Kívülről benézve

Ilyen pillanatok nem adódnak mindennap, s talán ennek így is kell lennie

Kapcsolódó cikkek

 

I step out the back door and the blackness of night engulfs me. There is no moon to light my way to the clothesline and my forgotten wash. I’m piloted by the memory of a thousand trips along the familiar path.

Past the corner of the woodshed, my outstretched hands become my scouts, groping for the lines, fumbling with the pins. Soon my arms are heaped with night-damp pants and shirts that have danced all day to the wind’s compelling tunes.

The trip back is easier. The lights of the house guide me – great squares of amber light suspended in the darkness. The moment my gaze penetrates the glass, I become suspended too.

Everything inside the house appears transformed. The kitchen cabinets look warmer, richer; the rows of spices and jars and bottles, are homier. Even the wall behind the stove, so utilitarian with hanging pots, glows with a new personality.

I back up farther into the yard. From here I can see the living room. John’s head is bent over a spelling book, his hair golden in the lamplight, his face set with a frown of concentration. Robert kneels by the sofa, pushing a wheeled Lego contraption along the cliff-edge of the cushion. The corner of a newspaper flaps into sight and disappears as Richard’s invisible hands turn the pages. I picture his absorbed face, studious-looking in new reading glasses.

Colored as they are with a rich topaz light, these ordinary scenes now seem imbued with vibrancy and charm, which flow not so much from the lamps as from the feelings of warmth and peace they inspire. For a split second I am a stranger peeking into a home I have never seen before. I ask myself, What if I really became a stranger? What if I could never get back into these rooms? What if I could never again touch John’s springy hair or see Robert’s guileless smile?

Deep inside me, a door opens – that barrier we set up to guard our secret selves – and without conditions I let my family in. All the annoyances that families are prone to, all the kinks and stumbling blocks in our relationships, all the difficulties of living together in harmony become trivial – overwhelmed by the simple fact that we love one another.

Moments like this don’t occur every day, and maybe that’s the way it should be. It would be exhausting to live our lives weighed down by such intensity of feeling. But the memory sustains me, just as the smell of fresh air clings to the clothes in my arms. Tomorrow morning when I slip them on, my armor against the world, the lingering fragrance will remind me that they have danced in the darkness, under the pines, on the edge of a deep, golden light.

Kilépek a hátsó ajtón, és körülölel az éjszaka sötétje. A hold nem világítja meg utamat a szárítókötélen felejtett mosott ruhákig. Ezerszer megtettem már ezt az utat – az emlékezet irányítja lépteimet.

A fáskamra sarkán túl kinyújtott karom antennaként tapogatja ki a kötelet, leli meg a csipeszeket. Két karomon rövidesen felhalmozódnak az esti harmattól nedves nadrágok és ingek, melyek egész nap a szél dallamára járták táncukat.

A visszaút könnyebb. Eligazítanak a ház fényei, a sötétben borostyán színben világító nagy négyzetek. Amint tekintetem áthatol az üvegen, bennem is megvilágosodik valami.

Mintha minden megváltozott volna a házban. A konyhaszekrény melegebb színű, finomabb rajzolatú, a fűszerek, kancsók, palackok sora meghittebb. Még a tűzhely mögötti, főzőedényekkel praktikusan teli aggatott fal is egészen másként csillog.

Hátrébb megyek a kertben. Innen láthatom a nappalit. John az olvasókönyve fölé hajol, haja aranylik a lámpafényben, homlokán az összpontosítás ráncai. Robert a kanapé mellett térdel, legóból épített kerekes járművét tologatja a párna sziklaszegélye mentén. Egy újság sarka kerül a képbe, majd el is tűnik, ahogy Richard láthatatlan keze tovább lapozza. Megjelenik előttem új olvasószemüvegétől még komolyabbnak ható arca.

Ezek a megszokott képek a bársonyos sárga fényben mintha varázslatos derűvel itatódnának át, mely nem a lámpákból, hanem sokkal inkább a melegség és béke általuk kiváltott érzéséből árad. Egy röpke pillanatig idegen vagyok, aki egy korábban sose látott otthonba les be. Mi lenne, ha valóban idegen volnék? – kérdem magamtól. Ha többé nem léphetném át e szobák küszöbét? Ha soha többé nem érinthetném meg John dús haját, nem láthatnám Robert ártatlan mosolyát?

Valahol a lelkem mélyén kinyílik az az ajtó, mely mögé legrejtettebb énünket zárjuk, és feltételt nem szabva engedem be rajta a családomat. A családot érő kellemetlenségek, a kapcsolatok zökkenői és buktatói, a harmonikus együttélés nehézségei eltörpülnek az egyszerű tény mellett, hogy szeretjük egymást.

Ilyen pillanatok nem adódnak mindennap, s talán ennek így is kell lennie. Kimerítő volna ilyen felfokozott érzelmek súlya alatt élni az életünket. Az emlék azonban tovább él bennem, ahogy a friss levegő illatát is őrzik a karomon lévő ruhák. Amikor holnap reggel magamra öltöm valamelyiket, vértként óv majd a külvilágtól, mert a belőle áradó illat emlékeztetni fog rá, hogy az is ott táncolt a sötétben, a fenyőfák alatt, a bársonyos, sárga fény közvetlen közelében.

Vote it up
15
Tetszett?Szavazzon rá!