Isiász Kirgizisztánban

Egy hátsérülés, egy előre befizetett kalandtúra és egy orvosi ellenjavallat eredménye

 

‘My riding trip to Kyrgyzstan had an unpromising beginning. Just before the departure date I had been acting in a play with a very violent fight scene. One night, the table had collapsed underneath me while I was being beaten up and my fellow actor came crashing down on top of me. The result was a crippling back pain and a constant fragility interspersed with yelping agony. Undeterred, I resolutely ploughed on with my travel plans, deciding I could write an article entitled: “Sciatica in Kyrgyzstan—thank God I’m not dyslexic” (having checked this with my dyslexic son first, of course).

But when it became clear that I could only walk like a Lowry figure and sit down like someone being lowered on to a hedgehog, my osteopath sent me for an MRI scan. This confirmed his fears that I had a herniated disc at the bottom of my spine. Four days before my departure. Bummer.

He devised many exercises for my back, none of which centred on riding. I pleaded desperation, claiming my disappointment might cripple me even further. He rolled his eyes and gave me sheets of exercises and a back corset, recommended drugs for pain relief and asked whether there would be facilities for emergency airlifts.

At this point I realised I knew nothing about where I was going. I had been so busy with my back I had not actually researched Kyrgyzstan.

It turned out to be a landlocked Central Asian republic, formerly part of the Soviet Union, bordered by Kazakhstan, Uzbekistan, Tajikistan and China. Thanks to Borat and his jokes about Kazakhstan, I assumed there was something ridiculous about this area.

Instead, it seemed to be a kind of Shangri-La, unchanged for 2,000 years since it was part of the Silk Route. When I actually read the proposed itinerary, it looked fantastic: camping and riding for ten days across 13,000-feet-high snowy mountains and rock-strewn valleys with no signs of civilisation—just herds of horses, yaks and the odd yurt. Untouched wilderness in all its mobile-phoneless, A&E-less glory.

I had to go.

And so I went into training with a plan of action that involved taking a taxi up and down a street with speed bumps, sitting with my legs apart as if on a horse and seeing if I could bear the jolting.

Ride World Wide—a wonderful company for anyone seeking equestrian adventure—sent me a questionnaire. “What standard do you consider yourself? Would you prefer a stallion or a stable hunter? What is your ambition for yourself as a rider?”

I had replied honestly and from the heart, even though the angle of writing was setting off my sciatica. “I would prefer a speed-impaired horse called Snoozy, not Thunderbolt. I like to walk either on or off the horse. I really need a Western saddle or an Endurance saddle (with back rest and possibly a drinks cabinet and stereo). I am a terrible, repeat terrible, rider…”

I think it was at this moment that I was forced to accept the fact that a horse can never be a Volvo.

My husband devised an elaborate contraption with two pairs of over-sized bicycling shorts stuffed with the down feathers from a cushion. Another friend gave me some huge sanitary towels that she had been given for post-baby haemorrhoids to stuff down my jodhpurs.

At the airport I couldn’t lift my rucksack on to the weighing scales.

This did not bode well. The plane journey was only made bearable by doing my back-loosening exercises in the aisle. Unfortunately, this looked like an alcohol-induced disco-dance and I was politely asked to go back to my seat where I was plied with water.

We were met by Domenico Mocchi, a gorgeous Italian who turned out to be our guide. Having received my questionnaire, he had been searching in vain for a Western saddle and was worried that without one I might keel over and injure myself. Sadly, I could not calm his fears.

The rest of the group included two health-and-safety experts and a doctor. On the downside they were all alarmingly body-toned, experienced riders. I felt my back cowering before their riding anecdotes. Half of them had special jackets to stop them breaking their spines.

The journey to the mountains was four hours over rutted roads and potholes, eventually arriving at Lake Issyk Kul, a vast stretch of turquoise water surrounded by mountains. We stayed with the family of a famous eagle hunter, Sogan Bai, who fed us and put us up with immense hospitality.

The next day we got kitted up for the beginning of the ride. The horses were a beautiful, eclectic bunch, some friskier than others. I suggested the smallest one for myself, but Domenico gave me the horse he considered the most placid and reliable. The saddle was plush with a royal-blue velvet cushion, but there was nothing remotely regal about sitting on some sanitary towels crammed between two pairs of cycling shorts. Fortunately, I found a little graspable ledge at the front of the saddle.

