Kéz és szív

Egy fiatal orvos ráébred, hogy munkájának legfontosabb része nem a műtőben zajlik

Ortopéd sebészként nem tartozom a legfigyelmesebb és legékesszólóbb emberek közé. A két kezemmel megoldok ezt-azt, de a szavak olykor cserbenhagynak. Talán azzal magyarázható ez, hogy a munkám érzelmi vonatkozásaira nem készítettek fel. A tettekre helyezték a hangsúlyt. A minnesotai Rochesterben működő Mayo Klinikán, ahol négy esztendőn át, 1979-től 1983-ig voltam szakorvosi gyakorlaton, térdeket reparáltunk, csontokat igazítottunk helyre, újra épkézlábbá tettük a pácienseket. Patti, a feleségem tudta, hogy azért választottam a sebészi pályát, mert segíteni akartam embertársaimon. Némelyik eset azonban engem segített olyan tanulságokhoz, amelyekre egyáltalán nem számítottam.

Jason Withers körfűrésszel levágta jobb keze négy ujját. Második gyakornoki évemben a harminchat éves asztalos lett az első páciensem. – Segítsen rajtam, doki! – rimánkodott az ambulancián. – Muszáj dolgoznom.

Ő is családapa volt, akárcsak én. A keze munkájából élt, akárcsak én. – Tudnak csinálni valamit? – kérdezte könnyes szemmel. – Vissza tudják rakni az ujjaimat?

A kollégái összeszedték és nejlonzacskóban jég közé tették a lenyesett ujjakat. A metszéslapok eléggé simáknak tűntek. Mind jónak látszott, kivéve a mutatóujjat, amelyről a bőr és a lágy szövetek java része hiányzott. Ezzel együtt nem ígérkezett könnyűnek a feladat. Négy ujjat visszavarrni?

Morfiumot adtam Jasonnek, tenyésztést rendeltem a sebben jelen lévő baktériumok kimutatására, és antibiotikumkúrát kezdtem. Azután elküldtem röntgenre. Megfelelő jelöltnek tetszett a visszaültetéshez, szaknyelven replantáláshoz: fiatal volt, és a foglalkozása az erősebbik keze használatát igényelte. Csakhogy még egy tényezőt figyelembe kellett venni.

– Ugye nem dohányzik, Jason? – kérdeztem.

– De igen – felelte. Napi körülbelül másfél csomaggal szívott.

Ez bonyolította a dolgokat. Dr. Matt Wilk, a Mayo egyik legjobb kézsebésze nem szívesen replantált dohányosokat, mert azoknál jóval magasabb a sikertelen beavatkozások aránya. – Nem őrültem meg egész éjjel küszködni, hogy olyasvalakinek replantáljam a kezét, aki aztán bagózással teszi tönkre a munkámat – jelentette ki Matt nem is egyszer.

Jason azonban könyörgött: – Segítsen, doki!

Annyira felzaklatott a szerencsétlensége, hogy egyik saját ujjamat is odaadtam volna. Elhatároztam, hogy megkockáztatom a műtétet – de szigorú feltételhez kötöttem.

– Abba kell hagynia a dohányzást! – figyelmeztettem. – Egyébként is a legnagyobb galádság, amit elkövethet a szervezete ellen. Ráadásul összehúzza az ereket. Ha egyáltalán sikerül visszavarrnunk az ujjait és biztosítanunk a vérellátásukat, minden fáradozásunk kárba vész, ha maga akár csak egyetlen szál cigarettára is rágyújt. Összeszűkülnek az erek, és elhalnak az ujjai.

Jason elővett az ingzsebéből egy doboz cigarettát, és a földre dobta. – Doki, ha maguk visszavarrják az ujjaimat, becsszóra, soha többé nem gyújtok rá.

Hittem neki.

