Kísértet az udvarházban

Találkoztam egy kislány nyugtalan szellemével. Ijedtemben a Facebookon és chaten kerestem bátorítást

Még csak rendesen be sem mutattak bennünket egymásnak – sőt a gondnoknő, amint a házba beléptem, egyenesen tagadta, hogy ott bármiféle kísértetek laknának.

– Ez nem kísértetjárta ház – mondta, amint keresztülvezetett a pompázatos bejáraton a virágdíszekkel borított előcsarnokba. Masszív építmény volt ez az évszázados épület, négyzet alakú szobák sora nyílt egymásból, mindegyik antik bútorokkal, nagy cserepekben álló növényekkel, vaskos keretű tükrökkel meg festményekkel berendezve, ezenkívül olyan káprázatos kristálycsillárokkal, amelyek mint fordítva fellógatott, ragyogó esküvői ruhák függtek alá a mennyezetről.

Nagyon szép déli típusú udvarház volt, amely sok louisianai villához hasonlóan ma luxus színvonalú, reggelit is adó szálláshelyként működik. A gondnoknő megmutatta a lakosztályomat, ahol az éjszakát töltöm majd: a gigantikus méretű dupla ágyat párnahalmok borították, és több szatén meg csipke volt rajta, mint amennyit egy királyi keresztelőn látni.

– Egyedül lesz a házban – mondta az asszony. – Ma éjszakára nincs más vendégünk.

– Sebaj, már ha valóban nincsenek a házban kísértetek, ahogy mondta – próbáltam jópofizni.

– Nincsenek a házban kísértetek – bizonygatta. – Keringenek mindenféle históriák, de senki, soha nem látott semmit. – Elhallgatott. – Én soha nem láttam semmit.

Kértem, meséljen kicsit bővebben a históriákról, és akkor az asszony előállt egy első osztályú déli kísértetes történettel.

A ház hajdan egy francia anyanyelvű louisianai családé volt, akik állítólag annak a kisleánynak a szellemét látták, akit életében gyakran bezártak a lépcsősor alatti gardróbhelyiségbe. A sötétben a rémült kislány sikítozott, és az ajtót rugdosta – ez utóbbi szokását átvitte a következő életébe is.

Jóllehet a család minden este bezárta a szóban forgó helyiség ajtaját, azt minden reggel tárva-nyitva találta. Kis idő múlva játékokat raktak be a gardróbba, hogy lecsillapítsák a boldogtalan kísértetet.

– Tavaly halloweenpartit rendeztünk a házban. Találja ki, mi volt az én jelmezem! – Az asszony vidáman folytatta: – A lépcső alatti kislánynak öltöztem.

Azt hiszem, sok mindent el tudtam volna viselni: ha például arról tájékoztat a gondnoknő, hogy valaki felkötötte magát az előcsarnokban, vagy hogy az udvarházra rettentő átkot küldtek, esetleg hogy az az egész birtok egy régi francia temetőre épült. De nem, ő egy szegény nyugtalan kislányszellemről mesélt, aki a gardróbba van bezárva egy rakat régi játékkal. Ez aztán hátborzongatóan hangzott!

– Éjszaka hallani fog ezt-azt, az egészen biztos.

Az asszony idegesen felnevetett, majd távozott. Magamra maradtam a házban. Esteledett.
 

Mintha valaki leszaladt volna a lépcsőn. Bármi volt is az, csatlakozott hozzám az első emeleten

Néhány szobában égve maradt pár lámpa, de nem éreztem szükségét, hogy a hatalmas épületben körbejárva eloltsam őket. Inkább felmentem első emeleti hálószobámba, majd a fürdőbe, ahol pizsamát húztam, és fogat mostam.

És ekkor úgy éreztem, mintha valaki figyelne. Jeges hideg ült a tarkómra, a gerincem mentén pedig bizsergés szaladt végig. De hiába bámultam az arcomat a tükörben, nem láttam benne semmi mást: se kísértetet, se halvány körvonalakat. Átmentem a hálóba, és gondosan becsuktam magam mögött a fürdőszoba üvegtáblás ajtaját. Úgy véltem, csak magamat riogatom.

Leültem az asztalhoz, kinyitottam a laptopomat, és az e-mailjeimre kezdtem válaszolni. Háromnegyed 11 volt, a monitor fénye eloszlatta minden korábbi félelmemet, és lefoglaltak digitális életünk e világi örömei.

Tizenegykor azután valami zajt hallottam. Surrr, surrr, surrr.

Két láb végigcsoszogott a fürdőszoba padlócsempéjén. A nemrég becsukott ajtó felé fordultam. Még mindig csukva volt – a fürdőszobába más ajtón nem lehet bejutni. A zaj megismétlődött, mintha valaki átcsoszogott volna a fürdőszobán, és megállt volna az ajtónál.

Az ujjaim megmerevedtek a billentyűzeten, és megkíséreltem józanul gondolkodni. Gondolatban végigzongoráztam mindazt, ami a zajt okozhatja: mégis jött valaki más is rajtam kívül a házba, nagy testű (és vad) állat kószál idebent... De hisz az lehetetlen, amikor topogó lépések hallatszottak!