We ended the day camping by the lake and swimming with the horses.

I lay in shimmering water looking at snow-capped mountains, a beer in my hand, resting my spinal discs and soothing my sore legs.

Oddly, when I tentatively removed my back brace I didn’t collapse like a demolished chimney stack. I lay in my tent breathing in the smell of wild sage and listening to the munching of the horses. My urban carapace was disintegrating but my spine felt intact.

Over the next week we rode across range after range of the Tian Shan Mountains, negotiating our way along desiccated valleys strewn with boulders and then up into emerald prairies of cobwebby thistles, forget-me-nots, edelweiss and egg-yolky buttercups. In every direction we saw butterflies, yaks, goats and herds of frisky horses like swarms of midges. We galloped past children on donkeys and yapping dogs. We stopped for fermented mare’s milk at isolated yurts.

After long morning rides we picnicked in meadows, in snowfields, in sheep pens. Lunch was always processed cheese, bread, cucumber, tinned fish and sweetcorn. Everything past its sell-by date but organic, since the country is too poor for pesticides.

As each ten-hour riding day passed I felt my back improve until I weaned myself off all the pills and back braces and felt like a human being again. I even started to enjoy cantering.

The main terror was approaching thunderstorms. We would gallop in the other direction, usually with herds of rather frisky stallions trying to join us. But repeatedly the storm would catch up with us and we became riders in the storm.

Our highlights included a night when we all slept in a row in a yurt like the Lost Boys. And then there was the eagle. He accompanied us on horseback with Sogan Bai’s son one day. He was sent off to swoop down on prey and was beautiful in flight, although not in killer mode.

Before I went to Kyrgyzstan I was bent double and actually starting to care about what Brad and Angelina were going to call their twins. I returned upright and slightly more profound. My husband asked me if I ended up thinking deep philosophical thoughts after riding 215 miles of mountains and valleys uninterrupted by fences or people. Well, yes. I pondered on the fact that human beings are here to wonder, invent, create, procreate, tell stories, to assimilate huge unfathomable Nature while being aware of our little place in the universe. Not to download and assimilate every horror, perversion, apocalyptic prediction…all the trivia, ambition, impatience, frustration and frazzle we fill ourselves with every day, until we kill our instinct for joy and live like Chicken Little, always waiting for the sky to fall on our heads.

But mainly I stopped thinking, stopped the chatter in my head and stopped analysing. I just allowed simple remembered things to resurface. And I enjoyed having my back back.

Kirgizisztáni lovaglótúrám baljóslatúan kezdődött. A darabnak, amelyben közvetlenül az indulás előtt játszottam, volt egy igen vad, dulakodós jelenete. Egy este, miközben színpadi partnerem éppen elagyabugyált, összecsuklott alattam az asztal, ő pedig rám zuhant. Bénító fájdalom hasított a hátamba, észvesztő kínokat kellett kiállnom, s úgy éreztem, minden erőm elszállt. Mégis rendületlenül kitartottam útitervem mellett, és eldöntöttem, cikket írok „Isiász Kirgizisztánban – mert hál’ istennek diszlexiás nem vagyok” címmel (amit természetesen először diszlexiás fiammal ellenőriztettem).

De amikor kiderült, hogy csak bizonytalanul tudok lépegetni, és úgy ülök le, mintha sündisznóra ereszkednék, a doki MRI-vizsgálatra küldött, ami megerősítette balsejtelmét, hogy a gerincoszlopom alsó szakaszán, két csigolya között porckorongsérvem van. Négy nap volt az indulásig. Gáz.

Orvosom különböző gyakorlatokat talált ki a számomra, de egyiknek se volt köze a lovagláshoz. Kétségbeesetten győzködtem, arra hivatkozva, hogy a csalódás súlyától csak még inkább összeroppanhatok. Forgatta a szemét, előírt egy csomó gyakorlatot, adott egy fűzőt, és egy lórúgásnyi fájdalomcsillapítót, majd megkérdezte, hogy szükség esetén igénybe vehetők-e mentőhelikopterek arrafelé.

Ekkor döbbentem rá, hogy az égvilágon semmit sem tudok a helyről, ahová utazom. Annyira elfoglalt a hátsérülésem, hogy elfelejtettem felkészülni Kirgizisztánból.

