Két keréken a nagy borúton

Kétnapos kalandozás Új-Zéland villámgyorsan híressé vált borvidékének szőlőültetvényei és pincéi között

Kapcsolódó cikkek

A könnyű kora délelőtti szellő szétfújta a komor hajnali fellegeket, és csak néhány apró bárányfelhőt hagyott az égen. Február van – ilyenkor hág tetőfokára a nyár Új-Zélandon –, a levegőben virágzó levendula illata lengedez. Kétnapos bicikliútra készülünk a férjemmel a Déli-sziget tetején elterülő Marlborough borvidéken.

– Készen álltok? – kérdi Jo Hill, azzal átnyújtja a környékbeli pincék – ahogy itt hívják őket, kóstolótermek – térképét. Marlborough 140 borospincéje közül mintegy 40 áll nyitva a látogatók előtt. Többségük könnyedén megközelíthető kerékpárral, de Jo azt javasolja, hogy egy napra legfeljebb öt pincét tervezzünk be. – Az ötödikben az ember ízérzékelése felmondja a szolgálatot.

Jo meg a férje, Steve, Renwickben élnek, és kerékpáros utakat szerveznek a környező borvidékre. A falu a tágas Wairau-völgyben fekszik, ahol sok a családi borászat és pár nagyobb pincészet is üzemel, például a nemzetközi hírű Cloudy Bay. Tavaly decemberben otthonról, New Yorkból e-mailben foglaltunk két biciklit Jónál, aki aztán megtervezte számunkra a körtúrát.

Aznapi utunk 20 kilométer hosszú lesz a térkép szerint. Remélem, bírom majd, mert évek óta nem töltöttem ennyi időt biciklin. Nem kell felhágnunk meredek hegyoldalakra, mondja Jo, de induláskor hozzáteszi: – Egy aprócska emelkedő lesz azért…

Zötyögve indulunk el Glennel a kavicsos úton, ám masszív, háromsebességes kerékpárjainkkal hamarosan ráfordulunk a sima kocsiútra, amely máris szőlőtőkék közt kanyarog.
 

A marlborough borvidék – amely a Wairau-völgyből, a Déli-völgyekből meg az Awatere árteréből áll – ma világszerte híres sauvignon blanc-járól, vagy ahogy az itt élők nevezik, a savvyról. Ez azonban nem volt mindig így.

A lakosság 1973-ig mezőgazdaságból élt, amikor is Frank Yukich, az aucklandi Montana Borászat egyik tulajdonosa földet vett Renwick déli részén, és elkezdett szőlőt termeszteni. Az egyik fajta, amellyel kísérletezett, a sauvignon blanc volt. A hőmérséklet-ingadozás – a sok napsütés és az éjszakai hűvös – pikáns, aromás bort eredményezett, és beváltotta Yukich jóslatát, miszerint „az itteni borok világhírűek lesznek”.

1979-ben, abban az évben, amikor Yukich leszüretelte az első termést, egy fiatal ír, Ernie Hunter, aki Christchurch szeszesital-iparában dolgozott, szintén sauvignon blanc-ültetvényt létesített a környéken. 1986-ban benevezte a borát a Sunday Times londoni Borfesztiváljára, amelyen aranyérmet és közönségdíjat is nyert.

– Az új-zélandi sauvignon blanc különleges volt, az egész szakmát meglepte az ízével – mondja Jane Hunter nemzetközileg elismert borász, aki férje 1987-ben – 38. életévében – bekövetkezett halála óta maga vezeti a pincészetet. – A savvy akkor még nem úgy készült, mint ma – meséli Hunter. – Az első néhány szüretből származó bor füves aromájú, erőteljes ízű volt. – Amióta tölgyfa hordóban érlelik a fajtát, a bor lágyabb és elegánsabb. A Hunter’s borai egymás után három évben lettek aranyérmesek.

A trófeák nagy lépést jelentettek az új-zélandi borászatban. – Századokig nem történt újítás a borkészítésben – mondja Tessa Nicholson neves új-zélandi borkritikus –, ma viszont világszerte ismert az itteni bor. Több mint 23 ezer hektáron terem a szőlő, és az ország borexportja 1,2 milliárd új-zélandi dollár (kb. 242 milliárd Ft).
 