Borotvaélen
Szegény „ortopédok”, vagyis ortopéd szakorvosok rengeteg élcelődés céltáblái. Medikus koromban, a chicagói Loyola Egyetem orvosi fakultásán kabarétréfákban figuráztak ki bennünket mint hentesszerszámokkal fölszerelkezett, bamba melákokat, akiktől legfeljebb ennyi ékesszólás telik: „Törés? Hadd lám! Mingyá meglesz.”

A csúfolódás dacára vonzott az ortopédia. Az Illinois állambeli Oak Parkban nőttem fel, gyermekkoromban várakat építettem és erődöket, élveztem, hogy a semmiből hozok létre valamit. Gyakornoki időszakom elején folyton az eseteimről meséltem Pattinek. Ismerte a félelmeimet is: ha elszúrok valamit, szörnyű dolgok történhetnek: valakinek baja eshet miattam.

Fölhívtam dr. Wilket, beszámoltam neki Jason állapotáról, próbáltam rábeszélni a műtétre. – Jason azt ígéri, leszokik a dohányzásról – mondtam. – Azt mondja, soha többé egy slukkot sem szív.

– Mind ezt mondják.

Csak ennyi, majd baljós hallgatás a vonal végén. Nem bírtam tovább.

– A páciens asztalos, dr. Wilk. Ez a domináns keze. Két gyermek édesapja.

Semmi válasz. Hogy lehet valaki ilyen fafejű?

Végül megszólalt: – Szóval úgy gondolja, végezzük el a replantációt?

– Igen.

– És elhiszi ennek a pasasnak, hogy nem fog dohányozni?

– Igen, dr. Wilk, hiszek neki.

Sóhajtott. – Hát jó. Hívja a műtőt, és szóljon, ha felkészültek.

Mint minden replantációs beavatkozás, a műtét sosem akart véget érni. Mikrosebészeti eszközökkel a kezünkben hat órán át görnyedtünk az operációs mikroszkóp fölé dr. Wilkkel. Jason mutatóujja olyan súlyosan károsodott, hogy nem lehetett replantálni, de a többit sikerült megmenteni: újraegyesítettük az ujjak kisereit és idegeit, összevarrtuk az inakat. Az első három nap Jason ujjai gyanúsan sötétlettek. Naponta kétszer benéztem hozzá, levettem róluk a kötést, ellenőriztem, javulnak-e.

A negyedik napon egy kicsit rózsaszínűbbnek, egészségesebbnek látszottak. Az ötödik napon már kétség sem fért hozzá, hogy a replantátum működik. Jason és a felesége ujjongtak. Még az ő laikus szemük is érzékelte a különbséget.

A műtétet követő tizedik napon hazaengedtük Jasont. Megbeszéltük az ambuláns kezelést, úgy terveztük, hetenként egyszer jár be a rendelésre.

Az elbocsátása utáni napon az asszony kétségbeesve telefonált. – Nagyon csúnya az uram keze – mondta feldúltan. – Meg kéne néznie.

Azt mondtam neki, azonnal hozza be Jasont a sürgősségi osztályra.

Ott vártam őket. Jason feleségének igaza volt. Láttam, hogy az ujjak hidegek és szinte elfeketedtek. Rosszullét kerülgetett. – Sajnálom, Jason.

Válasz helyett a padlót bámulta. Komoran összeszorította a a száját. Az eszembe villant valami. Na ne! Nem lehet ekkora idióta! Szinte suttogva kérdeztem: – Ugye nem gyújtott rá, Jason?

Nem válaszolt. Megvonaglott az arcom. – Jaj, Jason!

Mindannyian tudtuk, mit jelent ez. Minél többet gondolkoztam a dolgon, annál inkább felbőszített. Ilyen marhát! Saját magával tolt ki! Nem megmondtam neki ötvenszer, hogy egyetlen slukkot se? Sok-sok órányi munka, több ezer dollár veszett kárba. Előre rettegtem, mit fog szólni dr. Wilk.