Kiderült, hogy a közép-ázsiai köztársaságnak, amely korábban a Szovjetunió tagállama volt, nincs tengere, és Kazahsztánnal, Üzbegisztánnal, Tádzsikisztánnal és Kínával határos. Boratnak és kazahsztáni vicceinek köszönhetően úgy képzeltem, van valami nevetséges ebben a vidékben.

Ehelyett úgy tűnt, hogy egyfajta földi mennyország, amely mit sem változott azóta, hogy kétezer éve még a Selyemút vezetett keresztül rajta. Végül beleolvastam a tervezett, fantasztikusnak tűnő programba: tíznapos kempingezés és lovaglás négyezer méter magas hófödte hegyek és sziklás völgyek között, távol a civilizációtól – csak lovak és jakcsordák, meg elvétve egy-egy jurta. Az érintetlen természet a maga mobiltelefon- és mentőszolgálat-mentes varázsával.

Kihagyhatatlan!

Így hát nekiláttam tervszerűen edzeni, aminek szerves része volt a föl- és letaxizás egy fekvőrendőrökkel teleszórt utcában, terpeszülésben, kipróbálandó, hogy bírom-e a lovon zötykölődést.

A Ride World Wide nevű csodálatos lovas túrákat szervező cég küldött nekem egy kérdőívet. „Milyen szintű a lovaglótudása? Csődörön vagy vadászlovon lovagolna szívesebben? Milyen célkitűzései vannak a lovaglás terén?”

Kimerítő őszinteséggel válaszoltam, még ha az íráshoz szükséges dőlésszög fokozta is isiászos fájdalmaimat. „Legszívesebben egy mozgáskorlátozott, inkább Szundi, mint Villám névre hallgató lovat választanék. A sétát kedvelem, lovon vagy anélkül. Western- vagy endurance nyeregre volna szükségem (háttámlával, és ha lehetséges bárszekrénnyel, valamint sztereó hangfalakkal felszerelve). Borzasztó, ismétlem, borzasztó rossz lovas vagyok…”

Azt hiszem, ekkor kellett ráébrednem, hogy lóból nem lesz Volvo.

Férjem két túlméretezett, pehelytollal kitömött biciklis rövidnadrágból különleges védőöltözetet eszkábált nekem. Egy másik jóakaróm óriás egészségügyi betétekkel lepett meg – amelyeket ő maga szülés utáni aranyérpanaszai enyhítésére használt –, hogy béleljem ki velük lovaglónadrágomat.

A repülőtéren nem bírtam a hátizsákomat fölrakni a mérlegre.

Ez nem sok jóval kecsegtetett. A repülőút csak úgy volt elviselhető, hogy közben hátizomlazító gyakorlatokat végeztem az ülések közötti közlekedőfolyosón. Sajnos különleges mozdulataimmal leginkább egy alkoholos befolyás alatt hajladozó diszkótáncos benyomását keltettem, ezért udvariasan megkértek, hogy fáradjak vissza a helyemre, ahol gondjaimat némi vízzel próbálták orvosolni.

Tüneményes olasz idegenvezetőnk, Domenico Mocchi várt ránk. Miután megkapta kitöltött kérdőívemet, és minden igyekezete ellenére sem sikerült westernnyerget szereznie nekem, attól tartott, hogy esetleg lepottyanhatok a lóról és megsérülhetek. Sajnos nem állt módomban aggodalmát eloszlatni.

A csoport tagjai között akadt két balesetvédelmi szakértő és egy orvos is. Ráadásul rajtam kívül mindenki riasztóan acélos izomzatú volt, valamint tapasztalt lovagló. Még mielőtt belefogtak volna a lovas anekdotákba, éreztem, hogy a hátam lassan összegörnyed. A csoport fele speciálisan kiképzett, gerinctörés ellen védő zubbonyt is hozott magával.

A hegyekbe vezető, zökkenőkkel és kátyúkkal teletűzdelt út négy órán keresztül tartott, míg végül megérkeztünk az Iszik-köl-tó havas csúcsokkal övezett türkizkék víztükréhez, ahol Szogan Baj, a híres sasvadász családja szállásolt el és látott végtelen szívélyességgel vendégül minket.

