erény jelképét féktelen dínomdánom keretében ünneplik meg.

Úgy látom, rajtam kívül senki sem aggodalmaskodik a dolog miatt, ezért sodródom az árral: felhajtom a „teámat”, és hagyom, hogy a lovak elrepítsenek az istentisztelet helyszínére.

El Rocío leghíresebb asszonya a Szent Szűz – mondja a rózsás arcú sevillai Jaime Guadiaga Dominguez. A Sevilla központjában található La Hermandad de la Macarena katolikus közösség 815 zarándokával együtt három nap alatt tesszük meg a 64 kilométeres utat El Rocíóig, és Jaime többnyire velünk lesz a kocsin. – A második leghíresebb viszont Ana – teszi hozzá nevetve.

Ana elmosolyodik, és dalra fakad: – Egy éve már, hogy erre a pillanatra várok…

Ana az elmúlt 12 hónapot valóban készülődéssel töltötte: hét rend ruhát varrt a hét napon át tartó eseményre, gondosan megtervezte a résztvevők étellel-itallal való ellátását, és előkészítette a lovait a hosszú útra. Nyolcszemélyes kocsija, a coche de caballo, amelyet két ló húz, egészen egyszerű a többiek díszes fogataihoz, hintóihoz, szekereihez képest. Elhalad mellettünk egy traktor vontatta utánfutó is, amelynek platóján legalább húszan üldögélnek. Sajttal, felvágottal, olívabogyóval megrakott tálakról csemegéznek, kezükben talpas üvegpoharat tartva. Egy férfi felénk nyújt egy söröspalackot, azaz botellínt. Hiába is vonakodnék, ha nincs a kezemben ital, három percen belül úgyis megkínál valaki.

Órákon át zötyögünk. Ana barátai egymást váltják a kocsinkon. Ana rákiált egy szalmakalapos öregúrra: – Hé, Pepe, ugorj fel hozzánk!

– Nem én! – válaszol Pepe. – Megfogadtam, hogy egész úton gyalogolni fogok – mondja széles vigyorral, aztán mégis felpattan a kocsinkra. A hófehér hajú, kék szemű, hetvenéves férfi büszkén meséli: idén ő a cohetero. Az a dolga, hogy hangos tűzijátékkal értesítse érkezésünkről az utunkba eső városokat. Mindannyian megcsodáljuk vallási tárgyú képekkel teliragasztott rakétavetőjét.

Valaki vizet, kér, mire Ana megvetést színlelve veti oda: – A víz a lovaké, meg azé, aki mosogat!

Déltájban megérkezünk a Quema folyóhoz. Az ünnepségre igyekvő 140 közösség legtöbbjének itt, a folyónak ezen a sekély szakaszán kell átkelnie. A zarándokok elidőznek egy darabig az átkelőnél, és imádkoznak az ereklyéik előtt. Nadrágszárukat felhajtva, szoknyáikat felnyalábolva gázolnak a vízbe. Ahhoz a szekérhez igyekeznek, amely La Hermandad kis Mária-szobrát viszi. Több százan vagyunk, és a csendben várakozó tömeg egyre csak növekszik. Egy idős asszony a karját a magasba tartva énekelni kezd egy Mária-himnuszt. Az asszonyok párba állva táncolnak a vízben. Lábuk nagyokat csobban, körülöttük szikrázó vízcseppek. Mosolyognak. Ég felé emelt puha tenyerük olyan, mintha virág volna.

Aztán újra elcsendesül minden. Magas férfi érkezik lóháton a szoborhoz. Széles mozdulattal leemeli kalapját, és a Szűzanya felé tartja. – Viva la Macarena! – harsogja.

– Viva! Viva! – kiáltozza a tömeg.

Amikor a menet lassan megindul, Ana a karaván szélére irányítja a lovait. – Liát meg kell keresztelnünk! – kiáltja, és edényért küldi Jaimét.

Besétálok a vízbe, Jaime a nyomomban. – Ezennel megkeresztellek téged, Lia, macskák és nyulak hercegnője! – mondja, jót mulatva saját badarságán, azzal a jéghideg vizet izzadt bőrömre locsolja. – Most már te is Rociera vagy! – nevet Ana.

Nem mintha katolikus volnék, de ismét megdöbbenek rajta, milyen szabadon értelmezik a zarándokok az egyházi szokásokat. Jókedvűen csatlakozom a menethez.

Miután magunk mögött hagyjuk a folyót, Nyugat-Európa legnagyobb nemzeti parkja, a Doñana földjére érünk. Utunkat kétoldalt hamuszürke törzsű, délceg fenyők szegélyezik.

A fák között egyszer csak megpillantunk egy gőzölgő üst fölé hajló öregembert. Ana a rögtönzött konyha felé kormányozza a kocsit.

– A nevem Rafael – mutatkozik be szelíd mosollyal az idős ember, és felemeli a fedőt, hogy megcsodálhassuk a főztjét: Olla Falsát, hagyományos andalúz ragut készít csicseriborsóval, fokhagymával és babérlevéllel. A barátait várja, de meghív minket egy tál ételre.

– Ez már nem az igazi Romería – mondja, miközben kanalával mer nekünk a bográcsból. – Régen előkészületek nélkül indultunk útnak, és a csillagos ég alatt aludtunk.

Igaza van. A lovas kocsik közé ma traktor vontatta utánfutók – carriolák – keverednek, amelyeket külön erre a zarándoklatra készítettek, s hálófülkével, konyhácskával, zuhanyzóval szereltek fel.

