Jó apa holtig tanul

Miközben a fiam cseperedik, az évek múlásával egyre figyelmesebb és nyitottabb leszek

Kapcsolódó cikkek

Látják ezt a kis bűbájt itt a kezemben? Ő a fiam! Az ám! Én amikor megszülettem, olyan rút voltam, hogy anyám megpróbált elrejteni a vendégek elől. Később se nagyon változott a helyzet. A fiam viszont már születésekor is szépséges volt, olyan tökéletes, hogy a legjobb barátaim sem tudtak hasonlóságot fölfedezni közöttünk. Néha az az érzésem, hogy még ő is gyanakvóan néz rám: Valóban tőle származnék? – kérdi a tekintete. Aztán lebiggyeszti a száját, és sírva fakad.

Rengeteget sír, ráadásul szívvel-lélekkel. Egy barátom, aki vigasztalni próbált, azt mondta, hogy az újszülött olyan, mint a tömlő: a bemenő nyílása ordít, a kijövő pukkantgat.

Szerencsére rájöttem, hogy a világ tele van apákkal. Hajdan könyvekről, utazásról, filmekről, zenéről beszélgettem, különleges ételrecepteket csereberéltem, és az emberiség bonyodalmas jövőjéről csevegtem. Most pelenkák, tejpormárkák, játékok körül forog az eszmecsere, meg arról, mihez kezd az ember éjnek évadján, ha a kicsire rájön a hasmenés. A jövő sem elvont téma többé, hiszen a fiam valóban megéri.

A kis nomád
Ha a fiam nagy lesz, sziréna, autóriasztó vagy ködkürt akar lenni. Bármi, ami bömböl, ami iszonytató lármára képes. Tagadhatatlan tehetségét főként az éjszaka kellős közepén vagy a hajnal legtisztább csendjében szereti bizonyítani.

A kedves szomszédok, akiket ez ideig nem volt szerencsém ismerni, most odajönnek sorban állás közben a szupermarketben, és megkérdik, egészséges-e a kisbaba. Ostoba kérdés! Aki így tud üvölteni, az csakis egészséges lehet.

Fölveszem, és fel-alá járkálok vele abban a reményben, hogy majd csak elalszik. Ha akár egyetlen másodpercre megállok, már felsír; ha megpróbálom visszafektetni a bölcsőbe, csak annál hangosabban rázendít. Bruce Chatwin útikönyvíró, a nagyszerű Patagóniában szerzője szerint az ember genetikailag nyugtalanságra kárhoztatott. „Amikor az anya álomba ringatja gyermekét – írja A nyugtalanság anatómiájában –, tudat alatt a vadonbeli asszonyt utánozza, aki úgy vág át a szavannán, hogy közben óvja gyermekét a kígyóktól, skorpióktól és más leselkedő veszedelmektől. Ha mozgást igényelünk, amikor megszületünk, miért tespedünk el a későbbiek során?”

A válasz eléggé magától értetődő: akkor vagyunk nomádok, amikor van, aki cipeljen. De mihelyt magunk gondoskodunk a helyváltoztatás módjáról, már csak azon jár az eszünk, hogy valahol megállhassunk egy kicsit pihenni, aludni. Az alvás óriási dolog!

Titkos nyelv
Valamelyest könnyebb az élet, amióta Carlos megtanulta egyedül manőverezni a kerekes járókáját – az övének ráadásul többféle dudája, visszapillantó tükre és fényszórója is van. A kis nomád órákat eltölt a kertben macskák, kutyák és a papagáj kergetésével.

A vadászattól eltekintve Carlos nagyon jól kijön a papagájjal. A madár anyanyelve a portugál, de ha kedve tartja, titkos bébinyelven is megszólal. Órákig képesek elcsevegni a többnyire magánhangzókból álló dallamos nyelvezeten, amit ki-ki kedve szerint értelmezhet. – Azt mondja: „mami” – így az anyja –, azt mondja, „édi mami”. – Szerintem viszont azt mondja: „nyami”, „fagyi nyami”. Nem kizárt persze, hogy valami sokkal elvontabb, filozofikusabb megjegyzést tesz, mert közben komolyan összpontosít. És őszintén felháborodik, ha valaki el akarja terelni a figyelmét.

Sokat tanakodtunk, vajon mi lesz az első szava (portugálul). Most már biztosan napokon belül megszólal. Titokban tanítgatom neki, hogy „A papa a legjobb”. A papagáj már megtanulta. A frász tör rám, ha arra gondolok, hogy majd vendégek előtt elrikoltja.