Jason a következő tíz napban háromszor került vissza a műtőbe. Nem tehettünk mást, levagdostuk az elhalt szöveteket, végül csak a csonkok maradtak. Dr. Wilk nem sok szót vesztegetett az ügyre. Vártam, mikor üt be a ménkű, mikor olvassa a fejemre, hogy ostobán elfecséreltem az idejét. Továbbra is elláttam Jasont, de forrt bennem a harag, tehetetlen dühvel cserélgettem a kötését. Viselkedésemmel érzekeltettem, hogy én kiálltam érte, ő pedig cserbenhagyással viszonozta.

Végül dr. Wilk félrevont. Na, most jön a haddelhadd, gondoltam. Az évszázad letolása.

– Mondja, Mike – kezdte –, hány ujja van a jobb kezén?

Elképedtem. – Hát... öt.

– És Jasonnek hány ujja maradt a jobb kezén?

– Csak a hüvelykujja.

– Akkor miért nem fejezi be a duzzogást? Szálljon le a magas lóról, próbáljon meg bíró helyett orvosra hasonlítani! Igaz, ez a pasas nagy marhaságot csinált. De a sebész talán csak az okos betegeket köteles ellátni? Hagyja békén szegényt. Épp elég baj neki, hogy így kell leélnie az életét.

Megdöbbentem, semmit sem értettem. Eltartott egy ideig, mire felfogtam: dr. Wilk azt próbálta megmagyarázni, ez az ember a segítségünkre szorul, nem az a dolgunk, hogy pálcát törjünk felette.

A következő találkozásunkkor bocsánatot kértem Jasontől, amiért nem mutattam több megértést. Először nem válaszolt, azután azt mondta:

– Tudom, hogy most már nem számít, tudom, hogy egész életemre kripli lettem, de... – Összeszorította a fogát, és elszánt tekintettel folytatta: – Abbahagyom a cigarettázást. Soha többé nem gyújtok rá.

A kezét már nem adhattuk vissza, de abban még segíthettünk, hogy élhetőbb legyen az élete. Foglalkozásterápiába kezdhettünk. Intézkedhettünk a rehabilitációs foglalkoztatása érdekében.

– Ez első lépésnek nem rossz, Jason – mondtam.

Eltűnődtem, vajon mindazon a bölcsességen, amit az egyetemen plántáltak belém, ilyen nehéz lesz-e majd felülemelkednem.

Fifikás asszisztens
A harmadik gyakornoki évemben egyik este rám csipogtak az ambulanciáról. Egy ötéves kölyök leesett az emeletes ágyról, és csuklótörést szenvedett. Feljajdultam. Már megint egy! Mintha a rochesteri gyerekeknél idén csuklótörési járvány tombolt volna. Levonszoltam magam az ortopédiáról a sürgősségire.

A kisfiú Donald kacsás pizsamában ült az édesapja ölében, szipogva szorongatott egy elnyűtt plüssállatot, amely új korában Goofy kutya lehetett. A gyerek bal csuklója körülbelül negyvenöt fokban hátrahajlott. Bemutatkoztam az édesapjának, és megkérdeztem a kisfiút, mi történt. Nem válaszolt, még csak rám se nézett. Még jobban az apjához bújt.

Elfogott a türelmetlenség. Tudtam, mi a teendő, mennyi ideig fog tartani. Várt a munka. Úgyhogy nem bajlódtam tovább, hogy szóra bírjam a gyereket, inkább gyorsan hívtam a röntgeneseket.

Öt perc múlva megjelent egy asszisztensnő. Leguggolt a fiúcska mellé. – Szia, Danny! Fáj a kezed, kicsim?

A gyerek ránézett, könnyek szöktek a szemébe. – Leestem az ágyról.

– Jaj, szegénykém! – Az asszisztensnő megsimogatta a gyerek pofiját. – Mindjárt lefényképezzük a kezedet, aztán ez az aranyos doktor bácsi meggyógyítja. Goofyt is lefényképezzük?

