Képeslap Bulgáriából

A gyerekkoromban gyűjtött bélyegek varázslatos világot sejtettek. A valóság felülmúlta az álmaimat

Szófia már a taxiban erőteljes hatással van rám, pontosabban a hátsó felemre, amelyet alaposan igénybe vesz a száguldozás a macskaköves utcákon. – Ország olyan, mint Piccadilly Circus! – magyarázza a sofőr tört angolsággal. – Mindenki jön. Menni körbe-körbe!

Elereszti a kormányt, hogy mindkét kezével mutassa, mint kavarognak a különféle kultúrák a nagy bolgár olvasztótégelyben. Én meg lelki szememmel látom, amint beleszaladunk az előttünk hirtelen felbukkanó csillogó falú templomba. De úgy van, ahogy állítja, Bulgáriába mindenki eljött: a trákok az aranyaikkal, a rómaiak a légióikkal. Jöttek az ázsiai óbolgár névrokonok, a hunok, a szlávok, a zsidók, a törökök, valamennyi nép a hagyományaival. Az elmúlt két évtizedben pedig a szabadságoló britek hordái, olcsó sörre, mulatságra szomjasan.

Én pár régi bélyeggel érkeztem.
 

Berreg a ventilátor a michigani ház tetőterében egy fülledt júniusi napon. Az asztal körül három tízéves fiú nagy kupac bélyeg fölé görnyed. – Lila Liz – mondja a bátyám, Fred, azzal a brit királynő képét a halom tetejére hajítja. – Rózsafej – kiáltja a barátunk, Shawn, I. Baldvin belga királyra utalva. Én jövök. – Még egy narancs Franco – dörmögöm rosszkedvűen. Engem a legkisebb bélyeghalom izgat inkább, az, ahol a bolgár bélyegek gyűlnek.

Ezek nagyméretűek, és sziklás hegyeket, hegyoldalba épült településeket, párbajozó lovagokat ábrázolnak. A leginkább egy gazdagon díszített kolostor képe ragad meg: olyan, mintha épp annak a könyvnek lenne az illusztrációja, amelyet a törpök és elfek lakta Középföldéről olvasok. Egzotikus lakóival, masszív erődítményeivel és titokzatos cirill betűs írásával Bulgária éppolyan varázslatosnak tűnik a szememben, mint a hobbitok világa. Tudom, hogy egyszer elutazom oda, és megkeresem azt a kolostort.

Táncosok báránybőr kucsmában és hímzett népviseletben

Majdnem éjfél van, mire leparkolunk a szálloda előtt. A távolodó taxi letekert ablakain át dübörög a bolgár elektronikus folk, a csalga. Körülnézek. Századfordulós házak ablakai merednek rám sötéten. Valahogy ismerősnek tűnik az út túloldalán álló neoklasszicista épület a sztálinista palotákra emlékeztető homlokzatával. Izgatottan kapom elő a borítékot a bélyegekkel. Meg is van, jól emlékeztem: az egyik vörös bélyeg a Kommunista Párt előttem magasodó egykori székházát ábrázolja. Jó kezdés!

Másnap reggel találkozom tolmácsommal, a 25 éves Polina Szimeonovával. Leszámítva, hogy a farmer és az okostelefon roppant 21. századivá teszi a megjelenését, pont úgy fest, mint a balerina az egyik bélyegen.

– Nálunk a harminc év alattiak mind a Cartoon Networkön lógva tanultak meg angolul. Nekem elhiheti! – mondja Szimeonova, azzal nyakunkba vesszük várost. A több mint egymilliós Szófiában a történelmi nagyvárosok minden kelléke megtalálható, ám itt is, ott is láthatók a „török rabiga” nyomai.

A bolgár állam az 1300-as évektől kezdve ötszáz éven át volt az Oszmán Birodalom része. Ebből az időből származnak Szófia mecsetei, minaretjei és ezüstműves műhelyei. A közelebbi múltban történt megszállásnak Szófia rengeteg hatalmas lakótelepet köszönhet. A betonfalakat ma graffitik borítják.

– Látja? Amerikai falfestés a szovjet épületeken – élcelődik Szimeonova, majd megmutatja nekem a Bulgária 2007-es EU-csatlakozását jelképező modern, üvegtornyú irodaházat.

