Jaj, egy medve!

A tavaszi napfényben síelő tizenéves fiúk remekül szórakoztak, ám egyszer csak úgy döntöttek, hogy letérnek a kijelölt pályáról

Kapcsolódó cikkek

Végre véget ért a matematikaóra, és a gyerekek rohantak, hogy felvegyék a sítalpakat. 2011. március 25-e, péntek volt, és a hét utolsó tanórája lévén a hatodikosoknak megengedték, hogy iskolaidőben síeljenek. – Legyetek óvatosak! – intette őket a tanáruk, de a gyerekek csak nevettek. Gyönyörű, napfényes délután volt, tökéletes hóval – ugyan mi ronthatta volna ezt el?

Öt fiú – mind 12–13 éves, és tapasztalt síelő – unta már a sípályákat, amelyeket a lakóhelyük, a Svédország középső részén lévő síparadicsom, Funäsdalen környékén jelöltek ki. – Tudjátok, mit? – adta ki az „utasítást” Martin Sandvold. – Menjünk le a fák között! Gyertek utánam!

Egy ösvényen az erdőbe vezette a társait, aztán elindult lefelé a hegyoldalban. Az egyenetlen felszínt gödrök, kiugrók és sziklaperemek tarkították. A fiúk harsányan kiáltozva mutattak be ijesztő ugrásokat, bízva abban, hogy a vastag hó kellően tompítja majd a leérkezéseiket.

Olle Frisk, akinek kisfiús vonásait elrejtette a sárga síszemüveg és az állvédővel felszerelt sisak, elég nehezen szedte össze a bátorságát némelyik ugráshoz. Rajongott az élő harci játékokért, amelyekben több száz résztvevő vívott kitalált csatákat. Ez a vad, árkon-bokron át való lesiklás is ugyanolyan eszelős merészséget kívánt.

A még kevésbé magabiztos Oskar Ohlsson lemaradt egy kicsit, hogy lássa, mit csinálnak a társai és utánozhassa őket. A testesebb, lapátkezű és aranyszívű fiú billentyűs hangszereken játszott, gitározott és dobolt, és imádott muffint sütni.

Néhány percnyi szívdobogtató sízés után Martin egy jókora sziklafal tetejéről ugrott le, de a társai inkább alatta siklottak tovább, ahol jobbnak tűnt a hó. A most az élen lévő Olle Backman egy hófalakkal határolt természetes ösvényen haladt, amely a sziklafal alját követte, aztán egy kicsit elkanyarodva megkerült néhány fát.

Az öt barát (balról jobbra): Olle Backman, Olle Frisk, Martin Sanvold, Oskar Ohlsson és Robin Swedén

Közvetlenül mögötte jött Robin Swedén: a lécek orrát egymás felé fordította, hogy jobban tapadjon a lejtőn. Érezte, hogy a lécei valami furcsát érintenek, de nem nézett le. Olle már megint túl közel van – gondolta.

Olle Frisk észrevette, hogy közvetlenül előtte a hóban, ahol az imént még Robin siklott, szőrös és barna valami vonaglik. Talán egy róka? De a hevesen kapálózó teremtmény egyre nagyobb lett. Esetleg egy farkas?

Aztán egy barna medve feje és válla tört elő a hóból. Fehér agyarai előrelendültek, és olyan fülsiketítő bömbölést hallatott, hogy Oskar azt hitte, beszakad a dobhártyája. A két fiú egyszerre kiáltott fel: – Jaj, egy medve!

Az iskolában jártak már vadőrök, hogy megtanítsák a diákoknak, miként reagáljanak a medvékre, így a fiúk is tudták, mit kell tenniük. – Tűnjünk el! – suttogta Oskar, miközben az állat visszakuporodott a vackába. Torkukban dobogó szívvel kezdtek hátrálni.

