Jobb ember lettem

Miután a feleségemnél emlőrákot fedeztek fel, csodát tenni sajnos nem tudtam. De mellette voltam

Megjelent: 2005. november

Kapcsolódó cikkek

Bevallom, amikor értesültem a hírről, csúnyán elszúrtam a dolgot. 2001 augusztusának utolsó péntekje volt. Délelőtt 11 körül megcsördült a munkahelyi telefonom. Marsha, a feleségem hívott zokogva. A radiológus a mammogramját látva azt mondta: „Ez bizony ráknak tűnik.” Ha a válaszomat egy 1-től 10-ig terjedő skálán értékelnénk, mínusz 11-et érdemelne. – Ööö – nyögtem ki –, ez nem hangzik valami jól.

Csak néhány percet beszéltünk, főként a további teendőkről (mivel azokról sokkal könnyebb beszélni, mint az érzelmekről). Szeptember első hétfője munkaszünet, így Marsha csak kedden kereshetett fel egy sebészt. Úgy döntöttünk, hogy semmit sem mondunk két lányunknak (akkor 12 és 15 évesek voltak), amíg biztosat nem tudunk, hiszen az orvos is tévedhet, nem igaz? Úgy emlékszem, végül valami ilyesmivel köszöntem el: – A szokott időben jövök.

Ugyan mit képzeltem én?

Később, amikor az emlőrákkal nap mint nap foglalkozó orvosoknak is beszéltem a reakciómról, megnyugtattak, hogy az teljesen érthető volt. – A férfiak ilyenkor eltaszítják maguktól a gondokat – mondja dr. Fred Smith Chevy Chase-i onkológus –, hogy könnyebben meg tudjanak birkózni egy esetleges veszteséggel.

A gyenge kezdést azután megértő férjként igyekeztem jóvátenni. Rájöttem, hogy az ember nagyon sokat tehet a feleségéért, ha az bajban van.

Hallgassa meg!
– Nem kell rögtön azzal jönni, hogy minden rendben van – állítja Frank McCaffrey szociális munkás, aki jól tudja, hogy a férfiak szinte kényszert éreznek a dolgok rendbehozatalára.

– Ilyenkor csupán meg kell érteni, mit érez a felesége. Csendben kell lenni, végig kell hallgatni, s csak valami ilyesmit kell mondani: „Bármi történjen is, ott leszek melletted.”

Ha arra biztatja a feleségét, hogy adjon hangot a betegséggel kapcsolatos érzéseinek, az kifejezetten jó lehet az egészségének is. A Journal of Psychosomatic Research című szaklapban 2000-ben megjelent cikkében Karen Weihs, a George Washington Egyetem pszichiátere 32 emlőrákos beteggel szerzett tapasztalatairól írt. E nőknél a rák kiújult, és áttétek képződtek. Dr. Weihs három dolgot vizsgált: Szorongtak-e a betegek? Magukba fojtották-e az érzelmeiket, vagy szabadon beszéltek azokról? Az előre jelzettnél hosszabb vagy rövidebb ideig éltek?

Az erősen szorongó betegek a vártnál rövidebb ideig éltek, akárcsak azok, akik nem fejezték ki az érzelmeiket szorongásuk mértékétől függetlenül. Dr. Weihs biztos abban, hogy a tartós szorongás és az érzelmek elfojtása hátrányosan hat a betegek állapotára. Ha tehát arra biztatja a feleségét, hogy beszéljen az érzelmeiről, talán nem csupán a hangulatán javít.

Először azt hittem, az lesz a dolgom, hogy kiválasszam a legjobb orvost és kezelési módot. Ám hamar rájöttem, hogy Marshának kellett megtalálnia azt a sebészt, akiben megbízott, s azt a műtéti megoldást, amelyet ő és az orvos is elfogadhatónak talált. (Végül a daganatok kimetszését választotta – már a másik mellében is felfedeztek egy csomót.) Ez azonban nem jelentette azt, hogy csak tétlenül üldögéltem mellette. Én vállaltam magamra a sok stresszel járó harcot az egészségbiztosítónkkal, s Marsha mindent megbeszélhetett velem.

– Ha a beteg megbeszéli a problémáit valakivel, az megkönnyíti a dolgát, még akkor is, ha nem fogadja meg a társa tanácsát – véli dr. Fred Smith.

