Két vesét adtam

Julie Stitt férje és édesapja is új vesére szorult. Azonban az asszony csak egyet adhatott. Vagy mégis van megoldás?

Kapcsolódó cikkek

2004-ben, egy gyönyörű márciusi napon Chuck Stitt a marylandi Columbia városát átszelő Little Patuxent folyó közepén állt. Kezében horgászbotot tartott, a hűs víz a csizmáját nyaldosta. A vízbe dobta a horgot, és várt, hogy ráharapjon egy pisztráng.

Ám kapás helyett váratlanul elsötétült előtte a világ.

Chuck egyedül volt ezen az elhagyatott helyen, és teljesen vakon próbálta megtartani az egyensúlyát a folyó közepén. Telefonon nem kérhetett segítséget, mert otthon hagyta a mobilját. Eldobta a horgászbotot, aztán lassan, óvatosan lépkedve elindult a part felé.

Egy sziklás, 30 méteres domb és 800 méternyi aszfaltozott út választotta el a kisteherautójától. – Tudtam, hogy vissza kell jutnom a dombon keresztül az úthoz, ahol talán észrevesznek az arra kocogók – emlékezik vissza a ma 52 éves Chuck. – Szerencsére jól ismertem a környéket.

Lassan haladt, előrenyújtott karral, nehogy nekimenjen egy fának. Végül visszaért a kocsihoz, és beült a vezetőülésre. Nem tudott vezetni, sem bárkivel kapcsolatba lépni.

Néhány óra elteltével aztán fokozatosan visszanyerte a látását. Amikor már elég jól látott ahhoz, hogy vezethessen, egyenesen az orvosi rendelőhöz hajtott.

A helyzet súlyosbodik
Az orvos azonnal vért vett Chucktól. Két nappal később a döbbent doktor az intenzív osztályra küldte a férfit. A laborvizsgálat azt mutatta, hogy nagyon magas az izomsejtek lebomlásakor keletkező anyagcsere-termék, a kreatinin szintje a vérben – ez veseelégtelenségre utalt.

– Úgy hallgattam, mintha a halálos ítéletemet olvasták volna fel – mondja Chuck.

Aztán a Howard Megyei Központi Kórházhoz hajtott. Miután felvették az intenzív osztályra, az orvosok katétert illesztettek a nyakába, hogy megkezdhessék a művesekezelést.

A dialízis általában négy órát vesz igénybe, ám Chuck állapota olyan válságos volt, hogy másfél napig bent tartották az intenzív osztályon.

Amikor a kórházban közölték Chuckkal és feleségével, hogy a férfi veseátültetésre szorul, Julie meg akarta vizsgáltatni magát, hogy lehetne-e donor. Ám Chuck ehhez nem járult hozzá. Három gyermekük közül a legkisebb még az általános iskola felső tagozatára járt, és Chuck azt szerette volna, hogy az asszony inkább a gyerekre összpontosítson.

Mivel azonnal nem kapott vesét, Chuck felkerült a Marylandi Egyetem Orvosi Karának (UMMC) transzplantációs listájára. Míg donorra várt, hetente háromszor dialíziskezelésre kellett járnia.

Amikor kiderült, hogy a második átültetés sem volt tartós, Chuck Julie-hoz fordult:
– Segítenél rajtam?

Új vese, új gond
Három és fél évvel később Chuck új vesét kapott. (A rászorulók olykor akár hét évig is várnak a megfelelő donorra.) A műtét sikeres volt, de utólag problémák merültek fel – az átültetett vese csak 50 százalékosan teljesített. Egy évvel később a vese kezdte felmondani a szolgálatot, és amikor Chuck szervezetében veszélyesen magas szintet értek el a kilökődés ellen adott szerek, a férfi kórházba került. Ismét művesekezelésre szorult. Julie ezúttal is ajánlkozott donornak, ám Chuck megint elvetette az ötletet.

2011-ben egy nemrég elhunyt donor veséjét alkalmasnak találták Chuck számára. Az élő, egészséges embertől származó szerveket előnyösebbnek tartják az orvosok, mert kisebb eséllyel lökődnek ki és hosszabb ideig működnek megfelelően. Ám Chuck nem várhatott tovább. Az UMMC-ben végzett átültetés sikeres volt, ám hamarosan fertőzések jelentkeztek a férfinál. További szövődmények léptek fel, egyebek között sérv.

Idővel kiderült: a második átültetés sem volt tartós, ezért Chuck kénytelen volt felülvizsgálni álláspontját. – Segítenél rajtam? – kérdezte feleségétől.