Oskar könnyedén csúszott hátrafelé, mert speciális, mindkét végén felhajló síléceket viselt. Olle sítalpainak merőlegesen levágott végei azonban elakadtak a kövek között, s a fiú elesett, aztán a lejtőn csúszni kezdett egy a sziklában tátongó barlangnyílás felé. Vérfagyasztó bömbölés hallatszott, és a sötétből előbukkant a medve.

Mancsának egy csapásától Olle oldalra csúszott. Karmok szántottak végig a dzsekije hátán, felszakították az anyagot, és lenyúzták a hátáról a bőrt. A sisakja leesett, és a barlangba gurult. Arca a laza köveknek ütődött, és eleredt az orra vére.

A medve dühösen Olle jobb lábába mélyesztette a fogait, és a barlang mélye felé húzta a fiút. Oskar rémülten látta, hogy barátja kesztyűs ujjaival nem tud megkapaszkodni a hóban. – Oskar, segíts! – kiáltotta Olle kétségbeesetten, aztán eltűnt a sötétben.

Hogyan viselkedjünk a medvével?
Írta Olle Frisk

• Az ember nem táplálék a medve számára. Csak el akar ijeszteni bennünket, ha megrémül tőlünk vagy fenyegetve érzi magát. Nem vadászik rád, hogy megegyen, ahogy a jegesmedvék teszik.

• Táborozáskor soha ne hagyj elöl ételt! Az erdőben sétálva csapj zajt!

• Ha a medvének bocsai vannak, akkor agresszívabban viselkedhet. Hátrálj el, és ne nézz a szemébe, de tartsd szemmel!

• Ha a medve közeledik hozzád, ne fuss el és ne mássz fel egy fára, mert ő könnyen utolér!

• Mutasd magad olyan magasnak, amennyire csak lehet! Húzd ki magad, emeld a fejed fölé a hátizsákod, és kezdj el hátrálni!

• Lehet, hogy csak tetteti a támadást, ezért tegyél felé egy lépést, és határozott hangon beszélj hozzá: „Ne gyere közelebb, maradj ott, ahol vagy!”

• Ha a medve követ, dobj el egy kabátot vagy sapkát, mert az eltereli a figyelmét!

• Ha a medve megtámad, és harapni készül, feküdj a földre, húzd a térded az állad alá, és védd a fejedet!

• Ha minden kötél szakad, vágd orrba a medvét – néha ez is használ!

Olle tanácsait a helyi vadőrök is megfelelőnek találták, és jóváhagyták.

Oskar kiáltozni kezdett, arca kivörösödött, s a harag és félelem könnyei csordultak le rajta. Csak állt, és torkaszakadtából kiabálta a barlangba: – Hagyd békén! Engedd el!

A barlangban Olle érezte, hogy a medve a másik lábát is elkezdte marcangolni, és cafatokra szaggatja fekete nadrágját. Nem érzett fájdalmat, és muszáj volt szembeszállnia az állattal. A hátán tekeregve egy árnyékos üreget látott, amely elég magas volt ahhoz, hogy fel tudjon egyenesedni. Erre azonban esélye sem volt.

A látása elhomályosult, és elsötétült körülötte a világ. A medve a teste fölé mászott, és eltakarta előle a fényt. Ráharapott Olle vézna könyökére, és összeszorította a fogait.

Ha ez a halál, hadd jöjjön – gondolta Olle. Nem félt, nem volt rémült, beletörődött a sorsába. De aztán eszébe jutott a vadőr tanácsa: más lehetőség híján tettesd magad halottnak. Hagyta, hogy a végtagjai elernyedjenek.

A medve hatalmas, vicsorgó szája és szimatoló orra alig 30 centiméterre volt a fiú orrától. Fogai közvetlenül Olle védtelen arca fölött meredeztek. Lehelete nedveskutya- és lószagra hasonlított. De a fiú kényszerítette magát, hogy mozdulatlan maradjon.
 