Az Alekszandr Nyevszkij-székesegyház SzófiábanVárosnézés közben hirtelen ott találom magam a bélyegről már ismert neobizánci stílusú, csupa boltív Alekszandr Nyevszkij-székesegyház előtt. A hatalmas templom úgy tornyosul elém, mint egy óriás felhő. Épp, mint a bennem élő képen.

Kezdem bánni, hogy egynaposra terveztem szófiai látogatásomat. Arra azért jut még időnk, hogy végigkutyagoljunk néhány városrészen, Simeonova javaslatára megkóstoljuk az utcai árusoknál pohárban kapható nagy szemű málnát; nézzük, hogy „zúznak” az aszfalton a gördeszkások a Szovjet Hadsereg emlékműve előtt; és elfogyasszunk egy csodás sopszka salátát (hagymából, paprikából, paradicsomból, uborkából friss, markáns ízű házi juhsajttal). Látva, milyen élvezettel falom, vezetőm megnyugtat: holnap, Veliko Tarnovóban rengeteg sopszkát ehetem.
 

Két és fél órán át autókázunk Szófiától keletre, egy újabb bélyeg helyszínére, a Carevec várba. Ez a Sztara Planina hegység által körülölelt erődítmény – amely ma a bolgárok legnépszerűbb idegenforgalmi látványossága – hajdan Veliko Tarnovót, a II. Bolgár Birodalom uralkodóinak székhelyét védte, míg 1393-ban, három hónapig tartó ostrom után török kézre nem került. A bélyegemen jól látszik, hogy a hatalmas várfalak közt a bolgár lovagok véres harcot vívnak a török katonákkal.

A lerombolt falakat és tornyokat a 20. században építették újra. A vároromról rálátni a Jantra folyót szegélyező hatalmas sziklákra. A dombtetőn piciny templom áll. Felmászom a harangtoronyba, és beleszédülök a látványba: a bélyeg ugyanezt a panorámát örökítette meg!

Carevectől jobbra terül el a 68 ezres lakosú Veliko Tarnovo városa. Kétszáz éves házainak egyikében, egy régiségboltban relikviákra bukkanok Bulgária múltjából: török csempék, egy Lenin-mellszobor, egy ébresztőóra megfakult olimpiai karikákkal a számlapján… Az utóbbit közelebbről is szemügyre veszem.

A karikák hátterében jól kivehető a „Berlin 1936” felirat, valamint egy horogkereszt – szuvenír Hitler hírhedt sportrendezvényéről. – Tetszik? – szegezik nekem a kérdést. – Olcsón megszámítom.

– Nem, köszönöm – felelem, és gyorsan visszateszem az órát. Bulgária Németország vonakodó szövetségese volt a második világháborúban: a náci fenyegetés hatására 1941-ben lépett hadba Anglia és Amerika ellen. 1943–44-ben a szövetségesek nagyrészt lebombázták Szófiát, több mint kétezren vesztették életüket. Érdekes módon a bolgároknak nagy arányban sikerült megmenteniük országuk zsidó lakosságát. Ennek a stratégiailag fontos elhelyezkedésű államnak a történelme is bonyolult.

A rilai Hét-tó völgye

A következő bélyeg a távolabbi múltba, Bulgária második legnagyobb városába repít, Veliko Tarnovótól délnyugatra. A hatezer éve alapított Plovdiv, amely 2019-ben Európa Kulturális Fővárosa lesz, főként római kori emlékei – az árkádos vízvezetékrendszer és az eredeti állapotban fennmaradt antik színház – miatt világhírű.

– Tökéletes az akusztikája – magyarázza angol nyelven egy bajszos férfi, amikor belépek a teátrumba. – Ha leejtünk egy pénzérmét a színpadon, az utolsó sorban is hallatszik a csendülése. – A félkörívben lerakott, kockacukorszerű fehér márványkő-elemek a fényes 2. század gazdagságát hirdetik, amikor ez a város volt a Római Birodalom egyik legfontosabb települése. Körülöttem nézők gyülekeznek ülőpárnákkal kezükben: ma este Verdi Nabucco című operáját játsszák a színpadon.

A Plovdiv főutcáján álló 15. századi Dzsumaja mecset a Balkán egyik legrégebbi oszmán vallási épülete. Majd meghaltam érte, hogy belülről is megcsodálhassam bélyegről már jól ismert, geometrikus mintázatú minaretjét, ám a mecset napórája délután négyet mutat. Alig pár órám maradt, hogy csatlakozva a tömeghez nappali fényben bóklászhassak a város 19. századi épületei és szökőkútjai között. A városban, amelyről a 2. századi görög szatíraíró, Lukianosz azt állította, hogy a „legnagyobb és legszebb minden városok közül”.