Ekkor bemásztam a gigantikus méretű ágyba, és védekező testtartást vettem fel: fegyverzetem, szánalmas módon, a mobilomból és a laptopomból állt.

Éjfélkor nagy puffanást hallottam odaföntről. Aztán még egyet és még egyet. Utána fokozódott a zaj: tompa puffanások, néhány robaj, majd olyan hangok, mintha valaki körbejárná a második emeletet. Dermedten ültem az ágyban, és teljes pánikomat rövid üzenetek formájában közöltem a nagy digitális felhővel: „Rendkívül furcsa zajok hallatszanak odafentről.”

Valóban meg voltam rémülve. Korábban a gondnoknőt nem vettem komolyan, most meg tessék, éjfélre jár, itt vagyok egy irgalmatlanul nagy ágyban egy irgalmatlanul nagy házban, ami hirtelen megtelt furcsa zajokkal.

Nem, ezek egyáltalán nem csak a régi házak szokásos zörejei voltak. Nem működött a légkondicionáló, sem pedig a fűtés. Nem az történt, hogy a párás levegő lehűlt, és a ház visszazökkent a saját régi alapzatára, ahogy sok twitterező magyarázni próbálta.

Néhány perc múlva mintha valaki leszaladt volna a lépcsőn. Bármi volt is az, csatlakozott hozzám az első emeleten. A hálószoba ajtajára meredtem, majd visszatértem a Facebookhoz.

Különböző országokban élő barátaimmal chateltem, és elmagyaráztam nekik a dilemmámat: teljesen ébren fekszem az ágyban, egy házban, amelyet valószínűleg egy boldogtalan kislány szelleme kísért, és ez olyasfajta kaland, amit – mi tagadás – szívesen kihagynék.

Egy idő múlva felfelé haladó léptek zaja ért el hozzám, majd a hangzavar fokozódott. Nevetni akartam – de nem tudtam –, miközben twitterező barátaim azon vitatkoztak, vannak-e kísértetek. Közben fentről úgy hallottam, mintha tekegolyók gördülnének a padlón, és valakik ajtókat csapkodnának.

A közösségi hálón rengeteg tanácsot kaptam arra vonatkozóan, miként viseljem el a kísértetjárást. Volt, aki azt javasolta, „nézzek szembe vele”, mások azt, hívjam fel a rendőrséget, és egyszerűen jelentsem fel a betolakodót. Megint mások úgy vélték, fohászkodjam Szent Mihályhoz (egyesek szerint inkább Szent Józsefhez, aki sokkal jobb az ilyesmiben). Az indiai hinduk azt javasolták, égessek tömjént. Apáca ismerősöm pedig azt, hogy nyomban hagyjam el a házat.

Végül fizikailag annyira belefáradtam mindebbe, hogy paplanba tekert múmiaként hevertem az ágyban. A házban minden zaj elült, és én órákon át a csendet hallgattam, még mindig riadtan, de azt remélve, a legrosszabbon már túl vagyok. Csak reggelig kell kitartanom.
 

Hajnali 4 óra tájban arra ébredtem, hogy kristály koccan kristályhoz. Aztán valaki porcelánneműt pakolt. A francia ajkú louisianai családra gondoltam, ahogy a kísértetet játékokkal próbálták lecsendesíteni. Nálam nem voltak játékszerek, leszámítva egy kis harmonikát, amelyet nemrégiben vásároltam. Egy percre meg is könnyebbültem, hogy no lám, mégiscsak volna mit felajánlanom a kísértetnek, de aztán ráébredtem, hogy ha a sötétben hirtelen meghallanám a harmonika hangját, alighanem szívszélhűdést kapnék.

Így azután reggelig ágyban maradtam, nem aludtam, de nem is keltem fel. Csak vártam, míg végre meghallottam, hogy megérkezett a gondnoknő. Reggelit adott, és az időjárásról fecsegett, mígnem belefojtottam a szót. Elmeséltem neki, mi történt – beszámoltam az összes zajról meg arról, hogy az éjszaka java részét ébren töltöttem.

– Képzelje, a fiam a lábát se hajlandó betenni ebbe a házba – vallotta be az asszony. – A bejáratig még eljön, de onnan egy lépést sem tovább.

Tizenévesként az egykori tulajdonos fiával játszott, és volt valami vérfagyasztó élménye, amelyről máig nem beszél, viszont az eset óta kerüli a házat. A gondnoknő azt is elmesélte, hogy a kis unokahúga olykor fent, az emeleten a láthatatlan barátaival beszélget.

Ám az asszony mégsem volt hajlandó beismerni, hogy nincs bizonyítéka a kísértetek nemlétére. Szüksége volt arra, hogy a házban ne legyenek kísértetek, amit könnyen megértettem. Ha én dolgoznék egész álló nap egy nagy, déli udvarházban, én sem szeretném, ha kísértetjárta hely lenne.
 

Andrew Evans útikönyvek szerzője. Élő közvetítései a világ minden tájáról a Twitter közösségi oldalon (@WheresAndrew), cikkei a National Geographic Traveler magazinban olvashatók.

Vote it up
206
Tetszett?Szavazzon rá!