Ez volna az aprócska emelkedő, amit Jo említett? – töprengek fél óra múlva fennhangon, miután hegymenetben tekerünk, hogy végre felérjünk a nem különösebben magas, de meredek domboldal tetején található Seresin birtokra. Megérte! Odafent a Lappföldről származó Melissa Rae, aki tíz éve dolgozik a birtokon, meghív bennünket egy kis lovaskocsizásra. Elvisz egy helyre, ahonnan az egész napsütötte völgyet belátni.

A tőlünk északra, hat kilométerre húzódó Richmond-hegység gerince felett esőfelhők gyülekeznek. Ezeknek az ormoknak, valamint a délen magasodó hegyláncoknak köszönhető, hogy Marlborough klímája enyhébb és naposabb, mint Új-Zéland többi régiójáé. Ezért mondják a maorik erről a tájról, hogy „a hely, ami felett lyuk van a felhőkön”.

Melissától megtudjuk, hogy a Seresin szőlőskert egyike annak a kevés marlborough-i gazdaságnak, amely elnyerte a „biodinamikus” minősítést. Ennek szigorúbbak a feltételei, mint az „organikus”-nak, magyarázza Melissa: – Az alapelv az, hogy ha elveszünk valamit a földtől, azt vissza is adjuk neki. – A minősítéshez a szőlészetnek úgy kell működnie, hogy azzal hozzájáruljon a termőföld egészségéhez. A mulcstól a növényvédőig és a trágyáig mindent itt állítanak elő.

A birtokot irányító Fran Broad négyféle bort tölt nekünk az ódon fapulton a pince bejáratánál. A sauvignon blanc friss, halványan édeskés – fenséges. A chardonnay, a rizling és a pinot noir – az utóbbi Marlborough új üdvöskéje – ugyancsak rendkívüli. A birtokon olívaolajat és mézet is készítenek. Fran kinyit nekünk egy palack citromos olívaolajat, hogy szippantsunk az illatából.

Már a domb alján járunk, amikor Glennek eszébe jut, hogy elhozta az üveget, holott nem fizettünk érte. Megfordítja a biciklit, és nekivág az emelkedőnek. Amikor újra megjelenik, nevetve meséli, hogy Fran nekiajándékozta az olajat. – Azt mondta, megdolgoztam érte!

Tizenöt perccel később ráfordulunk egy festői kis útra, keresztezünk egy fűzfákkal szegélyezett patakot, majd megérkezünk a Bladen Wines pincéhez. A pázsiton, ezüstös nyírfák árnyékában hívogató piknikasztalok, fotelek, napozószékek állnak. A tulajdonos házaspár, Dave és Christine Macdonald 1989-ben érkezett Marlborough-ba, akkoriban, amikor Ernie Hunter sikere láttán sorra nyíltak az apró pincészetek.

Az ötvenes éveiben járó, derűs kedélyű Christine tölt nekünk egy félszáraz fűszeres traminit, ami édesebb a savvyknél, és szinte krémesen lágy. – Meglehetősen elégedettek vagyunk ezzel a kis „fűszeressel” – mondja mosolyogva Christine, hozzátéve, hogy a Cuisine, Új-Zéland első számú gasztronómiai magazinja 33 szigetországi fűszeres tramini közül a második helyre rangsorolta a bort.

Ő és Dave a húszas éveikben Wellingtonban éltek, és semmi közük nem volt a borászathoz. – Egyszerre minket is elkapott az az érzés, ami akkoriban lázba hozta az embereket, és megvettük ezt a kis földet egy gazdától. Puszta legelő volt, kavicsos és száraz – meséli Christine.

A nyolchektárnyi terület évek óta parlagon állt. A pár három éven keresztül ingázott Wellington és Marlborough közt. Hétvégenként kijöttek, és szürkebarátot, semillon szőlőt, valamint fűszeres traminit ültettek. – Azokat a fajtákat, amelyeket mi szeretünk. – Később rizlinget és sauvignon blanc-t is telepítettek.

