John, Yoko és én

Gail Renard ott volt 1969-ben Lennonék legendás ágyban maradós tiltakozásánál. Hogy is történt pontosan?

Kapcsolódó cikkek

 

I’d never planned to return to the Queen Elizabeth hotel in Montreal, where John Lennon and Yoko Ono held their famous Bed-In in 1969. It was enough that I’d sneaked in as a 16-year-old to get an interview for my school paper. Miraculously, I hit it off with the Lennons and was asked to stay for all eight days to help—after first getting permission from my mum, who insisted on speaking to John on the phone. Even John wouldn’t cross a Jewish mother, and he promised there’d be no sex or drugs.

I busied myself, grateful for this golden opportunity. I helped look after five-year-old Kyoko (Yoko’s daughter from her first marriage). Along with Derek Taylor, the Beatles’ press agent, I shepherded the never-ending flow of TV, radio, film and press people in and out of the suite for interviews. When John was ready to record “Give Peace a Chance,” he asked me to write out a huge cue card for the sing-a-long. I revelled in being needed by my heroes.

It was incredible to watch the Lennons at such close quarters. John was at the height of his happiness and fame; the Beatles hadn’t officially broken up yet. The Lennons were on their honeymoon and were deeply in love. Yet John still found time not only for his peace demonstration, but also to encourage my dreams of becoming a writer. When my mother rang with my exam results, he was the first to congratulate me.

On the final day John made me a gift of his original handwritten lyrics to “Give Peace a Chance.” It was the ultimate souvenir, even better than my Beatles bubblegum cards. It’d be hard to top all that, so why would I ever want to return? I’d heard the hotel had commercialised the event and I was afraid some of the magic would have faded.

But when the hotel invited me back to revisit the scene, it seemed churlish not to go. I admit I was curious. I wanted to see the newly named “John and Yoko Suite”, where you can now stay for CA$799, including breakfast and a book or CD about the Bed-In. I couldn’t believe that last year, for a 40th-anniversary special, the hotel even threw in white silk pyjamas like the ones John wore, and offered the menu of the time.

Soha nem terveztem, hogy visszatérek a montreali Queen Elizabeth Hotelba, ahol John Lennon és Yoko Ono híres „ágyban maradós” tiltakozását tartotta 1969-ben. Elég volt nekem 16 évesen beosonni, hogy interjút készítsek az iskolaújságnak. Csodálatos módon rögtön remekül megértettük egymást Lennonékkal, úgyhogy megkértek, maradjak velük a nyolc nap folyamán és segítsek. Először engedélyt kértem az anyukámtól, aki ragaszkodott hozzá, hogy adjam át Johnnak a telefont. Egy zsidó anyával persze még John sem mert ujjat húzni, és megígérte, hogy nem lesz se szex, se drog.

Hálás voltam ezért a fantasztikus lehetőségért, és buzgón belevetettem magam a munkába. Segítettem vigyázni az ötéves Kyokóra, Yoko első házasságából született kislányára. Derek Taylorral, a Beatles sajtófőnökével terelgettem a tévések, rádiósok, újságírók véget nem érő áradatát a lakosztályból ki és be az interjúkra. Amikor John készen állt a Give Peace a Chance felvételére, megkért, hogy írjam fel egy hatalmas táblára a szöveget az együtténekléshez. Boldog voltam, hogy hőseimnek szükségük van rám.

El se hittem, hogy ilyen közelről láthatom őket. John boldogsága és hírneve tetőfokára hágott; a Beatles hivatalosan még nem bomlott fel. Lennonék a mézesheteiket töltötték, és dúlt köztük a szerelem. De John a békedemonstráció mellett még arra is szakított időt, hogy írói ambícióimat bátorítsa. Amikor anyukám megtelefonálta a vizsgaeredményeimet, ő gratulált elsőként.

Az utolsó napon John nekem adta ajándékba a Give Peace a Chance szövegének eredeti kéziratát. Ez mindennél többet ért, még a Beatles rágógumikártya-gyűjteményemnél is. Ezt már nemigen lehetett felülmúlni, minek akartam volna hát visszatérni? Hallottam, hogy a szálloda reklámcélokra használja fel az eseményt, és féltem, hogy szertefoszlik a varázs.

