Ischia, az emlékek szigete

Ez a csodás olasz sziget hírességek búvóhelyeként ismert, én azonban az otthonomat találtam meg itt

Kapcsolódó cikkek

Az egész úgy kezdődött, ahogyan Olaszországban oly sok minden – szerelemmel. 1962 nyarán filmes stáb érkezett a nápolyi partoktól vagy 30 kilométerre lévő Ischia szigetére, hogy minden idők egyik legdrágább filmjéhez, a Kleopátrához készítsenek felvételeket. Az érkezés után néhány nappal szenvedélyes románc kezdődött a film két sztárja, Elizabeth Taylor és Richard Burton között, amely világszerte felkeltette a fotósok figyelmét. Mivel mindkét színész házas volt, a viszony botrányba torkollt, és jó néhány fotó készült a sziget különböző pontjain enyelgő sztárpárosról.

A film megbukott, és kis híján csődbe vitte a 20th Century Fox stúdiót. Ám a hollywoodi katasztrófa hamvaiból Ischia a hírességek és a turisták Mekkájaként született újjá: hírnevét gyógyfürdőinek, fenséges délolasz konyhájának és gyönyörű strandjainak köszönhette.

Az 1960-as évek végén itt vakációzott Alain Delon, Clint Eastwood és Marcello Mastroianni is. Sőt még ma is rendszeres vendégek a hírességek – például Hilary Swank, Gwyneth Paltrow, Jude Law és Matt Damon –, akik hol dolgozni érkeznek, például A tehetséges Mr. Ripley forgatására, hol pedig a minden évben megrendezett Ischiai Filmfesztivált látogatják meg.

Amikor 1969 nyarán először érkeztem Ischiára, semmit sem tudtam a sziget hírnevéről. Tizennégy éves voltam, és a New York-i családi problémák elől menekültem. Ekkor találkoztam először olaszországi rokonaimmal, és nem sokat vártam a három hónapos látogatástól.

Aztán megláttam a szigetet. Mint sok más látogató, én is a Nápolyból induló szárnyashajóval érkeztem meg Porto d’Ischiába. A hegyoldalban álló házak rózsaszín teteje csak úgy ragyogott a délutáni napsütésben. A kikötőben elképesztő nyüzsgés fogadott. Az érkező hajók zajain, a motortaxik és motorkerékpárok mély búgásán és a macskaköves utcákon kocsikat húzó vén lovak horkantásain túl zene és ének hallatszott. Egy fiatal taxisofőr romantikus dalra fakadt minden lánynak, akin csak megakadt a szeme; egy bár pultja mögött a középkorú csaposnő az elvesztett szerelemről énekelt, a hálóit behúzó idős halász pedig a tenger erejéről és szépségéről szólt.

Végre otthon éreztem magam!

Liz Taylor és Richard BurtonIschiai napjaim korán kezdődtek és sokáig tartottak. Napkeltekor már mindig a kikötőben voltam. Ekkor érkeztek meg a helyi halászok a zsákmánnyal, s a mólók megteltek hálókkal és élő halakkal. A sötét ruhát viselő öregasszonyok gyorsan lecsaptak rájuk, és különféle árukat cserébe kínálva jutottak hozzá napi ebédjükhöz. A gyümölcsárusok platós Fiat kisteherautóinak motorja halkan zúgott, ahogy végiggurultak a kikötőn. – Kinek kellek? Kinek kell az árum? – kiáltozták. – A gyümölcs friss, és én még frissebb vagyok!

Sokszor lettem szerelmes azon a nyáron. A Solemar Hotel előtti parton láttam meg azt a lányt, aki először elrabolta a szívemet. Ő 11 éves volt, én 14, és bármi számít is szerelemnek ebben az életkorban, a miénk az volt.

Azóta sokszor visszatértem Ischiára. Legrosszabb pillanataimban itt leltem menedéket, és néhány állandó vonását ma már magától értődőnek tartom.

Ilyen például az itteni limoncello. Az ischiaiak azt állítják, a világ nekik köszönheti a vacsora utáni népszerű citromlikőrt (bár ugyanezt mondják magukról a nagy vetélytárs Capri lakói is). Ischián ma is ismerik és kedvelik egyszerű, régi ételeiket, például a nyúlhúst sűrű, vörös mártással, nagy adag tésztán tálalva, vagy a roston sült kalamárit, kagylót és bébitintahalat.

Hogyha békességre vágyom, a Sant’Angeló-i Maronti strand finom homokjára menekülök, ahol a hullámok moraján kívül csak az arra sétáló zenészek andalító balladái hallatszanak. Ha valami elevenebbre vágyom, a Cartaromana strandra megyek, ahol a víz szélén gyerekek viháncolnak, a parton pedig fiatal párok szórakoznak a barátaikkal.

Ischián a távoli múlt történelmi eseményei sok esetben szerelmi históriákkal függenek össze. A fenséges és lenyűgöző Aragonese vára – ahol a sziget népe gyakran keresett menedéket kalózok vagy hódítók elől – egy hegyre épült, amelynek felső lejtőjéről oly pazar kilátás nyílik a szigetekre és a tengerre, hogy számtalan leánykérésnek szolgált helyszínéül. A Santa Maria del Soccorso aprócska, fehérre festett falú, az öböl ragyogó kék vizére néző temploma pedig a helybéliek esküvőinek egyik kedvelt helyszíne.