Danny bólintott.

Álltam a sarokban, azon tanakodtam, hogyhogy a gyerek a röntgenasszisztenssel szóba áll, az orvossal meg nem. Az asszisztensnő tovább csevegett, én pedig mérgelődtem: micsoda időpocsékolás! Végre beállította a gépet, elkészítette a felvételeket. Azután egy kazettára fektette Goofyt, és őt is megörökítette.

Amíg az előhívásra vártam, intézkedtem, hogy szállítsák a fiút az ortopédiára, és szóltam Bonnie-nak, az aneszteziológusgyakornoknak. Azután telefonáltam a gipszelő asszisztensnek, a Kovának szólított John Kowalskinak, hogy menjen a gipszelőbe.

A röntgen csúnyán elmozdult törést mutatott. A gyereket azonban ez nemigen érdekelte. Csak Goofy halványszürke körvonalait bámulta a fekete filmen. Közöltem a fiú szüleivel, hogy helyre kell tenni a csontokat. Ez altatásban a legkevésbé fájdalmas.

– Úgy látom, kés nélkül is boldogulok – mondtam. – Általában visszaigazítjuk a csontokat a helyükre, azután gipsszel rögzítjük őket.

Fölvittük Dannyt a gipszelőbe, ahol tizenöt percet kellett várnunk az altatóorvosra. Kova a rá jellemző csöndes szakszerűséggel odagurította a gipszelőkocsit, és összeválogatta a szükséges anyagokat. Miután Bonnie végre befutott, és elaltatta a srácot, bólintott, jelezte, hogy kezdhetem.

– Rendben, Kova – mondtam. – Ahogy szoktuk.

Kilencven fokban behajlítottam a gyerek könyökét. Kova tartotta az alkarját, én pedig húztam a kezét, megfeszítettem a törést. Annyira fokoztam a torzulást, hogy éppen az eltört csontszél alá tudjam dugni a bal hüvelykujjamat. A felső törésszélet az alsóhoz igazítottam, és összenyomtam az egészet. Roppanást hallottam, ahogy a csontok visszacsúsztak a helyükre.

A helyreállítás tökéletesen sikerült. Ez már nagyon ment nekem. Hiába, aki profi, az profi. Elvégre ezért voltam itt, nem? Most már csak be kellett gipszelni a gyerkőcöt, és kész.

„Készen vagyunk, öcsi!”
Kova fogta a kart, én pedig hozzáláttam a gipszkötés felhelyezéséhez. Egyszer csak kék tetoválást pillantottam meg, Kova műtősingének rövid ujja alól kandikált ki. A tetkóra mutattam: – Mit jelent ez a 28-as, Kova?

– Az ezredemet – felelte halkan. – A 28-as lövészeket. Annak idején dögészként szolgáltam Vietnamban.

Ezt eddig sosem említette.

Miközben föltettem a kötést, majd még egy réteget, Kova a frontszolgálatáról mesélt. – Maga volt a pokol, doki. Egy csomó srác égett meg, kapott golyót, szakadt miszlikre a szemem láttára. Nap nap után kötöztem és tettem sínbe a sebesülteket. Egy idő múltán gépiessé vált. Nem akartam gondolkozni rajta, csak végezni a dolgomat, és hazajutni.

– Igen – dünnyögtem –, ez érthető.

– Csakhogy tévedtem, doki – tette hozzá Kova. – Megfeledkeztem a szerencsétlenekről, akik semmiért lövették le magukat. Végül rájöttem, hogy ezeknek a srácoknak nemcsak géz kell, hanem törődés is. Nemcsak a kötözés volt a dolgom, ahogy itt most nekünk sem csak a csontok helyreigazgatása.

Ahogy végighúztam a kezem a gyerek gipszén, lesimítottam a felületét, a hallottakon töprengtem. Persze hogy a csontok helyreigazgatása a dolgunk. Hát nem ezért hozta be a gyereket az apja az ambulanciára?