Ám amikor a hotel meghívott, hogy látogassak el ismét a helyszínre, bunkóság lett volna visszautasítanom. Bevallom, kíváncsi voltam. Szerettem volna látni az újonnan „John és Yoko” névre keresztelt lakosztályt, ahol 799 kanadai dollárért (162 ezer forint) lehet eltölteni egy éjszakát, és az árban benne van a reggeli és az ágyban maradós tiltakozásról szóló könyv vagy CD is. El se akartam hinni, hogy tavaly, a 40. évforduló tiszteletére, a szálloda még ugyanolyan fehér selyempizsamával is kedveskedett a vendégeinek, amilyet annak idején John viselt, és az akkori menüt szolgálták fel.

John és Yoko az újságírók gyűrűjében

I can’t say I was tempted. During the eight days, the Lennons’ diet consisted largely of orange juice, brown rice served cold (provided by the Hari Krishnas) and two-toned Jello [gelatin dessert]—a favourite of Kyoko. So I approached the hotel with limited expectations, armed with cracks like, “Has our 1969 room service turned up yet?”

My cynicism began to falter when I was greeted by the hotel’s PR, Joanne Papineau. She’d blocked off the suite for me so I could explore it in peace. She also gave me the hotel’s security log of the time to read. I was surprised because, until recently, the hotel had never talked about the Bed-In—it wasn’t in keeping with their image as one of Montreal’s two grand hotels.

But now the hotel was eager to learn what had happened, to put together the pieces of peace history.

At the time, the Lennons hadn’t been wanted in Montreal. At Dorval airport, they were delayed by immigration, who were wary about letting John in, since he’d been refused entry into the US because of a previous drug conviction. By the time the Lennon party cleared, mobs of fans had formed and the local police just wanted to get rid of them all. They drove the Lennon party to the Dorval boundary. From there, they had to find a taxi.

As the log shows, John phoned the hotel to say he’d be late. He’d assured the hotel from the start that there’d be no drink or drugs at his Bed-In. He wanted the event to be about peace and nothing else. It was the same guarantee John gave to my mother, and he was a man of his word.

As a teenager, I couldn’t understand how anyone could have any problems with a peace event. But reading the hotel’s log, I started to see their side of the story. The first thing the Lennons did was remove the furniture and paintings from Suite 1742. I suddenly remembered the stacks of furniture piled up in the corridors. At the time, I thought it reasonable that the Lennons wanted more room for the press and for John’s hand-painted signs and drawings.

John, the consummate showman, just wanted the bed to be the centrepiece of the room, which became the iconic symbol of the Bed-In. Aside from the powerful image, he knew that if he was going to be giving hundreds of interviews, he’d be more comfortable lying down. John had also arrived without the famed white silk pyjamas and had to ask the hotel to buy several pairs for him. The Lennons carried no money. The hotel grew tense as bills were run up, but eventually money came from Apple, the Beatles’ record label. 

Nem mondhatom, hogy ez csábítóan hangzott. A nyolc nap alatt Lennonék étrendje nagyrészt narancsléből, a krisnások által hozott hideg barnarizsből és színes gyümölcszseléből állt, ami Kyoko egyik kedvence volt. Túlzott várakozások nélkül indultam hát el a szállodába, olyanféle poénokkal felvértezve, mint: „Vajon mostanra meghozta már a szobaszerviz az 1969-es rendelésünket?”

Cinizmusom alábbhagyott, amikor Joanne Papineau, a hotel píárosa fogadott. Lezáratta nekem a lakosztályt, hogy nyugodtan szemügyre vehessem. Továbbá átadta olvasásra a korabeli biztonsági naplót. Meglepődtem, mert egészen a legutóbbi időkig a szálloda nemigen emlegette az ágyban maradós tiltakozást – nem illett bele Montreal egyik legelőkelőbb hoteljének imázsába.