Julie jelentkezik
Julie-t megvizsgálták, és kiderült: nem felel meg a vércsoportja. Ám másik lehetőség adódott. 2012 áprilisában megismerte az UMMC vesecsereprogramját (PKE), és jelentkezett rá. A PKE olyan szervezetekkel működik együtt, mint a Nemzeti Veseregiszter, hogy összehozza a donorokat a megfelelő betegekkel. Ha egy élő donor egy hozzátartozójának vagy barátjának szeretne vesét adni, de nem alkalmas rá, más beteg számára lehetséges donorként a regiszterbe kerül. Cserébe a donor hozzátartozója vagy barátja jogosult lesz a jegyzéken szereplő megfelelő donor veséjére.

Julie jelentkezett hát a programra, hogy a veséjét egy ismeretlen rászorulónak felajánlva biztosítsa Chuck számára a megfelelő szervet. Azonban mivel épp akkor kezdett új iskolában tanítani, kérte, hogy a műtétre csak 2013 nyarán kerüljön sor.

2012 decemberében, nem sokkal az előtt, hogy Chuck művesekezelése ismét esedékes lett, a PKE megtalálta a megfelelő donort. Ezúttal élő donortól kapott új szervet, és a műtét után sem fertőzés, sem kilökődés nem lépett fel. Jól működött az új vese.

Újabb bonyodalom
Miközben Chuck az átültetéshez vezető fájdalmas folyamaton ment keresztül, az apósa is megbetegedett.

Julie apjánál, Richard Kernnél ötven évvel azelőtt, 25 éves korában cukorbetegséget állapítottak meg. 2010-ben bypassműtétet hajtottak végre rajta, amelybe kis híján belehalt, mert leállt a veséje. Művesekezelést kapott, ami sikeresnek bizonyult. Ám 2012 júniusában a veséje ismét felmondta a szolgálatot. Mivel nagyon kevés az élő donor, Richard felkerült a halott donorok veséjére várók listájára. Augusztusban ismét dialíziskezelést kezdtek nála.

– Gyanítottam, hogy apán már csak az átültetés segíthet – mondja Julie. De mivel felajánlotta az egyik veséjét a PKE programnak, hogy így a férje veséhez jusson, az apján már nem segíthetett. Hiába kérvényezték apjával a PKE-nél, hogy az asszony veséjét megkaphassa Richard.

– Nem tehettem engedményt, mivel az a rendszer kijátszása lett volna – magyarázza David Leeser szakorvos, a PKE program vezetője. – Mrs. Stitt a férje érdekében ajánlotta fel a veséjét, és azt annak kellett megkapnia, aki a csereprogram listáján következett.

2013 júniusában Richard arról értesült Laurie Thompsontól, a PKE koordinátorától, hogy vesét kap, de az végül mégsem volt életképes.

Egy hónappal később újabb hívás érkezett Thompsontól: az egyik élő donortól megfelelő veséhez juthat. Richard operációját 2013. július 16-ra írták ki. A donor személye természetesen ismeretlen maradt.

– A betegek és a donorok a műtét idejéig nem ismerhetik meg egymást – mondja Thompson. – Ám ha a műtét után kapcsolatba akarnak lépni, a koordinátor révén megtehetik.

Julie műtétjét ugyanarra a napra jegyezték elő, de az apja operációjától eltérő időben és másik emeleten.

A műtét reggelén Richard a felesége, Donna és Chuck jelenlétében átesett az operációt megelőző vizsgálatokon. Ismerve az ilyen műtétek kockázatait, illetve a korábbi veseátültetésekkel kapcsolatos problémákat, érthető módon nagyon idegesek voltak. De aztán olyan hírt hallottak, ami mosolyt varázsolt az arcukra.

Az egyik kórházi alkalmazott azt mondta a kollégájának, hogy a donor szobájába megy. Aztán megadta a szobaszámot. Julie-é volt.

Mennyi az esélye?
Richard műtétje sikerült, az új vese jól működött. Julie öröme határtalan volt. Vajon milyen gyakran fordul elő, hogy egy lány az apjának adhat életet? – Nem akartam senkinek sem elárulni – ismeri el az asszony, de volt egy olyan érzése, hogy az apja fogja megkapni a veséjét. – Nem akartam elkiabálni. Kész csoda, hogy az apámnak és a férjemnek is segíthettem. Áldásban volt részünk.

Mennyi az esélye annak, hogy egy donor két embert is megmentsen? A PKE munkatársa szerint egészen elenyésző. – Mindannyian úgy gondoltuk – mondja Thompson –, hogy ezt az esetet a család védőangyala irányította.

Vote it up
197
Tetszett?Szavazzon rá!