Aztán észbe kaptam. Én hülye! Nem láttam a fától az erdőt. Kova biztos csodálkozott, mi ütött belém, dr. Ripszropszba, miért a megszáradt gipszet simogatom ahelyett, hogy a röntgenest nógatnám, csipkedje magát a felvételekkel. Bénultan figyeltem, amint Kova beigazította a fiú karját az újabb röntgenezéshez, ellenőrzendő, hogy nem csúszott-e el a törés.

Most ráeszméltem: hagytam, hogy a munkám automatikussá váljék, megfeledkeztem az orvosi hivatás lényegéről. Túlzott teret engedtem a gyakorlatias szempontoknak. Még a röntgenasszisztens is tudja, miként tudassa egy sérült kisgyerekkel, hogy törődik vele. Én meg csak siettetem a páciens ellátását, hogy minél előbb áttérhessek a következő szakmai feladatra.

Öt perc alatt visszakaptuk az elkészült képeket. Kova mindet fölcsíptette az átvilágítóra, megszemléltük őket.

– Nagyon szép helyreigazítás, doki. Mint mindig – mondta Kova.

Érdekes, azelőtt nem tűnt volna fel az irónia ebben a megjegyzésben... – Fölébresztheted, Bonnie – szóltam halkan az altatóorvosnak.

Miközben Danny lassanként magához tért, kigurítottuk az őrzőbe. Fogtam Goofyt, rátekertem a karjára egy darabka gipszet. Egy textildarabból kis felkötőt rittyentettem, és a nyakába akasztottam.

– Ne félj, Danny! – nyugtatgattam a gyereket, ahogy fölrebbent a szemhéja és riadtan nézett körül. – Készen vagyunk, öcsi. Rendbe tettük a karodat. És nézd csak, a Goofyét is.

Ép kezével odanyúlt, elvette tőlem Goofyt. – Anyuhoz akarok menni – közölte pityergős hangon.

– Készen vagyunk, öcsi! – ismételtem. – Nemsokára hazamehettek Goofyval.

Megnéztem a kórlapon a fiú nevét. Daniel Oestmann a minnesotai Byronból. Eddig nem is tudtam a teljes nevét. Letöröltem a karomról a rászáradt gipszet, fogtam a röntgenképeket, és kimentem a szülőkhöz.

– Jó estét, Mr. és Mrs. Oestmann! – köszöntem nekik. – Danny jól van. Minden szerencsésen ment. A törését helyre raktuk. Ma este hazamehet.

– Föl kellett vágni? – érdeklődött az édesapa.

– Nem. Vágás nélkül sikerült visszatennem.

A szülők arca ragyogott. Miért nem figyeltem mostanáig az ilyesmikre? Miért siettem annyira közölni a híreket, azután távozni?

– Parancsoljanak, foglaljanak helyet! – intettem a hátuk mögött lévő kanapé felé. Leültem velük egy negyedórára. Oestmannék elmondták, hogy két másik gyermekük van, tíz- és tizenkét évesek.

– Szóval Danny a picike, igaz? – kérdeztem Mrs. Oestmannt.

– Úgy bizony, doktor úr – felelt a férfi a felesége helyett. – Nancy azt képzeli, a fiú körül forog a világ.

Az asszony szégyenlősen mosolygott.

A lelkükre kötöttem, mire ügyeljenek, útmutatást adtam a kontrollröntgenhez, és biztattam őket, hogy gond esetén hívjanak föl. Azt ígértem, szólok a nővéreknek, hogy engedjék be őket Dannyhez. Fölálltak, kezet fogtunk.

– Köszönjük, doktor úr! – mondta Mr. Oestmann. – Nagyon köszönjük!

Elbúcsúztam. Ezen az estén fontos dolgot tanultam. Miután beszéltem az ápolónőkkel, a gipszelőbe indultam. Köszönettel tartoztam valakinek.

