Kíváncsi Clooney

Az immár ötvenéves George Clooney egy korábbi vallomása arról, hogy mi mindent tanult a családtól és a barátoktól

Megjelent: 2006. január

Kapcsolódó cikkek

Az első emlékem négyéves koromból való: George nagybátyám tanyáján gyűlt össze a család. George bácsi eredeti figura volt, aki azt állította magáról, hogy bombázópilótaként vett részt a második világháborúban, és hogy Miss Amerikával randizott. Olyan pasi volt, aki ha belépett a szobába, mindenki rá figyelt. „Ne egyél mustárt! A mustár szívinfarktust okoz!” Persze csak úgy kitalálta. De mind a mai napig, ha mustárt teszek a hamburgeremre, eszembe jut, hátha…

Aztán ott volt Chick bácsi is. A világ legnagyobb szélhámosa. Gyerekkorában agyhártyagyulladást kapott, elvesztette az egyik szemét, és üvegszeme lett. Emlékszem, egy családi összejövetelen, mi, gyerekek körbeültünk, George pedig mindenfélét bemesélt nekünk: „Chick, vedd le az ujjadat George Timothy és Ada Frances kedvéért!” Chick bácsinak az egyik ujja helyén protézis volt, csinált egy mozdulatot, és lerakta az ujját az asztalra. „Most pedig, Chick, vedd ki a fogadat.” És Chick kiszedte a műfogsorát, és letette az asztalra. „És most vedd ki a szemedet, és rakd az asztalra, hogy a gyerekek jól megnézhessék.” Chick kivette az üvegszemét, és lecsapta az asztalra.

Ezután George bácsi így szólt: „Na, Chick, csavard le a fejedet.” És mi, gyerekek hanyatt-homlok rohantunk kifelé, mert az ember négyévesen azt hiszi, hogy bármi lehetséges.

Nagyon korán megtanultam történetet mesélni.

Anyukámtól tanultam meg, hogy az ember sokoldalú lehet. Szépségkirálynő volt, és önálló tévéműsort vezetett. De a születésnapjára kézifűrésszel lepte meg magát. Tetőt ácsolt a házunkra. Apám – akármilyen nagy ember volt – egy szöget sem tudott beverni. Anyukám zsindelyezett.

De ami még fontosabb, ő tanított meg reálisan gondolkodni, és arra, hogyan vágjam ki magam a szorult helyzetekből.

A munkát el kell végezni, ez az, amit megtanultam tőle.
 

Még ennyi év után is nehezemre esik az apámról beszélni. Idealista volt, és könnyebb egy idealista barátjának lenni, mint a gyerekének. Mert az idealista példaképet akar fabrikálni a gyerekéből.

Amikor Bobby Kennedyt megölték, apám televíziós újságíróként dolgozott az ohiói Colombusban. Zűrös idők voltak, nem sokkal korábban gyilkolták meg Martin Luther Kinget is. Apám bejött a szobámba, és azt mondta: „Add ide a puskáidat! Mindegyiket!” Hát odaadtam neki az összes játékpuskámat – a műanyag vízipisztolyokat, mindent, amim csak volt. Bepakolta az egészet egy táskába, és bevitte a műsorába a következő szöveggel: „Ezeket a fiamtól kaptam. Azt mondta nekem: »Soha többé nem akarok játszani velük.«” Nos, ezzel valami nagyon fontosat akart kifejezni, ami a televíziózás nagy pillanata lett. Apám megértette, hogy a mondanivalója nagyobb nyomatékot kap, ha egy hétéves gyerek szájába adja.
 

Rosemary nagynéném nagyon sok mindent megtanított nekem, anélkül hogy egy szót is szólt volna. Tőle tanultam meg, hogyan kell a sikert kezelni – nem mintha ő jól tudta volna kezelni, épp ellenkezőleg: nagyon rosszul csinálta.

1951-ben Rosemary a csúcson volt, minden képeslap címlapján az ő fotója virított. Öt éven át turnézott, s mire visszajött, már mindenki a rock and rollért rajongott. Elvis lett a király, és a rockot a férfiak uralták. Pedig a nénikém semmivel se lett tehetségtelenebb énekes. Megváltoztak a dolgok. Megváltoztak a szabályok. Ő meg teljesen kétségbeesett. Kezdte elhinni, hogy elvesztette a tehetségét. Idegösszeomlást kapott, rászokott a kábítószerre, eltapsolt egy csomó pénzt, aztán lecsapott rá az adóhatóság, és egész hátralevő életére semmije se maradt. Szerencsére megvolt hozzá az ereje, hogy újra kitalálja magát, és visszakerült a csúcsra. De vagy húsz éven át padlón volt.

Hogy mit tanultam ebből? Nagyon sokat. Azt, hogy sohasem vagy olyan jó, mint amilyennek mondanak, de olyan rossz se.

Mire igazán sikeres lettem, már elmúltam harminc. Még most is eszembe jut, ahogy ott ülök a haverom gardróbjában a padlón, és totál le vagyok égve. Egyszer a haverom, Brad kölcsönadott száz dollárt. Most egy produkciós céget vezet. Még most is törlesztem neki, érti?
 