Éjszaka a carriolák generátorainak zúgásától alig hallani Ana és barátai énekét, de ők nemigen zavartatják magukat. – A világ változik – rántja meg vállát Pilar, csapatunk egyik tagja.

Fogom a gumimatracot, a szúnyoghálót meg a hálózsákot, és addig gyalogolok, míg a masinák zúgása halk zümmögéssé tompul. Ahogy leteszem a fejem, már alszom is.

Reggel, amikor visszaballagok, szólok Anának, hogy a hátralévő utat már a saját lábamon fogom megtenni. Mint a hajdani zarándokok.

Hosszas szedelődzködés után, a tűző napon indulunk útnak. A makacs szél okkersárga porral tölti meg a levegőt. Sok-sok órán át poroszkálunk, mígnem feltűnik egy híd a láthatáron, mögötte pedig, alig kivehetően El Rocío fehérre meszelt házai.

Micsoda látvány! A máskor néptelen, homokos utcák telis-tele lovaskocsikkal. Jégárusok kiáltoznak hangosbeszélőikbe, mindenfelé díszes ruhákba öltözött nők és elegáns férfiak álldogálnak. A hófehér házak teraszán mulatozó emberek zsúfolódnak össze.

Örömteli találkozásoknak vagyok szemtanúja. A rég látott barátok és ismerősök nagyokat rikkantva ugranak egymás nyakába, amikor felfedezik egymást a tömegben. Blansírozott garnélarákkal megrakott tálakról falatoznak, és úgy döntik magukba a Manzanillát, ezt az erős spanyol sherryt, mintha víz volna. Egy évet vártak erre a hétvégére, és szemmel láthatóan mindent megtesznek azért, hogy a „parti” idén is fergetegesre sikerüljön.

A péntek és a szombat hamar tovatűnik az ünnep mámoros ködében, és máris vasárnap este van. Meghívtak egy házba, amelyet a Sevillában élő Sophia bérelt ki az alkalomra. Sophia, aki harmadszor vesz részt a rendhagyó zarándoklaton, harminc barátját látja vendégül: egy szobában nyolcan alszanak az összezsúfolt emeletes ágyakon, egymásra tornyozott fodros, tarka ruhák, óriás kalapok kavalkádjában.

– Az első nap még egész szép rend volt – nevetgél Sophia, Manzanillától rekedtes hangon, majd átvezet a hallba, a Rocíói Szűz mécsesekkel körberakott képéhez. Az állandó mosolygás ráncai még a legmámorosabb arcokon is kisimulnak egy pillanatra, amint feltekintenek a Szűzanyára.

– Először azért jöttünk El Rocíóba, hogy megnézzük Szűz Mária szobrát – mondja Sophia ünnepélyes elfogódottsággal, majd újra vidámság gyúl az arcán: – Most már azért jövünk, hogy együnk-igyunk és együtt legyünk a barátainkkal.

Kimegyünk a ház apró teraszára, ahol lépni is alig lehet a sok embertől. Sophia barátai folyamatosan hordják ki a konyhából a finomságokat: serrano sonkával töltött ropogós krokettet, édesköménnyel főtt csigát, mentás húslevest, sertésszeletet fokhagymabundában.

Vasárnap éjfélkor, kezünkben itallal elindulunk az emberáradatot követve a falu hatalmas főterére, hogy megnézzük a kicsiny Mária-szobrot. Végtére is ezért utaztunk ide.

A dolog azonban cseppet sem egyszerű. Bő három órán át kell ácsorognunk a több tízezres tömegben. Nézzük, amint a közösségek egymást váltva elvonulnak a szikrázóan fehér templom kitárt kapuja előtt.

Egyszerre ragyogó fényt látok odabent, és ahogy meresztgetem a szemem, az aranyszínű oltár előtt megpillantom a Mária-szobrot.

Végre a helyi almontei közösség is odaér a kapuhoz. Óriási felfordulás támad. Férfiak százai verekednek egymással a kiváltságért, hogy ők vihessék az ereklyetartót. Negyedórás ádáz harc után egy csapat végre magához ragadja, s tagjai a szobrocskát a magasba emelve diadalittasan elindulnak a lüktető forgatagban. Amerre mennek, meglett férfiak könnyeznek, gyermekeiket karjukban tartó anyák igyekeznek utat törni maguknak, hogy fürdőzhessenek a Szent Szűz tekintetének gyógyító fényében.

Valahogy így kellett végződnie ennek a hétnek. A kavargó tömeg El Rocíóban sírva-nevetve imádkozik a lelki üdvéért.

Hétfő reggel Ana és barátai előkészítik a kocsikat a másnapi hazaútra. Mint most mindenki a faluban, ők is a Szent Szűzről beszélnek.

– Nem próbáltunk a közelébe férkőzni, de valahogy mégis ránk talált – lelkendezik Pilar kislányos elragadtatással. – Gyönyörű, emelkedett, végtelenül boldog pillanat volt… Ezért kellett itt lennünk!

Mindenkitől ezt hallom: azért jöttek, hogy lássák a Szűzanya szobrát. Én azonban ennél jóval többet tapasztaltam: láttam a szeretetet és tiszteletet, amely Anát övezte az út során; láttam, milyen végtelenül nagylelkűen bánt Rafael az idegenekkel; láttam, mennyire odafigyelnek egymásra Sophia és a barátai…

A Romería del Rocíót a spanyolok akkor is megülik, ha a nemzet épp nagy nehézségekkel küszködik. Mert ez az élet ünnepe. Ünnep, amelyen bárkit szeretettel látnak, aki hajlandó emelni poharát a Rocíói Szűzre.