Részvénytársaságot alapítottak más kisebb pincészetekkel összefogva, és nemzetközi vásárokra jártak, hogy a szakmával megismertessék a marlborough-i borokat. – Igaza lett Steve Hillnek, aki a következőket mondta erről a tájról: „az itteni birtokok elég kicsik ahhoz, hogy az emberek érdeklődjenek egymás iránt és szenvedélyesen szeressék, amit csinálnak!” – teszi hozzá.

Dél van, mire magunk mögött hagyjuk Bladent, és északnak tartva rátérünk a Rapaura útra, amelyet a mellette sorakozó tucatnyi pincészet miatt „Aranymérföldnek” is neveznek. Pont annyit tekerünk, hogy megjön az étvágyunk a következő állomásig, a Wairau River Wines nevű borászatig, amely étterem is egyben.

Elhaladunk a borospince hatalmas, modern ajtaja előtt, s belépünk a zsúfolt étkezőbe. A lezser, divatos stílus hatására úgy érezzük, mintha nem is Új-Zélandon, hanem egy manhattani vendéglőben lennénk. A fedett teraszon kapunk asztalt, ahonnan az ápolt, dús pázsitra látni.

Az étlap a tömegekre és az ínyencekre egyaránt gondol. Mi a ház specialitását rendeljük, duplán sült márványsajtos szuflét, körtés-diós rukolasalátával, meg persze egy-egy pohár szürkebarátot. A felfújt habkönnyű és zamatos, a bor kitűnően megy hozzá. Annyira, hogy még egy pohárka erejéig elidőzünk a teraszon.

A pince tulajdonosai, Phil és Chris Rose az 1970-es években lucernát termesztettek a családi gazdaságban, mondja el a marketingesük, Gemma Lyons. Rose-éknak nagy harcot kellett folytatniuk a megyével a bíróságon, hogy engedélyt kapjanak a szőlőtermesztésre. A gazdák kifogásolták a földhasználat megváltoztatását, az erdészet attól tartott, hogy a szőlő közelében nem permetezhetnek majd, az egyháznak pedig az alkohol miatt volt kifogása. Vajon hamarabb megkapták volna az engedélyt, ha a megye előre látta volna, hogy hektáronként 250 ezer új-zélandi dollár bevétel folyik majd be a szőlőből?

Aznap délután még két pincét látogatunk meg. Utolsó állomásunk a Te Whare Ra, ami maori nyelven annyit tesz: „ház a Napban”. A bejáratnál a sudár termetű Anna Flowerday köszönt minket.

A 42 éves Anna és négy évvel fiatalabb férje, Jason is borászcsaládban nőtt fel. Tizenkét esztendővel ezelőtt vették meg a tizennégy hektáros birtokot. Azóta két ikerpárjuk született, akik most tizenkét és kilenc évesek. – Ami azt illeti, bőséges a termés nálunk – mondja Anna mosolyogva.

A birtokon található szőlőtőkék – rizling, chardonnay és fűszeres tramini fajták – némelyikét még 1979-ben telepítették. – A marlborough-i sauvignon pompás, de a többi fehér fajta is különleges ízű errefelé.

Anna és Jason sauvignon blanc-t, pinot noir és syrah fajtájú szőlőt ültetett. – Büszke vagyok erre a pinot-ra – mondja, azzal tölt egy kis kóstolót az organikus vörösborból.

2014-ben Raymond Chan az év pincészetének nevezte a Te Whare Rát. A több mint húszéves tapasztalattal bíró neves borszakértő azt írta a pincészetről, hogy „az új-zélandi borászat új, fiatalos arca”, amely nemcsak kitűnő borokkal áll elő, de a környezetet is tiszteletben tartja.

– Ez az, ami miatt reggelente úgy érzem, érdemes felkelni – mondja Anna. – A legjobb akarok lenni. Hogy ha valakinek csupán egy napja van és csak öt pincét látogathat meg, rajta legyek a listáján.

Az egész napos pincelátogatástól és kerekezéstől megfáradva jólesik leülni az Arbour étteremben, ahol alkalmunk nyílik elkölteni utazásunk legfinomabb fogásait. Az ültetvények közé ékelt alacsony, modern épületet szürke, zöld, ezüst árnyalatok uralják. A hűvös, letisztult légkört az udvarias személyzet mosolya melegíti át.