Az ígéret szép szó
Rezidens időszakom négy évének összes betege közül Sarah Berenson az, akiről már akkor is tudtam, hogy míg csak élek, nem felejtem el. A gyakornoki forgásban épp az ortopédiai onkológiára kerültem, amikor megismertem ezt a tizennyolc éves, gyönyörű lányt. Orvosi segítség nélkül meghalt volna. A medencecsontja bal felén oszteogén szarkóma alakult ki – „kinövés”, ahogy Los Angeles-i családorvosa nevezte –, és nem valami kedvező kilátásokkal kecsegtetett. Bill Kramer főorvosra és rám hárult a kötelesség, hogy közöljük vele, egyetlen reménye a radikális műtét, az úgynevezett hemipelvektómia, amelynek során nemcsak a lábát, hanem a medencecsont egy részét is eltávolítjuk.

Sarah ártatlanságot és bizalmat árasztott. A tekintete azt sugározta, hogy ez a Mayo Klinika, itt meg fogják gyógyítani. Szinte már előre hálálkodott. Ez egyfelől jólesett nekem, hiszen elismerte sebészi hozzáértésünket. Ugyanakkor feszélyezett is. Sarah bizalma terhet rótt ránk, amelyről tudtam, nem biztos, hogy elbírjuk. Ismertem a statisztikát. Mivel rákja jócskán előrehaladott fázisban volt, a legjobb esetben is kevesebb mint ötszázaléknyi esélyt adhattam neki, hogy megéri a diagnózis utáni ötödik évet.

Én azonban inkább azt képzeltem el, amint sírva a nyakamba borul, hogy köszönetet mondjon, amiért megmentettük az életét. Meg akartam gyógyítani. A rák, ez a szörnyeteg ráerőszakolta magát erre a szépségre, és nekem kellett föltartóztatnom. „Sarah kell neked? – véltem hallani a saját hangomat. – Na gyere, akkor előbb velem küzdj meg!”

A műtét előtti este benéztem a lányhoz. Ágyban feküdt, szőke haja szétterült a párnán. A szeme fölcsillant, amikor meglátott. Megkérdeztem, hogy érzi magát.

– Köszönöm, jól! – felelte.

Sorra vettem a szokásos, műtét előtti instrukciókat. Figyelmeztettem, hogy éjfél után ne egyen-igyon semmit, majd észrevettem, hogy egy kartonlapocska fekszik előtte. Megkérdeztem, mi az. Megmutatta. Lányos gyöngybetűkkel azt írta rá: hemipelvektómia. Emlékeztem, hogy korábban érdeklődött, hogy hívják a műtétét, és akkor föl is írta magának.

– Mit jelent ez a szó? – kérdezte most.

Próbáltam fesztelenül válaszolni, mintha naponta tudakozódnának nálam a hemipelvektómia felől.

– A hemi görögül „fél”. Pellísz, latinosan pelvis, annyi mint „medence”. Az ektómia pedig valaminek a kivágása. A hemipelvektómia tehát a fél medence eltávolítása.

Sarah a homlokát ráncolta. – De hát én azt hittem, hogy a lábamat vágják le.

– Igen, Sarah. A fél medencédet és a fél lábadat.

– Vagy úgy.

Egy ideig hallgatott, azután megkérdezte: – Nagyon fog fájni?

– A műtét alatt semmit sem érzel majd, mert elaltatnak. De azután a legtöbb beteg érez némi fájdalmat.

„Kuss, tökfej!” – üvöltött bennem egy hang. Úgy beszéltem, mint egy szakértő, holott addig még csak nem is láttam hemipelvektómiát.

– Hidd el, Sarah – mondtam végül –, hogy minden tőlem telhetőt megteszek érted.

Kedvesen mosolygott. – Tudom. Köszönöm!

Hát persze. Ez a Mayo Klinika. Mi majd megmentjük. Másnap reggel hatkor jött érte a beteghordó.

