Kóborlóból kedvenc

Vannak pillanatok az életben, amikor úgy érzi az ember, lennie kell valamiféle felsőbb hatalomnak. Erre Jordie cica ébresztett rá

Kapcsolódó cikkek

 

In November 2004, while headed with a friend to Nashville, I pulled off I-65 to get a Coke in the tiny town of Munfordville, Kentucky. My friend, who has an eye for collectibles, spotted an old general store on the way back to the freeway. She hopped out, but before going in the shop, crouched down to look at something. Next thing you know, she was standing by my driver’s-side open window and had dropped a squirming blur of fur onto my lap.

It was a kitten, solid white, with gray-black eyes and a pink nose. She was irresistible, but she wasn’t mine. I opened the car door. “Okay, out,” I said in a loud voice. She didn’t budge. “Shoo!” I said, louder. No deal. Finally, I picked her up and put her on the ground, at which point she meandered under my car and sat just behind the left rear tire.

I scooped her up and took her into the store, where I figured she belonged. I put her down and, in a flash, realized I’d made a terrible mistake. The kitten was not the shop cat, but a big, angry tom was, and it immediately cornered the intruder with high-pitched wails of territorial rank. Suddenly the tom was on top of the newcomer, and the two rolled around in a brutal assault. When it was over, hunks of white fur lay on the floor, and the kitten, mewing pitifully, was ripped from the top of her head to her tail. Her wounds lay open in jagged rows.

“Oh, my God,” I said. “We’ve got to find a vet.”

At the Riverside Animal Clinic down the road, country doctor Donald Green shook his head upon examining the critter we’d brought to him in a cardboard box. “He pretty much skinned it alive,” he said, and my heart sank. Would she live? I asked, to which Dr. Green replied, Yes, with surgery to close up those wounds. But, he added, “she is all boy.”

A boy!

When I picked up my two-month-old kitten later that week, I could hardly believe how pathetic he looked, shaved and stitched up like a feline Frankenstein. Then it hit me. I didn’t really want a cat. I travel too much. All my furniture is leather. I didn’t want hair all over my clothes. But my mother, who is getting along in years, could certainly use a pet. Her beloved cat of 16 years had died the previous Christmas. She grieved so on the day he was laid in the frozen earth that I feared my father and I would have to bury them together.

To my surprise, Mom refused my offer to replace him. “I don’t want the heartache of losing another one.”

And so Jordie, named after the shiny white Jordan Almonds I used to find in my Easter basket as a child, came to live with me. He got stronger, his fur grew back in, and we began an uneasy alliance. Though he would fetch a rubber ball--not just roll it with his paw, but actually bring it back to me like a dog--he easily grew bored in my condo. He’d stand at the door and cry. He clawed the furniture, broke a lamp.

That summer, needing to take an extended trip, I asked my parents if I could leave Jordie with them. My father, an 88-year-old property appraiser who’d been suffering from colon cancer, was all for it, but Mom hesitated. “Okay, then,” she finally said, more than a little annoyed. “Bring him on.”

When I returned, I was saddened to see that my hard-working dad had lost some strength in his legs, the first tangible symptom of the cancer, which had spread to his bones. He was now walking with a cane, sometimes two. I cringed when I watched him climb the stairs and saw Jordie nip at his ankles with every step. “Pop,” I cried, “he’s going to trip you!”

“No, he’s not,” my father said, a laugh in his voice. “We’ve got our little routine worked out. He’s fine.” I said I’d take Jordie back that evening, but Pop’s face grew stern. “Your mother needs him,” he said. “He’s good company for her. And she believes he’s the smartest cat that ever lived.” His eyes twinkled the way they hadn’t since he learned about the cancer. He looked over at Jordie. “He’s a little prize, I think.”

So Jordie changed addresses that very night. The next evening, I stopped by and found him lying on the kitchen table next to Pop’s cane. My father stroked the top of his head with his index finger, then moved him to his lap, where Jordie seemed as content as a clam. “Look at his eyelashes,” Pop said, “how long they are.”

No matter how sick my father was, he would always cuddle Jordie if he wanted to be held. But who was comforting whom?
 

I was with pop at the hospital the night he died in July 2005, but I waited until dawn to drive to my parents’ house to tell Mom. She crumpled in my arms, then went to the kitchen. “Jordie,” I heard her say through wrenching sobs, “Papa’s never coming home again.”