A hosszú esték a Bar Calise-ben érnek véget (amelyből négy is van a szigeten). E bárokban készítik a sziget legjobb kávéját és süteményeit (például a kagyló alakú sfogliatellét).

– Minden a Bar Calisében kezdődik, és ott is ér véget – mondja az unokatestvérem, Paolo Murino. – Ha randevúzol, hol máshol találkoznátok? Ha már idősebb vagy, s elviszed a feleségedet vacsorázni, ide is benéztek egy desszertre. Ha pedig idős vagy, mint a szüleim, beülsz a bárba, Camparit iszol szódával, és elmerengesz azon, milyen is volt fiatal korodban.

A Maronti strand. A deszkák a forró homoktól óvják a mezítelen lábakatTalán egyedül a sziget híres termálfürdőiben nem szól a zene. Semmi sem zavarhatja meg a nyugalmat a Sant’Angelóban lévő Parco Termale Aphrodite Apollonban, vagy a leghíresebb fürdőben, a foriói Giardini Poseidonban. Ezerszám érkeznek ide a látogatók, hogy élvezzék a forró iszappakolásokat és a masszázst. Mások heteket töltenek a Cava Scura-i hévforrásoknál, azt remélve, hogy ott gyógyírt találnak a legkülönfélébb panaszokra, az ízületi gyulladástól egészen az egyszerű stresszig.

– Sosem jártam ott – mondta egyszer Maria nagymamám. – Még csak az kéne, hogy mások fürösszenek! Bár úgy hallom, hogy akik elmennek oda, azokon tényleg segítenek.

Sok délután hallgattam Maria nagyi történeteit. Jól megtermett, meleg szívű asszony volt, aki átvészelte a világháború fájdalmas éveit, bár közben egy fiát és egy unokáját is elveszítette. Ő lett az én vezetőm, aki kivezetett életem dzsungeléből.

Miközben a nagyi új és jobb irányt próbált adni az életemnek, a nagybátyám, Mario Carcaterra egyenesen Ischia lüktető szívébe vitt el.

1960-ban idegenvezetőként dolgozott, egyetlen kocsival, és elég nehezen tudott ebből megélni. Amikor kilenc évvel és a Taylor–Burton-botránnyal később megismertem, négy üzlettársával közösen már egész flottányi taxi, autóbusz és kirándulóhajó, no meg egy sor szálloda tulajdonosa és üzemeltetője volt.

Tehetséges üzletember és remek sztorizó, aki szeret nevetni – és annál is jobban szeret Ischia látnivalóival hencegni. Mario bácsi még ma, 78 évesen éppúgy a sziget nevezetességei közé tartozik, mint a Lacco Ameno közelében egy öbölből kiemelkedő vulkanikus „gomba.”

Egyszer segítettem neki egy brit csoportot kalauzolni. Az egyik turista odalépett hozzám, és elmondta, hogy ő és a barátnői nagy rajongói Clint Eastwoodnak. Tudták, hogy a színésznek van egy háza a közelben, és szerettek volna fényképeket készíteni róla. Megkérdeztem a bácsikámat, aki elmosolyodott, és azt mondta: – Mi sem egyszerűbb.

Beszálltunk a buszba, és bácsikám folyamatosan irányította a sofőrt a kanyargós utcácskákon, míg el nem értünk egy csodálatos villához. – Fényképezzenek csak kedvükre – biztatta Mario a boldog turistákat.

Miközben a brit vendégek kattogtatták fényképezőgépeiket, én a bácsikám mellett álltam, aki karba font kézzel, mosolyogva figyelte őket. – De jó, hogy itt vagy – mondtam –, nélküled biztos nem találtam volna meg Clint Eastwood villáját.

– Ez a villa Fabio barátomé – nevetett rám.

– De hát ők azt hiszik, hogy Clint Eastwood villáját fotózzák!

A Giardini Poseidon termálfürdő buja növényzetű kertje– Odahaza majd megmutatják a fényképeket – felelte –, és mindenki elégedett lesz. Csodás napot töltöttek a napsütésben, és nagyon finomakat ettek. Kellemes emlékekkel és mosolygó arccal fognak hazatérni. Hát lehet ennél szebb emlékeket őrizni egy szigetről?

A kellemes emlékekhez néha elég egy véletlen találkozás is – a portói DaRaffaele étterembe beülő párok gyakran elegyednek beszélgetésbe egymással. De ilyen lehet egy kirándulás is Antonio Rumore hajóján, aki múltat és misztikumot elegyítő történeteket mesél.

– Ischia olyan egyszerű, amilyen gyönyörű is – büszkélkedik Rumore. – Ez a kombináció a legcsodásabb élvezetek forrása.

Legutóbbi ischiai látogatásom alatt Angela unokatestvéremmel elmentünk a nagyszüleink sírjához. A tenger szikrázva verte vissza a fényt, és a fenyők közt meleg szellő fújdogált. – Innen egészen Procidáig és Capriig is ellátni – mondta Angela. – A nagyszüleink imádták a szigetet.

– Nagyi mindig azt mondta, hogy bár Amerikában születtem, Ischiában váltam emberré – feleltem. – És hogy ez lesz az igazi otthonom.

– És igaza volt? – kérdezte Angela.

– Minél idősebb leszek, annál igazabbnak érzem a szavait.

Leültünk a kőpadra a nagyszüleink mellé, és csendben figyeltük, ahogy a sziget fölött lenyugszik a nap. Mindkettőnket békesség töltött el.

Mindketten otthon voltunk.