Nem gondoltam, hogy a Batman és Robinból nagy film lesz. De nekem nagy lehetőségnek számított. És egyszer csak elkezdtük forgatni. A forgatókönyv még össze se állt. A jelmezem pocsék, a jelenetek nem működtek. Nem így kell filmet csinálni.

Csak olyan filmet csinálok, amelyet meg is néznék. Ez persze néha nem jön be

Rendesen megbuktam a Batman és Robinban. Jól bírom a pofonokat. De az egy kicsit meglepett, milyen hatalmas pofonokat kaptam, és onnan is, ahonnan nem vártam.

A lényeg az, hogy ennek a filmnek köszönhetem, hogy oda jutottam, ahol most vagyok. Amikor végre szabad kezet kaptam egy filmhez és le is forgathattam, akkor változtatnom kellett a gondolkodásomon. Azokat a filmeket miattam forgatták le, és a kritikák nemcsak azért tesznek felelőssé, amit én csináltam, hanem az egész filmért.

Azóta tudom, mennyi mindenért kell felelősséget vállalnom. És ha egyszer én viszem el a balhét, akkor legalább az én ízlésem szerint való legyen. Így vágtam bele a Mint a kámfor, a Sivatagi cápák és az Ó, testvér, merre visz az utad? című filmekbe.

És csak olyan filmet csinálok, amelyet meg is néznék. Ez persze néha nem jön be. Néha meg a film sikerül rosszul. De a Batman és Robin komoly lecke volt.
 

A házasságból nem sokat tanultam, mert nem hagytam, hogy tanulságossá váljon. Ez nem azt jelenti, hogy nem imádtam a feleségemet. Már régóta együtt jártunk, összevesztünk, kibékültünk, de arra nem voltam igazán felkészülve, hogy ha a dolgok kezdenek elromlani, magunknak kell rendbe hozni azokat. 28 éves voltam. Nem voltam elég türelmes és elszánt ahhoz, hogy rendbe hozzam a kapcsolatot. Ha később házasodtam volna, talán jobban megértem, mitől is működik.

A válást érdekesnek találtam, mert kudarcként éltem meg. Nem mintha a szüleim leszidtak volna miatta, vagy ilyesmi. Ők mindig mindenben mellettem álltak. De ők sohasem vallottak kudarcot. Átküzdötték magukat a házasságuk nehéz időszakain, mert házasság nélkül nem tudták elképzelni az életüket. Azok még más idők voltak.

Azóta dolgoztam már együtt a feleségemmel. Túl tudtuk tenni magunkat a múltbeli nehézségeken, és jókat nevettünk.
 

A legnagyobb dolog az életemben a sok barát, akik olyanok nekem, mint a családom, már vagy 25 éve. Ugyanaz a csapat, ugyanazok a fickók, akiktől mindig megkapom a beosztásomat, mint ahogy ők is megkapják tőlem. Nem izgatja őket, hogy hol dolgozom. Megvan a maguk munkája, élete, családja. De minden vasárnap megnézünk egy filmet, kosarazunk, összejönnek a családok, néha még el is utazunk együtt. Sok energiát fektetünk a dologba. Én például sokkal többet fektettem ebbe, mint a házasságomba.

Sokat tanultam George bácsi halálából, mert vele töltöttem az utolsó napjait. Megtanultam, hogy a halál a legszemélyesebb magánügyünk. Amikor George bácsi meghalt, valahová másfelé nézett.

Ez a tapasztalat tett képessé arra, hogy reálisan nézzem az életet. Egy rakás rossz dolog történik velünk. Két lehetőségünk van: vagy olyan sokáig élünk, hogy eltemetjük a barátainkat, vagy fiatalon halunk meg.

Egyáltalán nem vagyok pesszimista. Csak rájöttem, hogy ez az igazság. Nem szeretném látni, hogy a haverjaim meghalnak, de ahhoz sincs sok kedvem, hogy fiatalon haljak meg. De ezt be kellett látom. Mint ahogy azt is be kellett látnom, hogy mi az, amit nem fogok megtenni.

George bácsikám ült az ágyában 68 évesen. Rám nézett és így szólt: „Micsoda pazarlás…” A mai napig nem tudom eldönteni, hogy a dohányzásra gondolt-e, amellyel tönkretette a tüdejét, az ivásra, vagy általában az életére, hogy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Én mindenesetre arra a megfontolásra jutottam, hogy nem fogok 65 évesen egy nap felébredni és így szólni: „Micsoda pazarlás”. Legalábbis igyekezni fogok a lehető legtöbbet kicsikarni az életből.

A lényeg az, hogy nyitni kell. Szívem szerint falakat emelnék magam köré, hogy megvédjem mindazt, amit elértem, megszereztem, kedvelek. De valójában le kell rombolnom ezeket a falakat, és meg kell ismernem olyan dolgokat is, amelyeket nem egészen értek és nem különösebben kedvelek.

Remélem, meg tudom csinálni. Lehet, hogy nem mindig sikerül. De meg kell próbálni. Ez a titok.

Vote it up
184
Tetszett?Szavazzon rá!