Képes felünk

Nehéz bárkit is rávenni, hogy nézze végig a nyaralás alatt készített fotóimat. Vajon miért nem látják bennük ugyanazt, mint én?

 

My holiday photos came back this week and, God, what a dull time we appear to have had. Looking at them, I’m beginning to wonder why we bothered to go at all.

I’m already having difficulties interpreting them to friends. “Just look at the sea,” I say. “It was actually the same colour as that vase on the mantelpiece.”

“Here’s me,” I say. And it is me. I can’t deny it. I can’t deny the stooped shoulders, the cannelloni tummy and the resilient London pallor that shines forth from the photograph. At the time I thought I was as brown as Harry Belafonte, the very picture of rude health.

It hasn’t been easy persuading people to look at the snaps. As soon as I bring them out they start looking at their watches and shuffling their feet. These are my happiness trophies and nobody cares. Had someone managed to take a picture of me being assaulted by a bandit with a machete, I would have gathered a queue of eager viewers, all of them saying, “And the sea is such a lovely colour” or, “You really were very brown” to disguise their morbid curiosity.

Unfortunately, Boots only sent me my wife embracing a blurred statue, my six-year-old on a funny toilet, me with my legs sticking out of a sand mound and a shot of my new-found friends-for-life, none of whom I’ll see again, peering with red eyes from the gloom of a forgotten bar.

Ezen a héten hívták elő a nyaralás alatt készített fényképeket, és azt kell mondanom, a látvány alapján halálra untuk ott magunkat. A képeket láttán már-már csodálkozom, minek kellett egyáltalán elutaznunk?

Nem könnyű mindezt elmagyarázni a barátainknak. – Nézzétek a tengert! – mondom. – A valóságban épp olyan a színe, mint annak a vázának a kandalló párkányán.

– Ez meg itt én vagyok – mondom. Tényleg én vagyok, le se tagadhatnám a csapott vállat, a deréktáji úszógumit és a tartós londoni sápadtságot. Pedig a tengerparton azt képzeltem, olyan barna vagyok, mint Harry Bellafonte; hogy én vagyok a kicsattanó egészség mintapéldánya.

Szó mi szó, nehéz rávenni bárkit is, hogy nézze végig a képeket. Amint előveszek néhányat, rögtön az órájukra pillantgatnak, és feszengve toporogni kezdenek. A fotók boldogságom trófeái, mégsem érdekelnek senkit. Bezzeg ha valaki olyan képet készített volna rólam, amelyen egy bandita fenyeget bozótvágó késsel, lefogadom, sorban állnának, s morbid kíváncsiságukat leplezendő, ilyesmiket mondanának: „És milyen gyönyörű színe van a tengernek!” vagy „Nahát, milyen szépen lebarnultál!”

Sajnos azonban a fényképeken csak az látható, hogy a feleségem egy elmosódott szobrot ölelget, hatéves fiam egy furcsa vécén ücsörög, nekem csupán a lábam lóg ki egy homokkupacból, és újonnan szerzett örök barátaim – akikkel soha többé nem fogok találkozni – vöröslő szemmel bámulnak az objektívbe egy elfeledett bár félhomályából.

 

Egyszer előhívattam egy tekercset, de a visszakapott képeken egy új-zélandi női tangóharmonika-zenekar tagjai látszottak lila dirndliben

 

Judging by the snaps of my neighbour Mr Loveday, however, I had quite a nice time. He thinks he’s part of a Bacardi advert, though his photos clearly demonstrate otherwise: another beige sunset; another grey paella; another small mountain.

What makes mountains small in snaps? I don’t know. All I know is that the mountain in the photo is never the same as the one that made you stop the car in awe to take a picture. That’s why, in the throes of back-to-work depression, we stuff our holiday photos into shoe boxes and toss them into a back room.

And there they sit. Terrible though they are, they exert a curious hold on us. You know how true this is when a processing lab mislays your prints. Seeing your snaps is bad enough: not seeing them is dreadful.

A lab once sent me 36 eight-by-ten shots of an all-women New Zealand accordion band, all in purple dirndls. I didn’t recollect ever meeting them so I sent the pictures back, explaining that the subject of my pictures was a magical summer evening in Streatham. I never got them, which is a shame, because they were without doubt the best photographs I’ve ever taken.

Every now and then I venture into the back room and I am shocked by how affecting the experience is. The most incredible thing about snaps is that over time they mysteriously change. Suddenly and with unexpected vividness they do evoke that summer. That picture of your legs sticking out of the sand pile is no longer a bad photograph taken by an incompetent under the influence of cheap liquor, but a shadow of transient euphoria.

This stuff has become part of your emotional baggage. Already I can’t look at my six-year-old on the funny toilet or my wife hugging the statue or even the red eyes of the new-found friends without feeling that my heart will break. I can’t throw these snaps away and the more I have to look at, the greater is my sense of loss.

Persze a szomszédom, Mr. Loveday fényképei láttán még mindig úgy érzem, hogy hozzá képest jól jártam. Ő azt hiszi, egy Bacardi-reklámban szerepelt, ám a fotók mást bizonyítanak: unalmas drappban úszó naplemente; egy szürkés tónusú helyi étel; egy jelentéktelen domb.

Apropó: miért van az, hogy a hegyek olyan kicsiknek tűnnek a fényképeken? Sejtelmem sincs. Csak azt tudom, hogy a fotón látható hegy sosem hasonlít ahhoz a fenséges csúcshoz, amelyet megpillantva muszáj volt megállni egy fénykép erejéig. Ezért aztán a szürke hétköznapokba való visszatérés okozta lehangoltság mélypontján az ember hajlamos a nyári fotókat egy cipősdobozba gyömöszölni, és a hátsó szobába rejteni.

Ott aztán jól elvannak. Bármilyen rémesek is, különös hatással vannak készítőikre. Az ember akkor érzi át ezt igazán, amikor az előhívásra beadott filmről készített képek elkeverednek. A fotók ugyan pocsékak – ám ha nem láthatjuk őket, az kész gyötrelem.

A laborból egyszer 36 darab 20x25-ös felvételt kaptam, amelyek mindegyike egy új-zélandi női tangóharmonika-zenekar tagjait ábrázolta lila dirndliben. Mivel emlékezetem szerint sosem volt hozzájuk szerencsém, visszaküldtem a fotókat, mondván, az én képeim egy varázslatos streathami nyárestét örökítenek meg. Fájdalom, az én felvételeim sosem kerültek elő, bár kétséget kizáróan azok voltak életem legjobban sikerült művei.

Olykor-olykor persze csak bemegyek abba a bizonyos hátsó szobába, s ilyenkor megdöbbenek, milyen csodás élményben van részem. A pillanatfelvételek tán legkülönösebb tulajdonsága ugyanis, hogy idővel rejtélyes átalakuláson mennek keresztül. Váratlanul és meglepő elevenséggel felidézik a nyarat. A fotó, amelyen a lábam egy homokkupacból nyúlik ki, immár nem egy tehetségtelen, az olcsó szesztől kissé megittasult fényképész balfogása, hanem a rövid ideig tartó felhőtlen boldogság árnyéka.

Mindez immár része érzelmi poggyászomnak. Már most sem tudok úgy ránézni vécén ücsörgő gyermekemre, szobrot ölelgető feleségemre vagy új barátaim pirosló szemére, hogy ne szorulna össze a szívem. Képtelen volnék kidobni ezeket a fotókat, és minél többet nézegethetek belőlük, annál nagyobbnak érzem veszteségemet.

Vote it up
234
Tetszett?Szavazzon rá!