Két fontos pillanat

Mi kellett ahhoz, hogy rákbetegségéből kigyógyulva Lance Armstrong úgy döntsön: újra nyeregbe száll?

Megjelent: 2002. július

Kapcsolódó cikkek

 

The old saying that you should live each day as if it's your last is a nice sentiment, but it doesn't work. Take it from me. I tried it once, and here's what I learned: If I pursued only happiness and lived just for the moment, I'd be a poor husband and father, a no-account with a perpetual three-day growth on my chin. Cancer taught me that. Suffering, I learned, is as essential to a good life, and as inextricable, as bliss.

Before cancer, whatever I imagined happiness to be, pretty soon I wore it out, took it for granted or threw it away. A portfolio, a Porsche, a coffee machine – these things were important to me. So was my hair. Then I lost them, including the hair.

When I was 25, I was diagnosed with advanced testicular cancer, which had metastasized into my lungs and brain. I sold the car, gave up my career as a world-class cyclist, lost a good deal of money, and barely hung on to my life.

When I went into remission, I thought happiness would mean being self-indulgent. Not knowing how much time I had left, I did not intend to ever suffer again. I had suffered months of fear, chemotherapy so strong it left burnlike marks under my skin, and surgery to remove two tumors. Happiness to me then was waking up.

I ate Mexican food, played golf and lay on the couch. The pursuit of happiness meant going to my favorite restaurant and pursuing a plate of enchiladas with tomatillo sauce.

Two events changed me. The first happened one night at dinner. My wife, Kristin, put down her fork and said, “You need to decide something: Are you going to be a golf-playing, beer-drinking, Mexican-food-eating slob for the rest of your life? If you are, I'll still love you. But I need to know, because if so, I'll go get a job. I'm not going to sit at home while you play golf.”

I stared at her. “I'm so bored,” she said.

Suddenly I understood that I was bored too. Bored and purposeless. I realized that responsibility, the routines and habits of shaving in the morning, having a job to do and a wife to love – these were the things that tied my days together and gave them a pattern deserving of the term living.

In days I was back on my bike. For the first time in my life, I rode with real strength and stamina – and purpose.

The second moment arrived along with the birth of my son, Luke.

I grew up without a father; he split before I was able to walk. So I vowed that if I ever had a child, I would be there for him in every way – the whole way.

Because of cancer, having a child would obviously not be easy. I had had my sperm frozen. Kristin had to have an operation, and Luke was conceived by in vitro fertilization.

He developed normally, but at birth Kristin had trouble delivering. The baby was in crisis, and doctors had to make an instrument delivery. He was tiny, blue, not crying, and his lungs weren't filling with air. So they grabbed him from Kristin, whisked him into a side room, put a mask over his face and pumped air into his lungs.

I remember just standing there helplessly, Kristin looking at me, asking, “What's wrong? What's wrong?”

And I didn't have any answers. I could see the doctors working, but I was helpless. I have been through a lot of scary stuff, but that topped everything.

Medical personnel dashed in and out of the room. I was thinking, Cry, please cry.

I was petrified. At that moment I would have done anything just to hear him scream.

Then I saw them remove the mask. He opened his mouth and scrunched his face and let out a big, strong “Whaaaaaaa!”

It sounded like the wail of life. I had wanted to show him, but he had just shown me that life was about staying tough. You fight to go on.

Cancer was the making of me: Through fear and pain I became a more compassionate and intelligent man, husband and father – and therefore a more alive one.

I remember many nights after we first brought Luke home. Sometimes I'd lift him out of his crib and take him back to bed with me, and I'd lay him on my chest.

Every cry of his delighted me. He'd throw back his head and his chin would tremble, his hands would claw the air and he'd wail. “Yeah, that's right,” I'd tell him. “Go on.”

A régi mondás, miszerint éld úgy minden napodat, mintha az lenne az utolsó, igazán szép – csak éppen nem válik be. Nekem elhihetik. Egyszer megpróbálkoztam vele, és a következőkre jöttem rá: ha csak a boldogságot hajszolom és csak a pillanatnak éltem volna, akkor pocsék apa és férj lennék – egy senki, akinek arcát állandóan háromnapos borosta borítja. Erre a rákbetegség ébresztett rá. Megtanultam, hogy a szenvedés éppoly nélkülözhetetlen a jó élethez – és éppoly elválaszthatatlan tőle –, mint a mennyei boldogság.

A betegség előtt bármilyennek képzeltem is a boldogságot, ha megkaptam, ráuntam, kezdtem természetesnek venni, és eldobtam magamtól. Egy jó befektetés, egy Porsche, egy modern kávéfőző gép – ezeket tartottam fontos dolgoknak. Meg persze a hajamat. Aztán mindezt elveszítettem – még a hajamat is.