My parents, both Tennesseans, had been married for nearly 60 years. In the weeks after my father’s passing, my mother sank into an inevitable depression, refusing offers of lunch and conversation. These days, she still doesn’t socialize much, but she is coming around, largely because of Jordie. He gets her up and dressed early, and she goes outside to look for him when he stays out too late. The neighbors see her and come over to talk. And she never misses taking him for his vet appointments, and delights in buying him gourmet cat food.

Nearly two years old now, Jordie has grown into a handsome young adult. His eyes have changed color to peridot green, and his snowy coat, which shows no signs of his early trauma, gives him a sleek, masculine look.

Mom dotes on Jordie’s every move and brags about his newest trick. When he’s outside and wants to come in, she says, he stands on a bench, up on his hind legs, and pecks on the kitchen window with one paw. “He’s like a little person,” she insists. “He jumps up on my lap and kisses me, and says ‘Mama’ just plain as day.” Jordie sleeps on the footstool near her bed, and Mom says she doesn’t know what she’d do without him.

Just as humans come into your life for a reason, animals often do the same. Jordie arrived as an ambassador, not for me, but for my parents. He gave my father joy in his last days, and he continues to offer emotional comfort to my mother. Sometimes the least expected gifts count most among our blessings.

2004 novemberében, amikor egy barátnőmmel Nashville felé tartottunk, lehajtottam az I-65-ös útról, hogy igyunk egy kólát a Kentucky állambeli parányi városban, Munfordville-ben. A barátnőm, akinek jó szeme van a gyűjthető apróságokhoz, felfigyelt egy régi vegyeskereskedésre az autópályára visszavezető úton. Kipattant az autóból, de még mielőtt bement volna az üzletbe, lehajolt, hogy jobban szemügyre vegyen valamit. A következő pillanatban a letekert vezetőoldali ablakon át egy ficánkoló szőrcsomót ejtett az ölembe.

Egy kismacska volt; bundája teljesen fehér, szeme szürkésfekete, orra rózsaszínű. Ellenállhatatlanul bájos jelenség, de nem én voltam a gazdája. Kinyitottam az autó ajtaját. – Na jó, kifelé – mondtam hangosan. Meg sem moccant. – Sicc! – tettem hozzá még hangosabban. Semmi. Végül felemeltem, és letettem a földre, mire ő az autóm alá kuporodott, közvetlenül a bal hátsó kerék mögé.

Felnyaláboltam, s bevittem az üzletbe, gondolván: csak onnan jöhetett. Odabent nyomban tudatosult bennem, mekkorát hibáztam. A kismacska nem tartozott a bolthoz, egy nagy, mérges kandúr viszont igen, aki azonnal sarokba szorította a betolakodót éles nyávogásával. Rávetette magát a jövevényre, és kemény harc vette kezdetét. Amikor a küzdelem véget ért, a földet fehér szőrcsomók borították, a keservesen nyávogó cicát a feje búbjától egészen a farkáig megtépázták. Testét nyílt sebek borították.

– Te jó ég! – mondtam. – Keresnünk kell egy állatorvost.

A közeli Riverside Állatklinikán praktizáló orvos, Donald Green a kartondobozban odaszállított szegény párát vizsgálva egyre csak a fejét rázta. – Élve megnyúzták – mondta, mire én elkomorodtam.

– Életben marad a kislány? – kérdeztem, mire dr. Green válasza az volt, hogy igen, ha műtéti úton bevarrják a sebeit. És hozzátette: – De a kislány tulajdonképpen kisfiú.

Amikor néhány nap múlva elhoztam két hónapos cicámat a kórházból, szánnivalóan festett, leborotváltan és összefércelve. Aztán rádöbbentem, hogy nekem igazából nem is kell cica. Túl sokat utazom. Kizárólag bőrbútoraim vannak. Nem hiányzik, hogy macskaszőrös legyen minden ruhám. Úgy gondoltam, hogy idős édesanyámnak inkább szüksége lehet egy háziállatra. Tizenhat éves imádott macskája előző karácsonykor múlt ki. Annyira gyászolt azon a napon, amikor a macskát a fagyott földbe temettük, hogy attól féltem, édesapámnak és nekem őt is mellé kell temetnünk.

Legnagyobb meglepetésemre anyám visszautasította az ajánlatomat. – Nem akarom még egyszer átélni az elveszítés fájdalmát – mondta.