Az első szavak
A fiam már beszél portugálul. Azt mondja, „jó reggelt!” Élénk, kristálytiszta, magabiztos hangon. És az időzítés kitűnő: kora reggel, nagyon korán mondja, amikor eldöntötte, hogy ideje fölkelni. Előbb magában beszél vég nélkül azon a titokzatos bébinyelven. Énekel, püföli a játékzongorát, a kiságy rúdjához csapkodja. Amikor ezzel nem megy semmire, közli, hogy jó reggelt. Annak teljességgel tudatában van, hogy az ilyen szívélyes köszöntés nem maradhat viszonzatlanul. Szívesen a másik oldalamra fordulnék, fejemre húznám a párnát és tovább aludnék. De nem tudom rávenni magam.

Mostanában így kezdődik a nap. Mindig a vidám jó reggelt adja meg az alaphangot, de én folyvást álmos vagyok.

Leselkedő veszedelmek
A barátaim előre figyelmeztettek: fogalmad sincs, mi az, hogy veszély, amíg a gyerek el nem indul! De ezt csak akkor értettem meg, amikor valóban járni kezdett – eleinte mint a kötéltáncos az ingatag kötélen, egyik lába a másik előtt, a karjával óvatosan egyensúlyozva. Ekkor jöttem rá, hogy milyen sok fal van a házban, és mindegyik veszedelmesen éppen az én fiam fejének útjába áll. Az ajtók, akár a leselkedő tigrisek, csak arra várnak, mikor kaphatják be ártatlan ujjacskáit. Az asztal alatt kígyóként tekergőznek az elektromos vezetékek; az asztalról üvegek hullanak alá; kések és villák bukkannak fel mindenütt. Az ember azt hinné, az egész világ az én kis angyalkám ellen sző összeesküvést.

Ő bezzeg, mintha Duracell elem működtetné! Mihelyt felébred, minden életre kel: az apró, köznapi tárgyak, amelyek eddig megbízhatóak voltak (vagyis nem változtatták helyüket), most titokzatos körülmények között eltűnnek, s csak órák múltán kerülnek elő a legabszurdabb helyekről.

Tökéletes világ
A kisbabák ízlelőbimbóik segítségével ítélik meg a világot. Ami elérhető, az egyenesen a szájukban köt ki. Ha valami nem ehető, az számukra értéktelen. Az anya például tejet ad, tehát étel, s ezért hasznos. De egy apa, annak meg mi haszna?

Néhány napja arra ébredtem, hogy a fiam, akinek már van négy foga, a fülemet rágja. Nem jutott túl messzire (mivel nem hagytam), ezért meglehetősen csalódott pillantással mért végig. Bizonyára azt hiszi, éppoly haszontalan vagyok, mint a toll, amelyből kifogyott a tinta.

Akik félrenevelik őket
Hogyan megy végbe az apa metamorfózisa nagyapába? Úgy értem: miféle titokzatos vegyi folyamat képes egy amúgy szigorú és hajthatatlan szürke nyakkendős úriembert a konyhakövön négykézláb csúszó-mászó ürgévé átalakítani, aki közben vidáman csahol, hogy a gyerek kedvében járjon?

A nagyapa olyan apa, akin eluralkodik a büszke felelőtlenség. Mindaz, amit a szüleink nem engedtek meg maguknak velünk kapcsolatban, azt most lelkesen művelik a mi gyerekeinkkel. Hogyan neveljünk gyereket a nagyszülők anarchista befolyásának jelenlétében?

1. számú forgatókönyv
Apa: – Vigyázz, a gyerek eltörheti a poharat!...

Nagyapa: – Ha poharat akar törni, hadd törjön poharat. Ez az én házam és az én poharam!...

(A gyerek földhöz vágja a poharat)

Nagyapa: – Láttad, hogyan hajította el? Ez a gyerek elképesztően erős. Még olimpiai bajnok lesz belőle, ha felnő.

Hogyan magyarázod meg egy gyereknek, hogy a nagyapja házában szabad poharat törni, de a tiédben nem?

A nagyapáknak ennél is nehezebb megmagyarázni, hogy mi nevelni szeretnénk a gyereket, és nem akarjuk, hogy poharat törjön.

Van azonban valaki, aki még a nagyapánál is rosszabb, és ez nem más, mint a nagybácsi.

A nagybácsi kétségkívül a Nagy Egyetemes Kényeztető. Persze az igazi nagybácsinak nincsenek saját gyerekei. A nagybácsi, akinek gyerekei vannak, már nem is igazi, nem a minden csínyre kapható nagybácsi.