Most azonban pontosan fel akarták deríteni a történelmi esemény minden részletét.

Akkoriban Lennonék nem számítottak szívesen látott vendégnek Montrealban. A Dorval repülőtéren a bevándorlási hatóság emberei feltartóztatták őket, vonakodtak beengedni Johnt az országba, mert az Egyesült Államok egy korábbi drogügy miatt már megtagadta tőle a beutazási engedélyt. Mire tisztázódtak a dolgok, összesereglettek a rajongók, és a helyi rendőrség szeretett volna mielőbb megszabadulni az egész sokadalomtól. A Lennon-csapatot kiszállították a reptér szélére, ahol aztán maguknak kellett taxit fogniuk.

Mint a biztonsági napló bejegyzéseiből kiderül, John telefonált a szállodába, hogy késni fog. Első pillanattól kezdve biztosította a hotel vezetését, hogy az ágyban maradós tiltakozás alatt nem lesz se alkohol, se drog. Azt akarta, hogy az esemény csak a békéről szóljon, semmi másról. Ugyanazt garantálta nekik, mint az anyámnak. Márpedig John szavatartó ember volt.

Tinédzserként nem értettem, hogy lehet bárkinek kifogása egy békedemonstráció ellen. De a hotel naplóját olvasva kezdtem megismerni a történetet az ő oldalukról is. Lennonék első dolga az volt, hogy kivitették az összes bútort és festményt az 1742-es lakosztályból. Hirtelen emlékezetembe villant a bútorokkal telepakolt folyosó. Annak idején úgy gondoltam, mi sem természetesebb, mint hogy Lennonék minél több helyet akarnak csinálni a sajtó, valamint John saját kezűleg festett jelképei és rajzai számára.

John, a zseniális rendező, azt szerette volna, hogy csak egyetlen ágy maradjon a szoba közepén, ami később a békedemonstráció ikonikus jelképévé vált. Nem csak a látvány hatásossága miatt döntött így, azt is tudta, hogy interjúk százait fogja adni, ami ágyban fekve sokkal kényelmesebb. Továbbá John a híres fehér selyempizsamák nélkül érkezett a szállodába, és kénytelen volt a hotel személyzetét megkérni, hogy szerezzenek be neki néhányat. A Lennon család pedig nem hordott készpénzt magánál. A hotel feszülten fogadta a felgyülemlő számlákat, de végül az Apple-től, a Beatles lemezcégétől befutott a pénz is.

A szerző tizenhat évesen Lennonék mellett

John had also hung a huge banner made from a sheet outside his hotel window to publicise his location, which is how I found his suite. The hotel couldn’t have been thrilled by kids like me sneaking in.

In that age of flower power, John loved strewing petals about. Flowers were delivered to the suite in a steady stream; the staff, who had to clean up the flower petals four times a day, loved it less.

The situation grew more tense still. At least 150 members of the press passed through each day. Long queues began to form in the corridors. Hotel guests complained about being accosted by “hippies” in the halls, begging for money. There were calls from guests to throw John out.

The staff retaliated by refusing to polish John’s shoes or clean his hat when asked. John and Yoko tried to rectify the situation by renting more rooms to be used as waiting areas. But the Lennons were there on an important mission: to protest for peace. They put their money and reputations on the line, and attracted influential people from all over the world.

And ultimately it worked. Following John and Yoko’s example, “Give Peace a Chance” was sung by half a million demonstrators in Washington DC during a peace rally later that year. The Bed-In was instrumental in focusing mass opinion and shortening the Vietnam war, which are worth a few strewn flower petals.
 

When I revisited the suite, I felt like it was only yesterday. Of course, there are photos of John, Yoko and the Bed-In all around, but their spirit of hope and adventure lingers.

I could see the Lennons everywhere, still smiling kindly at me. What struck me more was how small the room is. No wonder feelings ran so high and lasting friendships were formed. When the Bed-In culminated with the recording of “Give Peace a Chance” with the cultural icons of the day, including psychologist Timothy Leary, musician Tommy Smothers and writer Alan Ginsberg, the room was a hothouse of creativity.

