Isztambul, az olvasztótégely

Tartson velünk Európa legmenőbb városába, amely már háromszor volt a világ közepe, és ahol találkozik a Kelet és a Nyugat

Megjelent: 2011. november

Kapcsolódó cikkek

A város fényei felé fordított kanapékon szoláriumbarna tizenévesek üldögéltek a kékkel megvilágított koktélbár előtt, egy mozi előcsarnokában. Beletelt némi időbe, mire rájöttem, hogy nem filmet nézni jöttek, csak társasági életet élni.

Korábban azt hallottam, hogy Isztambul „Európa legmenőbb városának” nevezi magát. Annyi bizonyos, hogy a legsokrétűbbek egyike – egy 99 százalékban iszlám ország központja, amely mégis a görögdinnyés martinijáról lesz egyre híresebb, Törökország legnagyvárosiasabb metropolisa, ahol New Yorkot, Moszkvát és Londont leszámítva a legtöbb milliárdos él.

Olyan hely ez, ahol a Kék mecseten elhelyezett LCD képernyőn fel-felvillan a párizsi és a tokiói pontos idő is. Az Istinye Park üzletközpont olyan védjegyű erődítmények díszes sora, mint az Armani, a Gucci, a Vuitton és a Dior. Sokak számára olyan város ez, ahol az iszlám a világ többi részének kultúrájával találkozik.

A külföldiek előszeretettel emlegetik, hogy Isztambul az egyetlen város a világon, melynek egyik tengerpartja Ázsiában, a másik Európában van. Ékesszóló szülötte, Orhan Pamuk magyarul Isztambul címen megjelent memoárjában úgy fogalmaz, hogy az igazi lényege a régi (a helyi és az iszlám) és az új (a nyugati és a világi) közötti megoszlás.

Amint megérkeztem, rögtön elfogott az izgatottság. Az Ortaköy mecset körüli keskeny macskaköves utcákon szombat este éjféltájt annyian nyüzsögtek, hogy lépni is alig tudtam. Kisfiúk házilag készített petárdákra hasonlító neonkék papír szitakötőket röptettek, a parányi szoknyás, rakoncátlan szőke fürtös helybeli lányok azt a benyomást keltik, mintha Shakira osonna el az Anjelique mulató feketébe öltözött ajtónállói előtt. Egy standnál tarot-jóslást és tetoválást kínálgattak, mögötte pedig a Boszporusz-híd fürdött a vörös, a kék és a sárga különféle árnyalataiban.

A város már háromszor volt a világ közepe. Évszázadokon át szót értett és kereskedett észak felé Oroszországgal, kelet felé Iránnal és Közép-Ázsiával és nyugat felé Európával.

Villamos fut végig Európa egyik legforgalmasabb bevásárlóutcájában, az Istiklal sugárúton

Az egyik nap elmentem a Fűszerbazárba, ahol japán feliratokat találtam, bár a kereskedők franciául, portugálul és spanyolul hadarva kiáltozták: „Nézze csak, hölgyem! Szinte ingyen van!” Mintha ott mindenütt az a fajta természetes ügyesség érződött volna, ami engem olyan városokra emlékeztetett, mint Mumbai és Sanghaj, hogy minden nehézségen felül tudnak emelkedni, és lépést tartanak a dolgokkal.

Az összes pikáns olasz hirdetés és a vállalkozó kedvű árusok ellenére, akik este kilenckor szőnyegeket terítenek le az utcákon, amelyekről játékokat és villanyborotvákat árulnak, a város az aggodalmaskodók szemében mintha azon igyekezne, hogy a következő divatos, de állandóan kettészakított Bejrúttá váljon.

Az 1920-as években még csak alig több mint félmilliós lélekszámú város ma 25-ször annyi lakosnak kell, hogy otthont adjon, mivel az anatóliai hátországból sokan jönnek ide, de talán maguk sem biztosak abban, hogy a legnagyobb városuk kínálta gazdasági lehetőségekkel érdemes-e élni, ha azok egyben a világi európai értékeket is magukkal hozzák. Ottjártamkor az újságok mind egy új, „menő” mecsetről írtak, mely állítólag az első, amit nő tervezett. Mégis reálisnak tűnt a feltevés, miszerint az ország csöndes többsége továbbra is ellentétes irányba mutatónak tekinti a „menőt” és a mecseteket.

– Ez a Nyugat legkeletibb és a Kelet legnyugatibb része – mondta nekem egy török egyetemista. Nem tette hozzá, hogy ez összeütközéshez éppúgy vezethet, mint összeolvadáshoz.
 

A régi Isztambul iránti hódolatom jegyében taxiba ültem, és elmentem a környék legszentebb helyére, az Eyüp Sutan mecsetbe, mely körül hívő asszonyokat láttam sírni annál a helynél, ahol állítólag Mohamed próféta barátja, Abu Ajjúb al-Anszári nyugszik. Elmentem a Kék mecsettel szemben lévő Török és Iszlám Művészetek Múzeumába, és azt állapítottam meg, hogy a múzeumnak otthont adó 500 éves palota ugyanolyan figyelemre méltó művészeti alkotás, mint amelyek odabenn láthatók. A közelben lévő Fűszerbazár árudái közötti sikátorokon jutottam el ahhoz a szinte rejtett lépcsőhöz, mely a különleges – és alig látogatott – Rusztem pasa mecsethez, a város egyik kincséhez vezet.