Huszonöt éves voltam, amikor megállapították, hogy előrehaladott stádiumú hererákom van, tüdő- és agyi áttétekkel. Eladtam a kocsit, feladtam világszínvonalú kerékpárosi pályámat, rengeteg pénzt veszítettem, és már alig éltem.

Amikor azután az állapotomban javulás állt be, azt hittem, akkor leszek boldog, ha semmit sem tagadok meg magamtól. Nem tudtam, mennyi időm van hátra, de nem akartam többet szenvedni. Hónapokig gyötrődtem a félelemtől, a kemoterápia olyan agresszív volt, hogy égéshez hasonlatos nyomokat hagyott a bőröm alatt, és műtéti beavatkozással eltávolították két daganatomat. Abban az időszakban már az is boldogság volt, hogy reggel felébredtem.

Így aztán mexikói ételekkel kezdtem tömni magam, golfozni jártam, és nagyokat lustálkodtam. A boldogság utáni hajsza a kedvenc éttermembe, kedvenc ételeimhez vitt.

Két dolog változtatott meg. Az egyik este, vacsora közben történt. Kristin, a feleségem, letette a villáját, és így szólt: – Dönts el valamit, kérlek: egész hátralevő életedben golfozó, sörözgető, mexikói kaját falatozó pacák akarsz maradni? Ha igen, én akkor is szeretni foglak. De tudnom kell a választ, mert ha igen, akkor keresek magamnak valami munkát. Nem fogok otthon üldögélni, mialatt te golfozol.

Értetlenül meredtem rá. – Halálra unom magam – tette hozzá.

Hirtelen rádöbbentem, hogy én is unatkozom. Unott vagyok és céltalan. Rájöttem, hogy napjaimat korábban a felelősség kötötte össze, a mindennapos dolgok és az olyan szokások, mint a reggelenkénti borotválkozás – és ezek adtak életemnek olyan szerkezetet, hogy megérdemelje az élet nevet.

Néhány nap múlva újra felültem a kerékpárra. Életemben akkor először hajtottam valódi erővel, kitartással – és céltudattal.

A második fontos pillanat a fiam, Luke születése volt.

Engem anyám nevelt fel, mert apám elhagyott minket, amikor még járni sem tudtam. Megfogadtam tehát, hogy ha valaha lesz gyermekem, akkor minden tekintetben jelen lévő, igazi apja leszek.

A rákbetegség miatt persze nem volt egészen egyszerű a dolog. A műtétek előtt szerencsére lefagyasztattam az ondómat, így Kristin alávetette magát egy kis műtétnek, és Luke mesterséges megtermékenyítéssel fogant.

Gond nélkül fejlődött – de aztán Kristin nem bírta megszülni. A magzat életveszélybe került, ezért kénytelenek voltak vákuummal rásegíteni. Parányi volt, szilvakék, és a tüdeje nem akart megtelni levegővel. Kikapták Kristin kezéből, egy másik szobába rohantak vele, ahol maszkot nyomtak az arcára, és úgy kezdtek levegőt pumpálni a tüdejébe.

Én csak álltam ott tehetetlenül, Kristin pedig rám nézett, és azt kérdezte: – Mi a baj? Mi a baj?

Nem tudtam mit válaszolni. Láttam, hogy az orvosok kétségbeesetten igyekeznek, de nem tehettem semmit. Sok rémségen mentem már át életemben, de ez mindennél szörnyűbb volt.

Orvosok és ápolók szaladgáltak ki-be a másik szobából, és én azt mondogattam magamban: „Sírj már fel, kérlek, sírj fel!”

Dermedt voltam a rémülettől. Abban a pillanatban bármit megtettem volna, csak hogy halljam a sírását.

Aztán láttam, hogy leveszik róla a maszkot, Luke piciny arca eltorzult, és feltört belőle egy hangos „Oáááááá!”

Olyan volt, mint az élet jajdulása. Én akartam megtanítani erre, de ő már most bebizonyította nekem, hogy az életben mennyire fontos a kitartás. Harcolni kell, hogy tovább mehess!

A rákbetegség tett engem teljes emberré: a félelem és a fájdalom révén együttérzőbb, jobb apa és férj lettem – s ezáltal élőbb is.

Sok éjszakára emlékszem a Luke hazahozatalát követő időszakból. Néha kivettem a kiságyból, az ágyamhoz vittem, és a mellemre fektettem.

Minden egyes sírásával új örömet szerzett. Hátravetette a fejét, a pofija megremegett, ujjai a levegőt markolászták, aztán sírni kezdett. – Ez az, jól csinálod! – biztattam. – Folytasd csak!

Vote it up
245
Tetszett?Szavazzon rá!