Kártevőnek tekintették a sast

Thomas Neumann megmentette Németország nemzeti jelképét, a fehérfarkú rétisast

Kapcsolódó cikkek

 

‘There! On the ice! Look!’ says Thomas Neumann, handing me his binoculars. We had been searching for much of the winter morning; driving the country lanes and tramping the snow-cloaked forests of Schleswig-Holstein, Germany’s northernmost state. There he is, sitting patiently on Mechower See, a partly frozen lake about 10 km south of Lübeck: a white-tailed eagle.

‘He is an elderly male. You can tell by his white head and yellow beak,’ Neumann explains excitedly. ‘He is looking for his lunch.’ A flock of wild ducks is arrayed in a semi-circle beside open water 50 metres away. Alert and eagle-eyed, he watches them, noticing the weaker birds and considering his attack. Suddenly, he extends his massive, nut-brown wings and launches into the air. In flight, he is magnificent. Neumann estimates his wingspan at 2.3 metres, his weight at 6 kg, his life expectancy at 25 years or more.

Neumann, at 62-years-old a bearded bear of a man, chortles contentedly, delighted to have shown me a white-tailed eagle. Not that he ever doubted he would. Today, he says, anyone who visits the Mecklenburg Lake District, the 400 km long chain of lakes and forests across northern Germany, hoping to see an eagle almost certainly will.

The bird’s significance goes way beyond ornithology. An heraldic symbol since Charlemagne ruled here twelve centuries ago, eagles are portrayed in the insignia of German cities, states, kingdoms, republics and empires. Today, eagle emblems are portrayed in the insignia of various authorities and are on the old Deutschmark, the euro coin, the shirts of the German football team. In fact, the eagle is the enduring national icon.

What Neumann, Head of National Conservation Areas Management for the WWF, does not say is that but for him and his collaborators, the white-tailed eagle, revered for its invincibility, may well have disappeared from German skies. In reality, the flesh and blood predator was less popular than the mythic bird. It consumed fish and wild-fowl. For centuries, landowners, hunters and fisherman regarded it as a pest.

Germany outlawed the hunting of eagles in 1930. But the respite was brief. After the Second World War, toxic chemicals used by farmers leached into lakes and the food chain. ‘Autopsies of dead eagles showed a complete cocktail of poisons,’ Neumann says. Born and raised near Mölln, amid the lakes and forest of Schleswig-Holstein, as a youngster, Neumann spotted birds of prey and collected their feathers. When he heard the eagle was rare, he set out to find it. He was 12 years old before he sighted one. At 16, he roamed the countryside looking for nests. By the time he went to Christian Albrechts University to study biology, he had found seven pairs of eagles and was collaborating with Dr. Heinz Brüll, a distinguished ornithologist.

But despite his best efforts, by the early 1970s, the eagles were rearing almost no young. Neumann heard that DDT toxins could persist for twenty years and feared the birds were doomed. Even so, he did not give up. Then, in 1975, DDT was banned and, remarkably, the doomsday predictions were wrong. After a couple of years, the eagles were breeding successfully. With renewed optimism, Neumann stepped up his campaign. Hired and salaried by WWF he persuaded increasing numbers of foresters, hunters groups and landowners to support eagle protection. ‘In the past you killed a lot of eagles,’ Neumann told them. ‘Now it is time for you to do something for them.’

Nézze! Ott, a jégen! – nyomja a kezembe távcsövét Thomas Neumann. E téli napon csaknem egész délelőtt kutattunk. Németország legészakibb tartománya, Schleswig-Holstein földútjain furikáztunk, hó borította erdeiben kutyagoltunk. A Lübecktől mintegy tíz kilométerre délre elterülő tó, a Mechower See tükrének befagyott részén most végre türelmesen ül előttünk egy fehérfarkú rétisas.

– A feje fehér, a csőre sárga, ebből látszik, hogy idős hím. Éppen ennivalót keres – magyarázza izgatottan Neumann. Ötvenméternyire vadkacsacsa-pat helyezkedik el félkörben a nyílt vízen. Az éles szemű ragadozó éberen figyeli a gyöngébb példányokat, és a támadást fontolgatja. Hirtelen kiterjeszti hatalmas, dióbarna szárnyát, és a levegőbe emelkedik. Fenséges látványt nyújt. Neumann szerint 2,3 méteres a szárnyfesztávolsága, testtömege 6 kiló, várható élettartama 25 év.

A hatvankét esztendős, szakállas, nagydarab férfi elégedetten kuncog, hogy tudott fehérfarkú rétisast mutatni, jóllehet egy percig sem kételkedett a sikerben. Mint mondja, aki manapság ezért keresi föl Észak-Németország 400 kilométer hosszú erdős hegyláncát, a Mecklenburgi-tóvidéket, szinte biztosan nem fog csalódni.

A madár jelentősége túlterjed az ornitológián. Régtől fogva címerállat, Nagy Károly tizenkét évszázaddal ezelőtti uralkodása óta sasok díszítik a német városok, államok, fejedelemségek, köztársaságok és birodalmak jelvényeit. Ma sasok díszelegnek a különféle hatóságok emblémáin, éppúgy megtalálhatóak a régi márkás fémpénzeken, mint az eurós érmén vagy a német labdarúgó válogatott mezén.

Neumann, aki a Természetvédelmi Világalap (WWF) szervezetén belül az országonkénti védett területeket kezelő részleg vezetője, arról nem beszél, hogy ha ő és munkatársai nincsenek, akkor a legyőzhetetlenként tisztelt fehérfarkú sas eltűnhetett volna a német égboltról. A ragadozó a maga hús-vér valójában népszerűtlenebb volt, mint regékbeli megfelelője. Hal- és szárnyasvadpusztító lévén, földbirtokosok, vadászok és halászok évszázadokon át kártevőnek tekintették.

Németország 1930-ban törvénnyel tiltotta meg a sasok vadászatát. A második világháború után a mezőgazdaság révén mérgező vegyszerek szivárogtak a tavakba és a táplálékláncba. – Fölboncolt sastetemekből mérgek egész sorát mutatták ki – mondja Neumann. A Mölln közelében, Schleswig-Holstein tavai és erdei közepette született és nevelkedett Neumann ifjoncként ragadozómadarakat figyelt meg, és gyűjtötte tollaikat. Miután megtudta, hogy a sas ritkaság, mindenáron látni akarta. Ez tizenkét éves korára sikerült. Tizenhat esztendősen fészkeket keresve barangolta be a vidéket. Mire a Christian Albrechts Egyetemre került, hogy biológiát tanuljon, már hét saspárt talált, és dr. Heinz Brüll-lel, a neves ornitológussal is együttműködött.

Ám minden erőfeszítése ellenére az 1970-es évek elejére a sasok már szinte egyáltalán nem neveltek fiókákat. Neumann megtudta, hogy a mérgező DDT akár húsz évig sem bomlik le, és a madarak kipusztulásától félt. Mégsem adta föl. 1975-ben azután betiltották a DDT-t, és nem váltak valóra a borúlátó előrejelzések. Pár év múltán a sasok szépen szaporodtak. Neumann újult optimizmussal vetette bele magát a küzdelembe. Immár a WWF fizetett alkalmazottjaként beszélt rá mind több erdészt, vadásztársaságot és földbirtokost a sasok védelmére. – Azelőtt rengeteg sast irtottak ki – emlékeztette őket. – Most itt az ideje, hogy tegyenek értük valamit.

Vote it up
179
Tetszett?Szavazzon rá!