A rilai kolostor díszes épületegyüttese

Este magam elé terítem bélyegeimet a szállodai ágyamon, és előhúzom közülük a legféltettebbet, amely Rilát, az én középföldei kolostoromat ábrázolja. Holnap élőben is látni fogom! Három órát kell majd vezetnem felfelé a Rila-hegység oldalában, az Alpok és a Kaukázus közötti terület legmagasabb csúcsain. De bánom is én az emelkedőt! Látnom kell a kolostort, amely tízéves koromban annyira megragadta a képzeletemet.

Gyorsan magam mögött hagyom a kilométereket, az út szűkülni kezd, az erdő pedig egyre sűrűbb. Megérkezem a völgybe. A sebes sodrú Rilska folyó dübörgése még a motort is túlharsogja. Mintha a meredek, zsályazöld hegyek figyelnének. Köszöntenek, akárcsak egykor a zarándokokat és szerzeteseket, akik a 10. században érkeztek ide, miután a remete Rilai Szent János, Bulgária védőszentje megalapította a kolostort.

Leparkolok az erdős hegyoldalban álló épületegyüttes mellett, és átsétálok a kolostorudvarra vezető folyosón. A boltív alól kilépve vakító napsütés fogad, és úgy érzem, mint aki a középkorba került egy időgéppel.

A bélyeg csak a kolostor körvonalait mutatta, a valóság viszont ámulatba ejtően gazdag meseszép részletekben: körös-körül hófehér oszlopok, boltívek és fából faragott, vörösre, barnára, szénszínűre festett teraszok. Az udvar közepén álló Szent Szűz Születése-bazilika előcsarnokát az iszlám mamlúk-kor hagyományának megfelelően fekete-fehér csíkosra festették. Az előcsarnok mennyezeti freskója a mennyek dicsőségét és a pokol kínjait jeleníti meg. A bejáratnál egy szakállas szerzetes áll fekete fejfedőben, fekete csuhában. – Beléphetek? – Bólogat.

Gördeszkások a fővárosi Szovjet Hadsereg-emlékmű előttHűvösség csap meg. A gyertyafényben eleinte csak az aranyozott ikonok és színpompás festmények csillogását látom. Ahogy a szemem hozzászokik a sötéthez, kirajzolódik előttem a közel kilenc méter magas ikonosztáz (az ortodox templomokban a szentélyt a templomhajóktól elválasztó díszes deszkafal) és az előtte ácsorgó tömeg.

Mögöttem egy férfi térdre borul. Noha nem vagyok járatos a keleti egyházi szokásokban, áhítata engem is áthat. Ezt a kegyhelyet – amely az oszmán megszállás idején a bolgár nemzeti öntudat jelképe volt – a bolgárok kivételes tisztelettel övezik. Miután az 1800-as években leégett, aprólékos gonddal újjáépítették az utolsó szögig.

Miközben egy horpadt üsttel vizet merítek a kőkútból, és megmosom a kezem, arra gondolok, mennyivel lenyűgözőbb a valóság a bélyegen látott képnél, és hogy ezek az apróságok – a horpadt fémedény, a térdeplő férfi vagy a csobogó folyó – mennyire életszerűvé teszik számomra Bulgáriát.
 

Szófiába visszatérve búcsúzóul elsétálunk Szimeonovával a Borisz kertje nevű parkba. Észreveszem, hogy itt is, ott is vörös-fehér fonaldíszek lógnak a fákról. – Martenicák – magyarázza Szimeonova –, a mi utolsó pogány hagyományunk kellékei. Színei a tavasz, vagyis a remény és megújulás idejének közeledtét jelzik. Március elsejétől a kabátunkon viseljük a martenicát egészen addig, amíg meg nem pillantjuk az első gólyát vagy rügyező fát. Akkor aztán ráakasztjuk egy ágra, és kívánunk valamit.

Nevetek, és megsúgom Szimeonovának, hogy még visszatérek Bulgáriába. Az én kívánságaimat ugyanis bélyegek jelképezik, és maradt egy, amelynek a helyszínére nem sikerült eljutnom. Napfürdőző embereket ábrázol a Fekete-tenger partján.