Odakint Oskar közelebb ment a barlang feketéllő szájához, és bekémlelt. Vajon él még Olle, vagy már halott?

Még egy lépéssel közelebb óvakodott, és a néma sötétségbe meredt. – Olle, mondj valamit! Ne halj meg! – kiáltotta.

A medve felkapta a fejét, és a nappali világosság egy pillanatra elvakította. Mintha Olle csak lábtörlő lett volna, dühösen átgyalogolt rajta, majd kiugrott a barlang elé.

Oskar látta, ahogy a medve előront a barlangból, majd egyenesen felé lendül. Egy lépésnyit hátracsúszott, aztán felemelte a síbotját, és nagyot húzott vele az állat orrára. Az egy pillanatra megtorpant, aztán még dühösebben lódult felé. Fekete szemét a fiú lábára szegezte, mintha azt akarta volna elkapni és szétmarcangolni.

– Nem! Nem, menj innen! – kiáltotta Oskar. Újra meg újra a medvére sújtott, de az rendíthetetlenül nyomult előre: már csak egy méterre volt tőle, és egyre közeledett. Oskar még egy lépést hátrált a sílécein, aztán a rémálma egy pillanat alatt véget ért: hátrazuhant a semmibe.

Olle eközben nem vesztegette az idejét a barlangban. Most, hogy a medve eltűnt, négykézlábra állt, és kimászott a szabadba. Hol lehet Oskar? Nyomát sem látta, és minden furcsán csendes volt. Aztán a másik irányba nézett, és úgy érezte, menten megáll a szívverése.

A medve támadott. Egy kicsit imbolyogva ugyan, mintha szédült vagy álmos lett volna, de egyenesen Olle felé tartott, s közben dühödt morgás tört fel a torkából.

A fiúnak nem volt a védekezéshez más fegyvere, csak a két síbot, amelyek valahogy meg is görbültek. Magasra emelte a jobb kezében lévőt, és a medve felé suhintott vele – de elvétette.

A medve egyre csak támadott. A fiú újra felé csapott, de ismét a levegőt találta el. Aztán eszébe jutott az, amit a játékháborúk során a vívásról tanult, és a botokat, kardok módjára, folyamatosan forgatta maga előtt. A medve vette az üzenetet. Elfordult Ollétól, és becsörtetett a bozótba.

Oskar eltűnt, és Olle a többieket sem látta. Egyedül volt a sziklaperemen, de nem mert kiáltani, mert attól félt, akkor a medve is visszatér. Bicegett, és a lábán csorgott a vér, de észrevette, hogy néhány fa nagyon közel nőtt a függőleges sziklafalhoz, így el tudja kapni az ágaikat, és le tud mászni rajtuk.

Amikor már csak néhány méterre volt a felszíntől, leugrott a puha hóba, aztán ezt tette a következő sziklapárkánynál és az után is. Két karja tele volt vérző sebekkel. A lábára nem is mert pillantani – a jobb már teljesen elzsibbadt.

A hóban a medve mancsnyomait vette észre. Megtorpant, és rémülten nézett körül. Vajon visszajön érte az állat? A legszívesebben lefeküdt volna pihenni, mégis továbbvonszolta magát: hol gázolt a hóban, hol pedig – a meredekebb részeken – egyszerűen lecsúszott vagy legurult.

Véletlen hősök: Oskar Ohlsson (balra) és iskolatársa, Olle Frisk a lejtőn

Oskar eközben összeszedte magát. Nyolc métert zuhant a sziklaperemről, és a hátára esett a puha hóban. Nem sérült meg, de kissé kába volt. Bizonytalanul felállt, körbenézett, de a medvének nyomát sem látta. A síléceit maga elé dobta, aztán félig futva, félig csúszva elindult lefelé.