Másnap felszerelkeztünk a lovagláshoz. A lovak gyönyörűek voltak, és elég változatos képet mutattak: némelyik igencsak ficánkolósnak tűnt. Én a legkisebbiket gondoltam kiválasztani magamnak, de Domenico az általa legbékésebbnek és legmegbízhatóbbnak vélt példányt adta nekem. A nyereg plüssből készült királykék bársony párnázattal, noha a dupla fenekű biciklisnadrág közé gyűrt óriásbetéteken való trónolás távolról sem keltett fejedelmi benyomást. Szerencsére a nyereg elején volt egy kis perem, amelybe bele tudtam kapaszkodni.

A nap tóparti kempingezéssel és a lovakkal való közös fürdőzéssel zárult.

A csillámló vízben elnyúlva, a hófedte csúcsokat bámulva, kezemben egy sörrel igyekeztem pihentetni porckorongjaimat és fájós lábamat.

Furcsa módon, amikor próbaképpen levettem a derekamat tartó fűzőt, nem csuklottam össze, mint egy romos gyárkémény. Feküdtem a sátramban, beszívtam a kisvirágú zsálya illatát, és hallgattam a lovak csámcsogását. Városi páncélzatom málladozott ugyan, de a gerincem mintha épségben lett volna.

A következő héten belovagoltuk a Tien-san hegység ormait, kiszáradt sziklás völgyeken jutottunk át, pókhálós bogánccsal, kék nefelejccsel, havasi gyopárral és tojássárga boglárkával tarkított smaragdzöld mezőkön kaptattunk föl. Körülöttünk mindenfelé pillangók kergetőztek, jakok, kecskék, lovak rajzottak, mint másutt a szúnyogok. Szamárháton döcögő gyerekek, csaholó kutyák mellett vágtattunk el. Erjesztett kancatejet ittunk a magányosan álló jurtáknál.

A hosszú reggeli lovaglás után réteken, hómezőkön, juhaklokban piknikeztünk. Ebédünk mindig ömlesztett sajtból, kenyérből, uborkából, halkonzervből és kukoricából állt. Mindegyik lejárt szavatosságú, de biotermék volt: mivel az országban szegénység van, nem jut pénz permetezőszerek használatára.

Minden tízórás lovaglással töltött nap után egyre jobban lettem, míg végül elhagytam az összes gyógyszert és a hátmerevítőt, és ismét emberi lénynek éreztem magam. Sőt még a lovaglást is kezdtem élvezni.

Legjobban a közelgő viharoktól rettegtünk. Ilyenkor igyekeztünk az ellenkező irányba ügetni a hozzánk csatlakozó, tüzesen ficánkoló méncsapatokkal. De a vihar minduntalan utolért minket, amitől valóságos viharlovassokká lettünk.

Túránk egyik csúcspontja az az éjszaka volt, amikor egy jurtában aludtunk, egymás mellett. No és ott volt a sas. Egy napon elkísért minket Szogan Baj fiának lován. Vadászni küldték, föl is szállt gyönyörűen, bár nem volt éppen gyilkos kedvében.

Mielőtt Kirgizisztánba mentem, kétrét görnyedve közlekedtem, és már-már az foglalkoztatott, mi lesz a nevük Brad és Angelina ikreinek. Szálfaegyenesen és kissé elmélyültebben tértem vissza. Férjem megkérdezte, hogy a mély filozófiai gondolatokhoz a 215 mérföldnyi, emberektől, kerítésektől háborítatlan, hegyen-völgyön lovaglás juttatott-e el. Nos, igen. Valóban eltűnődtem, hogy mi végre vagyunk itt a Földön. Az lenne a dolgunk, hogy csodálkozzunk, feltaláljunk, alkossunk, szaporodjunk, meséket mondjunk és alkalmazkodjunk a határtalan természethez, miközben tudjuk, milyen parányi helyet töltünk be a világmindenségben. És nem az, hogy magunkba szívjunk minden rémséget, hazugságot, keserűséget, baljós félelmet… jelentéktelen apróságot, rosszindulatot, türelmetlenséget, haragot, szemetet, amivel feltöltekezünk nap mint nap, míg végül kiöljük magunkból az öröm képességét, és folyton az égszakadást-földindulást várjuk.

De leginkább egyáltalán nem gondolkoztam, kiűztem a sok zűrzavaros képzetet a fejemből, és abbahagytam a fölösleges morfondírozást. Csak hagytam, hogy a rég elfeledett, egyszerű dolgok újra felszínre bukkanjanak. És élveztem, hogy visszakaptam a hátamat.

Vote it up
235
Tetszett?Szavazzon rá!