Egy kora reggel kerestem fel a Topkapit, és majdnem teljesen egyedül barangolhattam a káprázatos kertekben. Esténként pedig az óvárosban, Sultanahmetben maradva az alig megvilágított kis utcákon bóklászásnál varázslatosabb élményben nem is lehetett volna részem.

Ha a külföldieket mindig az vonzza ide, ami „törökös” benne, az ország más részeiből ide érkező törököknek ugyanolyan jó okuk van rá, hogy vonzódjanak mindahhoz, ami szokatlan és nemzetközi. Az egyik egyetemista, akit megkérdeztem, azt mondta nekem: – Törökországban az a mondás járja, hogy „Isztambul talaja aranyból van”.

A kiváltságos negyedek butikjai és kávézói környékén ez valóban így is mutatkozik. Taxival mentem el az isztambuli Modern Művészetek Múzeumába, ahol a meghökkentő vásznak mind azt kiáltják, hogy a mai Törökország nem hagyja magát besorolni a külföldiek elavult kategóriáiba.

Mivel meleg volt aznap, felszálltam a Boszporuszon közlekedő egyik hajóra, és miközben elhaladtunk a part menti villák előtt, ismét meggyőződtem róla, hogy a jómód és a stílus egyáltalán nem újdonság errefelé. Yeniköynél szálltam ki, és busszal mentem vissza a városba az egysávos part menti úton, amely kis ékszerdobozoknak tűnő falvak között kanyarog. A Sakip Sabanci Múzeumnál szálltam le, melynek parkjában a szerencsés isztambuliak közül sokan épp élő dzsesszt hallgattak ejtőzés közben.

A múzeum éttermét néhány évvel ezelőtt egy folyóirat a világ egyik legfelkapottabb új étkezőhelyének nevezte. Útban a Bebek városrész felé betértem egy Starbucksba, és ott magán a Boszporuszon lévő gyönyörű teraszt találtam.

– 2007-ben Törökországnak sikerült túlélnie a paradoxont, hogy egy iszlám hagyományokban gyökerező megválasztott párt azt tűzte ki célul, hogy fenntartsa a Kemal Atatürk által 1923-ban létrehozott világi köztársaságot – mondta nekem Manoutchehr Eskandari-Qajar kaliforniai politikatudomány-professzor. Átvészelte azt a paradoxont is, hogy a világiasságot határozottan támogató nemzeti hadsereg nem akarta erőszakkal hatalmától megfosztani az új kormányt. Ahogy egy Közel-Kelethez értő barátom mondta: mivel Törökország meg tudja őrizni ezt a fajta egyensúlyt, ez nagy reményekre jogosítja fel. Kulturális szempontból azonban az egész ország mintha kötéltáncos-mutatványt hajtana végre.

A város vonzerejét a részben iszlám, részben európai kultúrája adja

Törökország dédelgeti ugyan az álmot, hogy hivatalosan is csatlakozzon Európához, mégis vonakodni látszik maga mögött hagyni ősi identitását. Isztambul évszázadokon át befogadott görögöket, örményeket és zsidókat, és olyan városrészekben, mint Balat és Fener, éppen az ő jelenlétük adja meg az utcák sajátos hangulatát. E népcsoportoknak egyike sem volt azonban hatással a „török jellegre”, és magának a városnak az atmoszféráját sem színezték át. Több csadort és fejkendőt láttam itt, mint Szíriában és Egyiptomban, de a szőke lófarkos nők mégis 20 dolláros Cosmopolitan koktélt kortyolgatnak a divatos kávézókban. A szegénységnek nem sok jele látható, de az előkelő részeken túl Isztambul nem látszik gazdag városnak. A statisztikai adatok alapján Európa legbiztonságosabb városának vallja magát, de rám nem tette különösképp barátságos és vendégszerető hely benyomását.

Pamuk hasonló óvatossággal nyilatkozott a szülővárosáról. „Ez valóban egy Nyugat felé tartó város – írta –, de még mindig nem változik olyan gyorsan, mint ahogy mondja magáról.”
 

Utolsó isztambuli estémen Európában szálltam kompra, és átmentem Ázsiába. Az egyik oldalunkon a Boszporusz-híd ismét vörös, kék, majd narancsszínt öltött, a másik oldalunkon pedig a Sultanahmet minaretjei és mecsetjei tűntek minden korábbinál légiesebbnek. Utoljára szálltam ki Török-Ázsiában és néztem át a víz fölött visszaindulás előtt. Arra gondoltam, hogy amint az ember kezdi megismerni ezt a helyet, az olyan fogalmak, mint „régi” és „új” vagy „Kelet” és „Nyugat”, értelmüket vesztik. Csak az számít, ami benne zajlik, ahogyan közelebb jön, aztán meg távolodik. Ez az igazi élmény.