Keserves út
Sarah édesapja az előkészítő ajtajában lehajolt, és megpuszilta a lányt. Az édesanya előrelépett, a szeme megtelt könnyel. Próbálták megölelni egymást, amit kissé akadályozott az infúziós készülék.

– Szeretlek, Sarah! – mondta az asszony.

– Én is szeretlek, anyu.

A beteghordó betolta Sarah-t a kétszárnyú ajtón. Segítettem elhelyezni a sarokban, közben bemutattam Luellának, aki az előkészítést végezte. Amíg egy ápolónő antibiotikumot adott be az infúzióba, Luella elmagyarázta, hogyan fogja letisztogatni, előkészíteni Sarah lábát és medencetájékát. Behúzták a függönyt, néhány percig úgy maradt. Azután Luella megszólalt: – Úgy, ni! Minden kész. – Állig betakargatta Sarah-t, és elhúzta a függönyt.

Belépett az altatóorvos, ismertette Sarah-val a műtétet. Elmondta, hogy miután a lány elalszik, ő majd lélegeztetőtubust helyez a szájába. Lehet, hogy Sarah vért is fog kapni. A lány csöndben feküdt, figyelte a többi beteg körül sürgő-forgó nővéreket.

– Ettél-ittál valamit éjfél óta? – kérdeztem tőle.

A fejét rázta. – Nem – suttogta.

– Jól van, akkor indulhatunk.

A műtőbe lépve föltettem a maszkot, amely addig az államon fityegett. A keskeny, fekete műtőasztal mellé toltam Sarah gurulóágyát, és megkértem, hogy „pattanjon át”. A műtősnőkkel fölsegítettük az asztalra. Sarah egy pillanatra meghökkent az asztallap hűvösségétől.

Oldalról fölhajtottak két támlapot, Sarah azokra fektette a karját. Az altatóorvos vérnyomásmérő mandzsettát helyezett a lány jobb karjára, közben a nővérek a bal oldalon elrendezték az infúziót. Egy kolléganőjük újabb takarókat hozott.

Hamarosan láttam, hogy Sarah tekintete ködössé válik.

– Tettem egy kis nyugtatót az infúziódba – mondta az aneszteziológus.

– Nem fázol, Sarah? – kérdeztem, miközben óvatosan megigazítottam rajta a takarót.

– Kérem! – szólalt meg halk, rekedtes hangon. A szeme könnybe lábadt. Küszködve felült. – Kérem, ne...

Ahogy az altatószer kifejtette hatását, a lány hátrahanyatlott, lecsukódott a szeme.

– Ne aggódj, Sarah! – nyugtatgattam. – Vigyázunk rád.

Az aneszteziológus azt mondta neki, lélegezzen jó mélyen.

Bill Kramerrel, a sebész főorvossal a jobb oldalára fordítottuk Sarah-t, és deréktól térdig előkészítettük. A bal lába kivételével mindenét letakartuk steril kendőkkel. Bill fogta a jelölőtollat, és berajzolta a bemetszés helyét. Azután letette a tollat, és a kezét nyújtotta: – Szikét!

Akár egy milliomos
Megállás nélkül érfogókat tettem föl, kauterizáltam, kampóztam. Ahogy a műtét előrehaladt, Bill és az altatóorvos gyakran konzultáltak, megbeszélték, mikor adagolják a következő egység vért vagy plazmát.

Lassanként, több óra leforgása alatt elválasztottuk Sarah lábát a testétől. Még sok munka várt Billre és rám. Kérdéses volt, mennyi kereszttáji ideget kímélhetünk meg. El kellett döntenünk, hogyan lehet a legjobban lezárni a sebet. Visszahajtsuk-e ezt, kimetsszük-e azt? Kora délután lett, mire behelyeztük az utolsó dréncsövet, lezártuk az utolsó varratot. Sarah vérnyomása stabilizálódott. Tizennyolc egység vért kapott. Jól viselte a hosszú műtétet.