Virágvarázs
Néha nincs is szükség szavakra. Én voltam a telefonos kapcsolattartó, mivel Marshát, aki tanár, általában nehéz elérni az osztályteremben. Szeptemberben, egy keddi napon felhívott az egyik orvos, hogy tájékoztasson a szövetminta-vizsgálat eredményéről. A csomó rosszindulatú volt, s nagyobb, mint hittük. Nagyon féltem attól, hogyan fogom ezt elmondani Marshának.

Egy nőbarátom tanácsára végül hatalmas csokor pipaccsal leptem meg – ez a feleségem kedvenc virága. A hír ugyan érthetően megviselte, de úgy tűnt, hogy a virágok jobb kedvre derítik. A dolog némileg érthetetlen volt a számomra, amíg egy munkahelyi barátom fel nem világosított: a virágok az udvarlás időszakára emlékeztetnek, amikor minden romantikus volt, és egyikünk sem gondolt a mellrákra. A szerelem ígéretét hordozzák – az azóta is meglévő szerelemét. 

Kéz a kézben
A rendelésekre együtt jártam Marshával. Mint megtudtam, azzal is segíthettem, ha csak fogtam a kezét. Az Észak-Karolina Egyetem kutatói 183 kísérleti alannyal közölték, hogy rövid beszédet kell tartaniuk egy őket dühítő témáról, vagyis egy potenciális stresszforrásról. Száz résztvevőt arra kértek, hogy üljenek a párjuk mellett 10 percig, időnként érintsék meg egymást, majd a beszéd előtt ölelkezzenek 20 másodpercig. A többi 83 alany egyedül készült fel. Az eredmény? A beszéd alatt azoknál, akik a felkészülés alatt megérinthették a társukat, lényegesen alacsonyabb vérnyomást és pulzust mértek, mint azoknál, akik egyedül voltak.

Abban is segítettem Marshának, hogy összeírtuk a kérdések listáját, mielőtt felkerestünk egy orvost. A beszélgetés vége felé azután eszébe juttathattam: – Még erről vagy arról is szerettél volna valamit kérdezni.

Azután ott volt az orvos válaszainak megjegyzése is.

– Az egészségügyi dolgozók által adott orvosi információk 40–80 százalékát a betegek azonnal elfelejtik – számol be kutatásai eredményéről Roy Kessels, a hollandiai Utrecht egyetemének munkatársa. A beteget kísérő hozzátartozó sokat segíthet azzal, hogy odafigyel, jegyzetel, vagy akár hangfelvételt készít a fontosabb megbeszélésekről (ez utóbbi esetben illik az orvos beleegyezését kérni).

Végül pedig már a férj puszta jelenléte is igen megnyugtató lehet. Egy este elkísértem Marshát a kórházba, hogy egy előre nem beütemezett speciális röntgenfelvételt készítsenek róla (ennek az eredménye szerint minden rendben volt nála). Az ötórás kórházi tartózkodást követően éjfél után támolyogtunk haza. Ekkor megfogtam a kezét: – Látod, drágám, nem mondhatod, hogy már sehová sem járunk!

Parókaparádé
A gondolatra, hogy elveszítheti a mellét – az elsők közt felkeresett orvosok egyike ezt javasolta –, Marsha teljesen magába fordult, s amikor azzal vigasztaltam, hogy őt szeretem, nem a mellét, így vágott vissza: – Mit éreznél, ha egy orvos le akarná vágni a péniszedet?

Pocsékul éreztem magam. De hiszen én csak meg akartam osztani vele szívből jövő érzéseimet. Később Anna Coscarelli pszichológust kérdeztem arról, rosszul csináltam-e valamit. Azt felelte, hogy nem. A férjeknek meg kell érteniük, hogy még a gyengéd érzelmek sem mindig képesek tompítani a lelki fájdalom kezdeti élét.

A melle végül megmaradt, ám a műtétet követő kemoterápia során kihullott a haja. Bevallom, azt gondoltam, hogy apróságon rágódik: úgyis kinő majd a hajad, akartam mondani. De később megtudtam, hogy sok nő még a melle elveszítését is könnyebben viseli, mint a hajáét. Egy bő blúzzal könnyen leplezhető a mell hiánya, de a kopasz fej mindenki szemében a baj jelképe. Ha az ember kopasz nőt lát, szinte biztos lehet benne, hogy kemoterápián átesett rákbetegről van szó.