Így hát Jordie – aki nevét a ragyogóan fehér, Jordan Almonds nevű cukorbevonatos manduláról kapta, ami gyermekkoromban mindig ott várt a húsvéti kosárban –, végül hozzám költözött. Megerősödött, a bundája visszanőtt, és kényszerű szövetségre léptünk. Visszahozta ugyan a gumilabdát – nemcsak a mancsával gurigatta, de tényleg vissza is hozta, mint egy kutya –, mégis nagyon könnyen elunta magát a lakásomban. Ilyenkor csak állt az ajtónál, és sírt. Összekarmolta a bútort, vagy eltört egy lámpát.

Azon a nyáron hosszabb utazásra kényszerültem, ezért megkérdeztem a szüleimet, hogy náluk hagyhatom-e Jordie-t. Édesapám – a 88 éves ingatlanbecslő, aki vastagbélrákban szenvedett – rábólintott, de anyám hezitált. – Na jó, rendben, – mondta végül, elég bosszúsan. – Hozd csak.

Visszaérve lehangoló volt látni, hogy egykor keményen dolgozó apám lábából elszállt az erő, annak első jeleként, hogy a csontjait is megtámadta a rák. Bottal járt, néha kettővel is. Nyugtalanul figyeltem, hogy a lépcsőn araszol, Jordie pedig minden lépcsőfoknál belekap a bokájába. – Hiszen mindjárt felbuktat! – kiáltottam.

– Dehogy! – mondta édesapám vidáman. – Remekül kidolgoztuk ezt.

Amikor közöltem, hogy még aznap elviszem Jordie-t, apám arca elkomorult. – Anyádnak szüksége van rá – mondta. – Jó társaság neki. Szerinte ő a legokosabb macska a világon. – A szeme úgy csillogott, mint a rákbetegség diagnosztizálása óta még soha. – Olyan ő nekünk, mint egy ajándék – mondta Jordie-ra pillantva.

Jordie aznap állandó lakhelyet váltott. Másnap délután, amikor beugrottam látogatóba, Jordie a konyhaasztalon feküdt, mellette apám botja. Apám a macska feje búbját simogatta a mutatóujjával, majd az ölébe vette, ahol Jordie végtelenül elégedettnek tűnt. – Nézd csak, milyen hosszúak a szempillái! – mondta apám.

Akármilyen beteg volt is édesapám, mindig az ölébe vette Jordie-t, ha a cica azt akarta. De ki vigasztalt kit?
 

Ott voltam a kórházban, amikor apa 2005 júliusában meghalt, de reggelig vártam, hogy elmondjam anyának. A karomba omlott, majd kiment a konyhába. – Jordie – zokogta –, a papa nem jön haza többet.

A szüleim közel 60 évig voltak házasok. Apám halála utáni hetekben anyám szükségszerűen depresszióba zuhant, visszautasította az ebédmeghívást, nem akart beszélgetni. A mai napig nem nagyon jár társaságba, de kicsit összeszedte magát, főleg Jordie-nak köszönhetően. A cica korán felébreszti, anyám pedig mindig kimegy megkeresni, ha sokáig nem jön haza. Ilyenkor a szomszédok meglátják, és átmennek hozzá beszélgetni. Rendszeresen elviszi Jordie-t az állatorvoshoz, és szívesen kényezteti ínyenc macskaeledellel.

Jordie majdnem kétéves, és mutatós fiatal felnőtt lett. A szeme színe olívazöldre változott, hófehér bundája – melyen nyoma sincs a fiatalkori sérülésének – elegáns, férfias külsőt kölcsönöz neki.

Anyu bolondul Jordie-ért, és mindig eldicsekszik a cica legújabb trükkjeivel. Szerinte például amikor Jordie kint van a kertben és be akar jönni, felugrik a padra, a hátsó lábaira támaszkodik, és egyik mancsával bekocogtat a konyhaablakon. – Olyan mint egy kisgyerek – bizonygatja. – Az ölembe ugrik, megpuszil, és azt mondja ‘Mama’ tisztán és érthetően. – Jordie az ágy közelében lévő zsámolyon alszik, és már elképzelhetetlen nélküle az élet.

Jordie nagykövetként érkezett a szüleim életébe. Örömet okozott apámnak az utolsó napjaiban, azóta pedig érzelmi támaszt nyújt édesanyámnak. Néha a legkevésbé várt ajándékok válnak a legnagyobb áldássá.

Vote it up
213
Tetszett?Szavazzon rá!