Egy tisztáson észrevette, hogy valaki más is lefelé tart a hegyről, méghozzá elgörbült síbotokkal a kezében. Döbbenten állapította meg, hogy Olle az. A barátja nemcsak hogy élt, de még járt is. Odakiáltott neki, és néhány pillanattal később már egymás mellett voltak. – Haza akarok menni – jelentette ki Oskar.

– Gyere velem, menjünk együtt – felelte Olle. Néhány perc múlva találkoztak Martinnal, Olle Backmannal és Robinnal.

Amikor ők hárman meghallották a medvével vívott küzdelem hangjait, úgy döntöttek, hogy segítséget hívnak. Tovább haladtak lefelé, s egy idő után nyílt terepre értek – ekkor a lejtő felénél voltak. Olle nagyon szeretett volna leülni, de a társai nem engedték: – Ne tedd, megfagysz!

Martin és Olle Backman előresíeltek a sífelvonó alsó állomásánál lévő jegyirodához, és elmondták a történteket. A sérült Olle Robin léceinek hátsó végére állt, és a fiúba kapaszkodott, aki óvatosan csúszni kezdett lefelé. Nemsokára összetalálkoztak Ina Lidberg jegyszedővel, aki motoros szánon indult el felfelé. – Tényleg medve harapott meg? – kérdezte.

– Kinevethet, de ez az igazság. Nézzen csak rám! – felelte Olle. Az arca véres volt, a ruhái rongyokban lógtak, a haját moha és sár lepte. Aztán sírva fakadt.

A rádión riasztott Jon Långström síjárőr az elsősegély-kunyhónál találkozott velük, de arra számított, hogy kiderül, az egész csak beugratás volt. – Komolyan mondod, hogy egy medve harapott meg? – kérdezte hitetlenkedő kuncogással.

– Hát igen – felelte Olle, akinek kezdett elege lenni a kérdésből. – Jobb lesz, ha megy és lelövi.

Leült egy ágyra, Långström meg levágta a lábáról a nadrág szárát, s elé tárultak a vérző sebek. A fiú lábszárából nagy húsdarabokat szakítottak ki, a hátán mély karomnyomok éktelenkedtek, a karját pedig a medve fogai döfték át több helyen.
 

Olle Frisk és az édesanyja a támadás után, a kórházbanA mentők helikoptert hívtak. Olle az édesapjával, Magnusszal, a helyi klinika vezetőjével repült az onnan vagy 160 kilométerre lévő ostersundi kórházba.

A fiú végig nyugodt volt, de a kezelőszobában furcsán zaklatottá vált. Végül megkérdezte: – Apu, le tudnád venni a képet? – Magnus hátranézve vette csak észre a dühös medvét ábrázoló plakátot.

A mentők Oskart is megvizsgálták, de ő nem sérült meg. Testileg és lelkileg is teljesen kimerült, s azon az estén négy liter jégkrémet tömött magába. Lars Rehnfeldt vadőr később a következőt mondta: – Ha Oskar nem terelte volna el a medve figyelmét a kiáltásaival, akkor Olle már nem élne. Ebben egészen biztos vagyok.

Másnap délelőtt egy másik vadőr, Bert-Ivan Mattson felkutatta az erdőben a medvét. Háromszor is megközelítette, de az állat minden alkalommal elmenekült előle – már nem jelentett veszélyt az emberekre.

A barlangban, Olle elveszített sisakja mellett három bocsot talált – alig macska nagyságúak voltak. A medve nem tért vissza a családjához, és a bocsok éhesek voltak. Heves vita bontakozott ki, de a vadőrök végül mindhármat lelőtték.

Olle öt napig volt kórházban, és 40 öltéssel a testében tért haza. Gyorsan visszavonta azt a korábbi követelését, hogy lőjék le a medvét. – Csak a családját védte – mondta. – Ha nem tévedünk a felségterületére, akkor egészen hóolvadásig a vackában maradt volna. Valójában ez nem is medvetámadás volt, hanem fiútámadás.

Vote it up
378
Tetszett?Szavazzon rá!