De az igazság, amelyet addig kék steril sebészeti kendőkkel próbáltunk leplezni, ott feküdt a szemem előtt. Szerettem volna elfordítani a fejemet, de nem bírtam. A műtősnők sorra eltávolították a rétegeket, majd az utolsókat én magam, és világosan láttam: Sarah-nak nincs lába. Az alhas bal felén hosszú varrat húzódott, alatta pedig – semmi.

Bill kiment a szülőkhöz, mialatt föltettem a kötést. Nemsokára áthelyeztük Sarah-t a műtőasztalról a gurulóágyra. A bőre sápadt volt, és hideg. A nővérek betakargatták, azután kitoltam az őrzőbe.

Sarah műtét utáni időszaka viharosan telt. Négy napig nem ment le a láza, urológus vizsgálta. Mégis úgy láttam, ez a lány kész csoda. Nem győzte köszöngetni, amit érte tettünk. Ugyanolyan okosan és megnyerően viselkedett, mint azelőtt. Nem fért a fejembe a dolog. Úgy gondoltam, ha elveszteném a lábamat, vigasztalhatatlan lennék. Soha többé nem tudnék nevetni. Megfogadnám Jób feleségének tanácsát: „Átkozd meg az Istent, és halj meg!”

Szerettem volna megkérdezni erről Sarah-t, de nem tudtam, hogyan. „Nem kellene feldúltabbnak lenned, amiért levágták a lábad?”

Így hát Sarah ápolónőjéhez, Annie Cheevershez fordultam, aki úgy bánt vele, mint a testvérhúgával.

– Persze, beszélgetünk erről – árulta el Annie. – És természetesen szomorkodik, hogy elveszítette az egyik lábát. De azt mondja, ez ráébresztette, mennyi mindent nem veszített el. Azt mondja, olyan, akár egy milliomos, aki elveszít ezer dollárt: szomorú, de azért nem olyan rossz a helyzete.

Hihetetlenül boldog voltam, hogy Sarah a műtét után három nappal már lábra állt, és mankóval néhány bizonytalan lépést tett. Sápadtan és remegve várt tőlünk bátorítást. De fölkelt. És járt.

Hét nappal a műtét után bekopogtam hozzá, mire Annie Cheevers kiszólt: – Egy pillanat!

Megálltam az ajtóban, figyeltem az ágy körüli függönyt. Tudtam, hogy Sarah rövidesen hazamegy. Két hét múlva visszajön kontrollra, azután megkezdődik a kemoterápia. Bármi történt is vele, meg fogja találni a boldogságot. Leckét kaptam ettől a fiatal lánytól.

 Végül Annie elhúzta a függönyt, és Sarah felé intett: – Íme!

Sarah mosolyogva ült az ágy szélén, miután Annie segítségével megmosakodott, megfésülködött, kifestette magát. Lélegzetelállító volt.

Rámeredtem. Annie elnevette magát. – Szerintem tetszik neki az eredmény, Sarah!

– Nahát, Sarah. Milyen... csinos vagy.

Elvörösödtem.

Annie fölháborodott. – „Csinos?” Csak ennyit tud mondani? Hogy „csinos”?

– Hát... úgy értem... nagyon csinos.

Mind a ketten nevettek.

Sarah néhány nap múlva hazament. Átölelt és megköszönte, hogy megmentettük az életét. Most, hogy elérkezett a búcsú pillanata, fogalmam sem volt, mit mondjak. Tudtam, hogy mi, sebészek vágtuk le a lábát. De azt is kezdtem megérteni, hogy vannak dolgok – remény, derűlátás és rendíthetetlen bizalom –, amelyeket a szike sohasem távolíthat el.
 

Michael Collins a Mayo Klinikán töltött évek után visszaköltözött Illinois államba, ott folytatja ortopéd sebészi munkáját.

Vote it up
29
Tetszett?Szavazzon rá!