Ezért elmentünk egy parókaszaküzletbe, ahol az egyik alkalmazott egészen rövidre nyírta Marsha haját. Ezután megnéztük a parókaválasztékot.

Az ember sok mindent tehet, miközben megnyírt feleségével a forgalmas parókabolt egyik csendes sarkában üldögél. Sírhatnak, gyászolhatják a haj elveszítését, és retteghetnek a jövőtől. Esetleg átölelhetik egymást, s úgy súghatják: „szeretlek!” De azt is tehetik, amit mi tettünk: végigbolondozhatják az egészet. Marsha minden ötletemre vevő volt, s a legvadabb parókákat is felpróbálta: volt Dolly Parton, Elvira, a Sötétség Úrnője, szemérmes börtönőrnő és Las Vegas-i krupié. Végül persze egy egyszerű barna parókát választott, amely a szokásos hajviseletéhez hasonlított, és amelyben úgy nézett ki, mint... Marsha.

Eleinte rettenetesen zavarta a kopaszsága, s még a legbensőségesebb pillanatainkban is magán akarta tartani a parókát. Én azonban azt mondtam neki, hogy mellettem nem kell zavarban lennie – így aztán levette hajkoronáját. Szabályos fejformájával egzotikus szépségűvé vált, mintha valami különleges földönkívüli lett volna.

Együtt a család (balról jobbra): a két lány, Maya és Daniela, a szerző, Marc Silver és felesége, Marsha Dale

Az Új Rend
Marsha májusban fejezte be az utolsó sugárkezeléseket, és június végén nyaralni mentünk. Miután a vermonti kisvárosban semmittevéssel töltöttünk egy egész napot, alkonyatkor Marshához fordultam, és így szóltam: – Ma nem is beszéltünk a mellrákról.

Csodálkozva néztünk össze, mert a ráktól azóta nem tudtunk szabadulni, hogy tíz hónappal korábban felfedezték a daganatot Marsha testében.

Lassacskán belerázódtunk az Új Rendbe. E szerint nem a bonbon az igazán romantikus és szeretettel teli Valentin-napi ajándék, hanem a brokkoli, amely bizonyítottan hatékonynak bizonyult az emlőrák ellen – legalábbis az állatkísérletekben. Az Új Rend szerint a pólónkat, a kalapunkat, sőt még a tollainkat is rózsaszín szalaggal díszítjük. A szótárunk olyan szavakkal gazdagodott, mint Tamoxifen, Arimdex és a lymphodema. Igyekszünk nem aggódni. Ez persze nem mindig sikerül. Amikor jó szándékú emberek azt kérdezik: „Ugye, kivették a daganatot, a felesége pedig teljesen meggyógyult?”, én azt felelem: „Nos, ebben soha nem lehetünk biztosak, de annyit mondhatok, hogy Marsha jól érzi magát.”

Sok dologban visszatértünk a régi életünkhöz, a régi szokásainkhoz. Megint ugyanazt a stresszes munkát végezzük, megküzdünk a tennivalók véget nem érő sorával, és két gyönyörű tizenéves lány felnevelésének minden nehézségével. Valami mégis megváltozott: én más lettem. Remélem, Marsha is tudja, hogy bármilyen csapnivalóan kezdtem is a dolgot, amikor a rákbetegsége kiderült, számíthat rá, hogy mellette leszek. Amikor pedig azt mondom neki, „szeretlek”, nem csupán a közhelyet ismétlem.

Egy este, miközben kivittem a szemetet, felnéztem a sötét égre, a Holdra és a csillagokra, s egy pillanatra visszagondoltam azokra a hónapokra, amikor a műtétre vártunk, amikor a kemoterápia uralta az életünket, s amikor a sötét éjszakák hosszúnak és magányosnak tűntek. Aztán újra a jelenben találtam magam, a kukába gyömöszöltem a szemeteszsákot, visszamentem a házba, a feleségemhez, s közben arra gondoltam: igazán gyönyörű az élet.

Vote it up
21
Tetszett?Szavazzon rá!