Ismerős idegen

A naplójából megismerhettem ezt a szép életű asszonyt

Kapcsolódó cikkek

 

Mrs. Baxter lived to be 100 years old. I never met the woman, but I know her well. I know she liked sweet peas, gladioli and cooking huge family dinners. I know she had a charitable heart and musical hands and that she marked the passing seasons. I know all this because she left a diary in her office when, shortly after her 80th birthday, she moved out of her house – now our house.

It isn’t a paper diary bound in leather but a pencilled record of her daily life scribbled on the inside of a filing-cupboard door. In 1954 this benevolent woman collected $49.75 for the blind, and in 1962 she sewed seven pairs of pants, one quilt and two skirts for the Save the Children Fund. I know the first snow in the fall of 1969 fell in late October, because the filing-cupboard door says so.

She had 24 people to dinner and 14 to supper on Christmas Day, 1965, and in 1969 the whole family was home, except someone named Eric. For some unexplained reason, she was alone on Christmas and New Year’s night in 1967, a sad notation on a cupboard door covered with holiday dinners.

I recently discovered that Earle Poole tuned Mrs. Baxter’s piano one cold February day in 1963. I have thought for some time a piano might prompt my young sons to consider taking lessons; it seems now only fitting that one should grace her parlour again. I have also thought about wallpapering the hall, and thanks to Mrs. Baxter, I know it will take three rolls to do the job.

Not long ago the local newspaper ran a picture of Mrs. Baxter and her children as they celebrated her 100th birthday. She looked just as I thought she would. I saved the picture. I thought it only right that I send a card to tell her that we live in her house, that we are happy here and that the spruce tree she and her husband planted years ago is now tall and beautiful.

I should have sat down and written, but I didn’t, and within a month of the celebration, the same newspaper printed a notice of her passing.

I have since asked the neighbours about this woman and found that everything I felt I knew about her from the cupboard door was true. She was a fine cook and a charitable church worker. She loved flowers and a well-tuned piano. “She was,” says one neighbour, “just a good-living woman,” which may explain why she lived to be 100 years old and why, in so many ways, this is still her house.

Baxterné megérte a 100. életévét. Sose találkoztam vele, de jól ismerem. Tudom, hogy szerette a szagosbükkönyt, a kardvirágot, és hogy szeretett óriási családi ebédeket főzni. Tudom, hogy irgalmas szívű volt, zongorázott, és számon tartotta a múló évszakokat. Mindezt azért tudom, mert a dolgozószobájában naplót hagyott, amikor röviddel nyolcvanadik születésnapja után elköltözött a házból – amely most a mi házunk.

Nem afféle papírra írt, bőrkötésű napló ez, hanem az asszony mindennapi életének ceruzával felvésett krónikája, amelyet egy kartotékszekrény ajtajának belső oldalára firkált. 1954-ben ez a jólelkű asszony 49 dollárt és 75 centet gyűjtött össze a vakok számára, 1962-ben pedig hét nadrágot, egy paplant és két szoknyát varrt a Gyermekmentő Alapítvány részére. Tudom, hogy 1969 őszén október végén esett le az első hó, mivelhogy a kartotékszekrény ajtajára ez van írva.

Az 1965-ös esztendő karácsonyán huszonnégyen voltak nála ebéden és tizennégyen vacsorán, 1969-ben pedig otthon volt az egész család, kivéve egy Eric nevű illetőt. Valami rejtélyes okból 1967 karácsonyán és szilveszter éjszakáján Baxterné egyedül volt – szomorú feljegyzés egy ünnepi ebédekkel teleírt szekrényajtón.

Nemrégen fedeztem fel, hogy 1963 egyik hideg februári napján Earle Poole hangolta fel Baxterné zongoráját. Egy ideje azon morfondírozom, hogy ha volna zongora, az talán serkentené kisfiaimat, hogy megtanuljanak játszani, legalábbis illendőnek tűnik, hogy ismét zongora ékesítse a hölgy szalonját. Arra is gondoltam, hogy ki kellene tapétázni a folyosót, és hála Baxternének, tudom, hogy három tekercs elég hozzá.

A helyi újság nemrég fényképet közölt Baxternéről és gyermekeiről, amint éppen az asszony századik születésnapját ünneplik. A hölgy pontosan olyan volt, amilyennek gondoltam. Eltettem a képet. Helyénvalónak tartottam, hogy lapot küldjek neki, közölve, hogy az ő házában lakunk, hogy boldogok vagyunk itt, s hogy a lucfenyő, amelyet ő meg a férje ültetett el évekkel korábban, most hatalmas és gyönyörű.

Csak neki kellett volna ülnöm és írnom, de nem tettem meg, s az ünnepséget követő egy hónapon belül ugyanaz az újság közölte Baxterné halálhírét.

Azóta kérdezősködtem a szomszédoknál az asszonyról, és bebizonyosodott, hogy mindaz, amit a szekrényajtó alapján tudni véltem róla, igaz. Kitűnően főzött, jótékony társadalmi munkát végzett az egyház keretei között. Szerette a virágot s a jól hangolt zongorát. – Szép életű asszony volt – mondta róla az egyik szomszéd, s ez talán megmagyarázza, miért ért meg száz évet, és hogy sok tekintetben még mindig miért az ő háza ez.

Vote it up
9
Tetszett?Szavazzon rá!