Négyfogásos, fix áras menüt kérünk, amelynek neve: Csak etess. Így hívják a konyhafőnök ajánlatát. Pincérünk csupán annyit kérdez, van-e valami, amire allergiásak vagyunk vagy amit nem szeretünk.

A lakoma többek közt zöldségekből áll, különféle szószokból, helyi Ora King lazacból, Cloudy Bay kagylókból, sertéstarjából és borjústeakből, természetesen hozzáillő borokkal.

Először egy mennyei sauvignon blanc-t, majd ízletes pinot noirt kapunk. Csokoládé mousse áfonyás-málnás öntettel és egy üveg import portói teszi fel az i-re a pontot. I mint isteni.
 

A második napunk nem annyira megerőltető, mint az első. Jótól kapunk egy új térképet. Utunk ismét az Aranymérföldön át vezet, ahol ellátogatunk néhány pincébe, majd megebédelünk a Hans Herzog birtok vendéglőjében.

Frissen sült ráját és bárányhúst eszünk a platánfák alatti félárnyékos teraszon – mintha csak Provence-ban lennénk. A vendéglőt az ötvenes éveiben járó, csupa mosoly Therese Herzog üzemelteti lelkesen. Mielőtt férjével, Hansszal Marlborough-ba költöztek, a Zürich közeli Winterthurban már volt saját borászatuk, sőt egy Michelin-csillagos éttermük is. Éveken át ingáztak a két ország között, de aztán döntöttek.

Utazáshoz
Szállás
Bell Tower on Dog Point B&B, Blenheim, 450 új-zélandi dollár (1 NZL kb. 200 Ft); Steve és Jo Hill vendégháza: Hillsfield House B&B, Renwick, 225 NZL; 171 on High Motel, Blenheimtől kis séta lefelé, 150 NZL

Étkezés Arbour, 36 Godfrey Road, Blenheim, háromfogásos „Csak etess” menü 73 NZL-tól, főételek 35 NZL-tól; Herzog bisztró: főételek 28 NZL-tól. Herzog étterem: ízletes menü 89 NZL-tól; Wairau River Wines étterem, főételek 20 NZL-tól

Kerékpározás és borkóstolás Wine Tours By Bike, 33 Blicks Road, Renwick. Biciklibérlés öt órára: 45 NZL. Öt kilométeres körzetben 20 pince található. A pincészetek külön díjat számolhatnak fel a kóstolókért.

– Hans azt mondta: „Minek nekünk a svájci bor? Ez itt, a szigeten jobb, mint amiről valaha is álmodni mertem” – meséli Therese.

A pár tehát 1999-ben Új-Zélandra települt át, és hamarosan éttermet nyitott. Magukkal hozták a séfjüket, Louis Schindlert is.

Ebéd után három kilométert tekerünk a Nautilus birtokig, ahol Tim Ritchie, a borgazdaság munkatársa megmutatja nekünk a raktárméretű termet, amelyben hatalmas csillogó borostartályok és jóval kisebb francia tölgyfa hordók sorakoznak, jelenleg üresen, a közelgő pinot noir-szüretre várva. A bort először a tartályokban erjesztik, majd tizenegy hónapon át a fahordókban érlelik.

Tim kinyitja egy 30 ezer literes rozsdamentes acéltartály csapját, és tölt egy-egy pohár fehérbort. Érezni ugyan, hogy még nincs kész, de ígéretes az íze.

Nem kell sokat tekernünk utolsó állomásunkig, a Framingham Wines pincéjéig. Valamennyi bor, amelyet a két nap alatt kóstoltunk, különleges volt. A Framingham vezetője, Maureen Hamilton egy tízéves rizlinggel kínál bennünket: meglepően száraz és telt az íze. Igazán tökéletes befejezés a túránk végére.

Útban visszafelé a kerékpárkölcsönzőig Glennel még egyszer „megízleljük” ezt a szépséges tájat, ahol pillanatnyilag minden csendes és nyugodt. Mintha a szőlősgazdák – s velük együtt maguk a tőkén lógó nehéz fürtök is – lélegzet-visszafojtva, némán várnák az alig egy hónap múlva kezdődő tébolyt, a hét nap, hét éjszaka tartó szüretet.

Vote it up
174
Tetszett?Szavazzon rá!