Voltam magam is kamaszkölykök nagybácsija. Életem fő célja az volt, hogy unokaöcséim ifjonti gondolkodását alakítsam, hogy elérjem: kérdőjelezzenek meg mindent, hogy bátorítsam renegát, lázadó gondolataikat. A nagybácsi természeténél fogva erkölcsi terrorista, jó esetben provokátor, aki mindig lesi az alkalmat, hogy támadásba lendüljön.

2. számú forgatókönyv
Nagybácsi (az unokaöcsnek): – Te tényleg tanulsz? Ilyen gyönyörű időben hogy lehet tanulni? Gyere, menjünk le a strandra! Nem szükséges megmondani az őseidnek, csak lemegyünk, és szemügyre vesszük a felhozatalt.

Unokaöcs: – Nem lehet, mához egy hétre felmérőt írunk.

Nagybácsi: – Mához egy hétre, és te erre tanulsz? Szégyelld magad! Ha így folytatod, orvos lesz belőled is, mint apádból!..

Óvintézkedések és stratégiák
Legjobb védekezés a nagybácsi ellen, ha minél hamarabb úgy intézzük, hogy felforgató tevékenységének maga lássa kárát. Ezt hívják gerillaellenes taktikának. Megkérhetjük például, hogy vigyázzon a gyerekre, amíg moziba visszük az asszonyt – de vigyázat! Feltétlenül a kis szörnyeteget kell a nagybácsi házába vinni, ne ő jöjjön át vigyázni! Normál esetben három óra elegendő egy nagybácsi legyőzetéséhez. Halálosan kimerül, a háza csatatérré változik, s végül a szegény pára kénytelen lesz revízió alá venni saját szerepkörét.

A nagyszülőkkel nehezebb elbánni. Végtére is a szüleid (vagy az asszonyéi). Csak ránk néznek, és a hajdanvolt gyermeket látják bennünk. Nem értik, hogyan nőhettünk föl ilyen hamar, ezért tovább basáskodnak fölöttünk – vagy éppenséggel nagy ívben lesajnálnak –, ahogyan tették harminc évvel ezelőtt. Ők ugyanis nem tűrnek beleszólást abba, hogyan bánjanak unokáikkal.

Az igazat megvallva fogalmam sincs, mit lehet kezdeni a nagyszülőkkel. De arra már gondoltam, hogy nem ártana műanyag poharakat vásárolni.

Jobb világ
A világ meglehetősen békés hely benyomását kelti, ha egy gyerek elalszik az öledben. Mintha az álma tartaná egyensúlyban a csillagokat. Ez azért van, mert a gyerekek maguk azt hiszik, hogy a világ békés hely. Évek múltán rájönnek a tévedésre, de addigra késő. Attól fogva teszik fel a kérdéseket (amivel öntudatlanul is a filozófia területére lépnek).

Hová leszünk – mi történhet velünk – ha elalszunk? Emlékszem, gyerekkoromban nem hagyott elaludni ez a kérdés. Nagyanyám vigasztalt: – Amikor elalszunk, az angyalokkal játszunk. – Az ötlet nem tűnt olyan lehetetlennek, végtére is előfordult, hogy arra ébredtem: pihék vannak a párnámon.

A fiam most kezd beszélni.

Tömören, névelő nélkül, kissé rejtélyesen fogalmaz. Azt hiszem, remek adottságai vannak a konkrét költészethez: – Víz baba iszik baba víz víz jó reggelt víz iszik baba iszik.

Napok kérdése, s várhatóak a rázós kérdések. Már-már hallom: – Papa, hová leszünk, ha elalszunk?

Vagy ami még rosszabb, majd tudni akarja, ki teremtette Istent, hol kezdődik a végtelen, és ki tartóztatja le a rendőrt.

Néha úgy érzem, miközben a fiam felnő, én leszek mindinkább gyerekké. Legalábbis jobban odafigyelek a bennünket körülvevő talányokra, nyitottabban fogadom a meglepetéseket, veszélyeket, érzelmi megnyilvánulásokat. Mia Couto mozambiki író egyik elbeszélésében a kemény, parancsoláshoz szokott tábornok egy szép napon megtudja, hogy fia van. Lassan bűvöletébe ejti a gyerek, s ő maga is örömest válik gyerekké. Azt hiszem, mi, túlontúl elfoglalt férfiak olyanok vagyunk, mint az a generális – s várjuk a fiút, aki megment minket az öregségtől és melankóliától.