Izmok és pacsirták

Avagy hogyan kerülhető el a muszklisodás a konditeremben

Négy évvel ezelőtt, amikor kitört rajtam a fitnesztéboly, beiratkoztam egy népszerű egészségmegőrző klubhálózatba. A klubtagság fantasztikus előnyökkel jár: az ember havonta befizet nekik másfél rongyot, aztán nem megy el a konditerembe.

A klubtagság egy életre szól. Amíg rendszeresen fizetek, módomban áll nem eljárni a konditerembe, egészen a halálom napjáig. Én pedig nemcsak a fokvárosi Claremont konditermét kerülhetem el nagy ívben, ahová eredetileg beiratkoztam. Nem bizony, ez a tagság még számtalan más lehetőséget is rejt magában. Ehhez a hálózathoz még jó néhány más konditerem is tartozik, némelyik egészen közel van a munkahelyemhez, tehát naponta meg tudom tenni, hogy be se dugom az orrom. Ha pedig netán más városba kellene költöznöm, ott is rendelkezésemre állnak a hálózathoz tartozó, gond nélkül elkerülhető konditermek. Tagsági kártyámat akár még Londonban is használhatom. A jelenlegi árfolyamon számítva nem egészen öt angol fontért van módom nem járni a londoni konditerembe.

Persze volt idő, amikor igenis eljártam. Teljes erőbedobással emelgettem, huzigáltam-toligáltam a kártyám kiváltását követő legalább két héten át. Mivel azonban nem akartam túlzásba esni, olyan edzéstervet dolgoztam ki, melynek jegyében hetente háromszor kellett volna lejárnom a konditerembe. Sehogy se szerettem volna, ha a végén úgy nézek ki, mint Arnold Schwarzenegger.

Aztán egy ideig valóban nagy volt a hajtás a munkahelyemen, engem is elkapott egy makacs influenza, és sehogy se akaródzott emelgetni azokat a fémtárcsákat, melyek amúgy sokkal jobban érzik magukat a földön.

Nemrég rádöbbentem, hogy több mint egy éve nem láttam a konditermet belülről. Rám tört az erőnlét-megőrzési buzgalom. Előbányásztam a cuccomat tartalmazó táskát a szekrény hátsó zugából, és egy Terminátor elszántságával elindultam a klubba.

Kissé kínos volt a pultnál ülő szőkeség mindentudó pillantásától kísérve előcibálni tagsági kártyámat a bőrtárcámból, melybe az szinte végérvényesen beleragadt. A leányzó mélyen beleásta magát számítógépe nyilvántartásába, s az előhívott adatok nyomán lelepleződtem. A képernyőt vizslató két pufi ruhás ifjonc egymásra nézett. – Nicsak, O'Reilly felbukkant – mondta egyikük. – Jó egy éve felénk se nézett.

– Érdekes – felelte a másik –, de minden csoda három napig tart.

Elővigyázatosságból egy hétköznap reggel mentem, amikor nincs nagy nyüzsgés. Ám bármilyen kihalt a konditerem, egy deltás pasas akkor is biztosan ott van a csuklószorítós, meg-ne-szakadj bőröves fajtából, akik általában azt a jellegzetes „nesze semmi, fogd meg jól” izompólót viselik. Én Izompacsirta úrnak nevezem, mert bármikor garantáltan megemel fél kézzel egy acélgyár egynapi késztermékével egyenértékű súlyt. Nem szobadísznek tartják, a konditerem azért fizeti, hogy a magamfajták, akik még a saját testsúlyuk megemeléséhez szükséges erőt sem képesek kifejteni, elszégyelljék magukat.

Két módon lehet viszonyulni az időtlen idők utáni első edzéshez. Az egyik az, ha az ember alaposan nekidurálja magát, megcélozza a legnagyobb súlyokat, melyeket elbír, aztán kér az orvostól két nap betegszabadságot, mert meg se tud moccanni. A másik lehetőség a „sérülésből felépülős” taktikához való folyamodás.

Én ez utóbbi trükköt fejlesztettem tökélyre. Az ember kisebb súlyokkal dolgozik, és időnként a távolba révedő tekintettel tapogatja valamelyik izmát. Ezt látván a többiek megállapítják: – Ja, persze, megsérült, csak fokozatosan terhelheti újra magát. – Így a férfiember hiúságán nem esik folt.

A kíméld-magad-lepkesúlyokkal programom felénél tartottam, amikor az evezőpadhoz közelítvén Izompacsirta úrba botlottam. – Edzhetünk együtt? – szegezte nekem a kérdést ellentmondást nem tűrő hangon. Valami legbelül azt súgta, „menekülj!”, mégis azt mondtam: – Hogyne, örömmel. – Erre ő: – Remek, akkor lássunk hozzá máris. – Ezek után úgy állította be a masinát, hogy azt egy kisebb autó elmozdításához szükséges erővel lehetett működtetni. – Kezdje maga! – Majd én megmutatom neked, macskajancsi! – gondoltam.

Miután másnap reggel kikászálódtam az ágyból, azt tapasztaltam, hogy még a fogamat se vagyok képes megmosni, annyira bemerevedett a karom. Az a legjobb az egészben, hogy ez a kis edzés mindössze húszezrembe került. Oly jó érzéssel töltött el, hogy ismét tettem valamit az egészségemért, hogy elhatároztam, jövőre megint elmegyek egyszer. Reszkess, Arnold!

Vote it up
3
Tetszett?Szavazzon rá!