Imádom a futball hangját

Egy meccsen az ember még bekötött szemmel is pontosan tudja, mi történik a pályán

Kapcsolódó cikkek

Mindenki emlékszik élete első focimeccsére. Én például 1957-ben, a Southampton stadionjában ültem először a lelátón; a hazai csapat a Gillingham ellen játszott, és 5:1 arányban győzött. Will bácsikám vitt ki magával. Még csak kilencéves voltam, de már hetek óta nyaggattam ezért. Aztán az első tíz perc elteltével kezdtem azt hinni, hogy nagy ostobaságot követtem el: fáztam, az emberek folyton a lábamra tiportak és cigarettafüstöt fújtak az arcomba.

Aztán egycsapásra megfeledkeztem minderről. Világomat életem addigi legnagyobb hangzavara kavarta fel. A stadionban aznap aligha lehettek többen 18 ezernél, de amikor ennyi ember egyszerre ordít fel, az felejthetetlen élmény. Vagy megbűvöli, vagy megrettenti az embert. Én egy életre a futball rabja lettem.

Egyébként meg jól tették, hogy ordítottak, hiszen másként nem is szerezhettem volna egyből tudomást a Southampton góljáról.

Születésem óta vak lévén csak arra hagyatkozhatom, amit mások mesélnek a játékról. Will bácsikám eleinte nem tartotta jó ötletnek, hogy magával vigyen a meccsre.

– Mit fog érteni belőle? – kérdezte a nénikémet. Negyven évvel és több száz mérkőzéssel később még mindig sokszor teszik fel nekem ugyanezt a kérdést.

A labdarúgó-mérkőzés a hanghatásokban leggazdagabb események egyike. A tömeg különféle hangjainak fontos részük van a sportág vonzerejében. Higgyék el nekem, hogy ha bekötött szemmel ülnének a lelátón, akkor is pontosan tudnák, mi folyik a pályán.

Amikor például a reménykedő moraj csalódott nyögéssé csendesedik, az csakis azt jelezheti, hogy a csapat legjobb csatára egy hajszálnyival ugyan, de a kapu mellé lőtt. Ha a bírói sípszót dühödt üvöltés követi, akkor semmi kétség, hogy szabadrúgást ítéltek, mert a hazaiak hátvédje, ez a békés óriás teljesen szabályos, mellmagas rúgással szerelte az ellenfél nyápic, 160 centis szélsőjét. Amikor pedig a tömeg tíz másodpercig visszafojtott lélegzettel várakozik, majd döbbent csend telepszik a stadionra, akkor az ember biztos lehet benne, hogy a bíró nem ítélte meg a lest, és a kedvencek újabb gólt kaptak. Az elfogult tömeg egyhangú reakcióiból minden fontos információt megszerezhetek.

De nemcsak a játékot szeretem, hanem a futballmérkőzést mint eseményt is. Az élmény már az állomáson kezdődik, miközben a stadion felé haladunk, és hallom az ellenfél idelátogató szurkolóinak szokatlan akcentusú beszédét. A kocsma újabb fontos helyszín, hiszen itt én is részt veszek a négy középpályás vagy a söprögetős felállás előnyeiről folytatott szenvedélyes vitában, noha a két rendszert csak vázlatosan ismertették velem.

Amikor elindulunk a stadionhoz, az újabb hangokban gazdag élményt jelent: a műsorfüzet- és hotdogárusok kiáltozását szinte elnyomja a bejáratok felé tartó ezrek csoszogása és egy félreismerhetetlen hang, amely világítótoronyként mutatja az utat számomra: a stadion forgókapuinak jellegzetes kattanása. Odabent pedig már a mérkőzés kezdete előtt is nagy élvezet hallgatni a csapatbuzdító rigmusokat és ellenrigmusokat, az indulókat és ellenindulókat.

Életem legkalandosabb pillanatainak némelyikét is a futballnak köszönhetem. 1966-ban kiszöktem a vakok worcesteri bentlakásos iskolájából, és autóstoppal jutottam el a sorsdöntő meccsre – amelyet megnyerve a Southampton felkerült az első osztályba –, majd vissza az iskoláig, és hajnali háromkor észrevétlenül surrantam be a hálószobámba. Ott voltam a Wembley stadionban, amikor az 1976-os angol kupadöntőn legyőztük a Manchester Unitedet, és tövig rágtam a körmömet, amikor a csapat a kilencvenes években többször is közel került az első osztályból való kieséshez.

Mit számít, hogy én csak másodkézből szerzem az információimat? Szerintem semmit. Még úgysem találkoztam két olyan emberrel, akik egyformán látták volna ugyanazt a meccset. Az pedig köztudott, hogy a futballbírók is mind vakok.

Vote it up
23
Tetszett?Szavazzon rá!