The present head of security, John Williams, was curious how I’d got past the security. I retraced my youthful steps up service lifts and back stairwells to the 17th floor. I marvelled at my chutzpah and wished I had more of it today.

I’m glad I returned to the Queen Elizabeth hotel. I’m no longer sceptical of Bed-In-For-Peace hotel packages or souvenir pyjamas or menus. Anything that highlights John and Yoko’s quest for peace is all right with me. In fact, I think that the world could use another Bed-In right now.

Anyone game?

Ezenkívül John egy lepedőből készített hatalmas zászlót lógatott ki a hotelszobájuk ablakán, hogy felhívja a figyelmet az esemény helyszínére, ennek segítségével találtam meg én is a lakosztályt. A szálloda személyzete valószínűleg nem repesett, hogy hozzám hasonló kamaszok próbáltak beszökdösni.

Az erőszakmentesség ideológiája, a flower power (a „virághatalom”) korában John természetesen virágszirmokkal akart telehinteni mindent. A virágszállítmányok folyamatosan özönlöttek a hotelba, amitől már kevésbé volt lelkes a személyzet, hiszen nekik kellett naponta négyszer feltakarítaniuk a szirmokat.

A feszültség nőttön-nőtt. Naponta legalább 150 médiamunkás rohanta meg a szállodát. A folyosókon hosszú sorok kígyóztak. A hotelvendégek arról panaszkodtak, hogy „hippik” szólítgatják le őket és pénzt tarhálnak tőlük. Többen követelték, hogy dobják ki Johnt a szállodából.

A személyzet bosszúból nem volt hajlandó kitisztítani John cipőjét vagy kalapját, hiába kérték. John és Yoko úgy próbálta orvosolni a helyzetet, hogy újabb szobákat bérelt ki váróhelyiség céljára. De Lennonék fontos küldetést teljesítettek ott: a békéért tüntettek. Önnön pénzüket és hírnevüket kockáztatták, és befolyásos embereket igyekeztek megnyerni ügyüknek a világ minden tájáról.

Ami végül sikerült. Még ugyanabban az évben John és Yoko példáját követve félmillió tüntető énekelte a Give Peace a Chance-t Washingtonban. Demonstrációjuk ráirányította a közfigyelmet a vietnami háborúra, és hozzájárult ahhoz, hogy hamarabb véget érjen. Ezért igazán nem nagy ár az a pár szétszórt virágszirom.
 

Amikor újra ellátogattam a lakosztályba, úgy éreztem, mintha mindez tegnap történt volna. Nemcsak a Johnról, Yokóról és az „Ágyban maradás a békéért” demonstrációról készült fotók miatt, hanem mert az akció szelleme most is élénken élt bennem.

Magam előtt láttam Lennonékat mindenütt, ahogy kedvesen rám mosolyognak. Az viszont megdöbbentett, milyen kicsi ez a szoba! Nem csoda, hogy intenzív érzelmek és maradandó barátságok születtek itt. Amikor a demonstráció csúcspontján sor került a Give Peace a Chance lemezfelvételére olyan kulturális ikonok részvételével, mint a pszichológus Timothy Leary, a zenész-komikus Tommy Smothers és a költő Alan Ginsberg, ez a szoba a kreativitás melegágya volt.

John Williams, a szálló jelenlegi biztonsági főnöke megkérdezte, hogyan sikerült kijátszanom az őröket. Végigvezettem ifjúkori útvonalamon, a személyzeti lifteken és hátsó lépcsőkön keresztül a 17. emeletig. Elámultam, mennyire bátor voltam akkoriban.

Örülök, hogy visszatértem a Queen Elizabeth Hotelbe. Már nem tekintek szkeptikusan a szálloda által kínált „Ágyban maradás a békéért” csomagokra, az ajándék pizsamákra vagy a menüre. Örülök mindennek, ami John és Yoko béke iránti elkötelezettségére emlékeztet. Úgy vélem, ma is volna aktualitása egy hasonló akciónak.

Na, van önként jelentkező?

Vote it up
188
Tetszett?Szavazzon rá!