Kölcsön egy életre

Családom nehéz helyzetbe került. Ugyan ki adna nekünk 325 dollárt?

Lábujjhegyen állva nyújtottam át az iskolánk hirdetőtáblájáról származó cédulát a magas, vörös arcú férfinak, aki Mort’s falatozójának pultja mögött állt a Los Angeles-i Farmers Marketon. A férfi hófehér, kikeményített sapkát és vakítóan tiszta, fehér kötényt viselt. Mielőtt megszólalhattam volna, összeráncolta a homlokát, és megrázta a fejét.

– Kemény munka ez egy középiskolás diáknak – közölte. – Erős, tagbaszakadt fiúra van szükségem.

Noha tizenhat éves voltam, alig 150 centiméteres magasságommal jóval fiatalabbnak tűntem. – Tavaly nyáron egy táborban végig a konyhán mosogattam – szólaltam meg határozottan. – Nem félek a forró víztől, a piszkos edényektől vagy a nehéz súlyoktól.

– Testesebb fickóra van szükségünk – folytatta a férfi. – Keress valami könnyebb munkát magadnak, fiam!

1957 szeptembere volt, családom nemrég érkezett Kaliforniába. Lemezipari munkás apám a helyi szakszervezetben senkit sem ismert, és örülhetett, ha heti két-három alkalommal munkát kapott. Csekélyke megtakarított pénzünket már feléltük, s anyám hatodik gyerekét várta. A legidősebb fiúgyermekként én voltam az egyetlen, aki segíteni tudott. Munkára jelentkeztem a helyi kiskereskedésekben, de helyi ajánlások híján a boltosok nem merték rám bízni a kassza kezelését.

– Van egy ötletem – szólaltam meg hirtelen. – Hadd maradjak itt a hét hátralevő részében, és ha nem tetszik, ahogy dolgozom, ne fizessen érte semmit.

A magas férfi csak bámult rám, aztán biccentett. – A nevem Mort Rubin. Téged hogy hívnak?

Szinte maga alá temetett a szennyes edények – tálcák, serpenyők és lábasok – áradata. Szorgosan mosogattam, sikáltam, öblítettem. Tanítás utáni első műszakom végén a négyórás, megszakítás nélküli állástól éles fájdalom hasogatta minden tagomat.

Ahogy szombaton a befejezéshez közeledett a munka, kínzó érzés vett rajtam erőt. Sejtelmem sem volt, vajon Mort fog-e fizetni. Zárás előtt néhány órával magához hívatott. – Mi állt az iskola hirdetőtábláján, mennyit fizet ez az állás? – kérdezte.

– Óránként egy dollárt – suttogtam. – A minimálbért. – De kész voltam akár kevesebbért is dolgozni.

– Ez kevés olyasvalakinek, aki olyan keményen dolgozik, mint te – felelte Mort. – Egy dollár huszonöt a kezdő óradíjad.

Az elkövetkező hetek során sok mindent megtudtam Mortról. Néhány évvel idősebb volt apámnál, Chicagóból jött, és velem egykorú lánya volt. Amikor csökkent a forgalom, szívesen mesélt a katonaéveiről. A második világháború elején kis híján életét vesztette egy új-guineai véres ütközetben. Hosszú időt töltött kórházban, mire felépült súlyos fejsérüléséből.

Vasárnap mindig zárva tartottunk, így szombat esténként Mort erősködött, vigyem haza a maradék levest egy nagy üvegben. A pulykahúsból, rizsből és zöldségből álló sűrű leves önmagában is tápláló fogás volt, valóságos áldás nélkülöző családomnak.

Ezeken a napokon apám rendszerint értem jött kocsival, hogy ne biciklin kelljen hazaveszkölődnöm a levessel. Aztán egyik szombaton kölcsönadta nekem az autót.

Munka végeztével hazamentem, és leparkoltam a ház előtt. Kezemben a forró üveggel átvágtam a gyepen, és elhaladtam a nappali ablaka előtt. Bepillantva rajta, kis híján elejtettem az üveget. Apám karosszékében – apáméban! – egy testes, kopasz fickó ült. Harsányan szidta apámat, hangjából áradt a megvetés. Fivéreim és húgaim kővé dermedve ültek körülötte. Apám merev arccal hallgatta, anyám sírdogált.

A konyhába surrantam, letettem az üveget az asztalra, és befelé füleltem. A férfi el akarta venni a kocsinkat. Apám felajánlotta, hogy három részletben kifizeti az adósságunkat, de az idegen egyben követelte az összeget – 325 dollárt vagy a kocsit!

Elég ideje éltem már Los Angelesben ahhoz, hogy tudjam, létszükséglet az autó. Kisurrantam az ajtón, eltoltam a kocsit a következő sarokig, ott beindítottam a motort, és körözni kezdtem a környéken, közben lázasan járt az agyam. Kinek lehet 325 dollárja? Ki adna nekem egyáltalán kölcsön ilyen hatalmas összeget?

Egy valaki jutott csak eszembe. Mort. Elhajtottam a büféig, bekopogtattam a hátsó ajtón, aztán megvártam, míg felhúzza az ablakon a redőnyt. Hirtelen egy 45-ös kaliberű pisztoly csövével találtam szembe magam. – Mit akarsz? – mordult rám Mort, miközben leeresztette a fegyvert.

Akadozva adtam elő a történetemet: a kopasz férfit ádáz szitkozódását, arcátlan követelését. – Nem tudna kölcsönadni apámnak 325 dollárt? – fejeztem be, jól tudván, milyen elképesztően hangzik a kérésem. Mort tekintete szinte lyukat fúrt az arcomba. Arca elvörösödött, ajka megremegett. Látván, hogy még mindig a fegyvert markolja, ösztönösen hátraléptem. Erre elmosolyodott. – Nyugi, nem lőlek le – mondta, s a pisztolyt az asztalra tette. Aztán letérdelt, kiemelt a helyéről egy kopott vöröses padlócsempét, mely mögül egy széf ajtaja bukkant elő, és forgatni kezdte a tárcsát.

Kétszer is megszámolta a pénzt, majd egy elnyűtt borítékba tette. – 325 dollár – szólalt meg. – Ha vége a tanévnek, egész napot fogsz dolgozni. A kereseted felét visszatartom, míg a teljes összeget meg nem fizeted.

– Köszönöm – nyögtem ki a felelősség súlya alatt remegő hangon. – Ne írjon apám átvételi elismervényt?

Megrázta a fejét. – Nem, fiam. Megbízom benned.

Úgy vonultam be a hátsó ajtón, akár a ház ura. Apám kiviharzott a konyhába, nyomában a kopasz úriember. – Gyorsan! – kiáltotta apám. – Vidd el a kocsit! – Én lelki nyugalommal átadtam a borítékot a férfinak. – Számolja meg, adjon róla elismervényt az apámnak, és tűnjön el a házunkból – adtam elő a mondókámat, amit egész hazaúton gyakoroltam.

Azon az estén a család hősnek tekintett. Pedig az igazi hős Mort Rubin volt, aki nem csupán az ínségtől mentett meg minket, de hónapról hónapra csöndben emelte is a béremet, mígnem nyárra már óránként 2 dollár ötven centet kerestem, az eredeti kétszeresét.

Két éven át, egészen az érettségiig dolgoztam Mortnál, aztán bevonultam a hadseregbe. Évtizedeken át tartottuk a kapcsolatot, de néhány éve nyoma veszett, azt se tudom, él-e még.

Egyvalamit azonban biztosan tudok: Mort Rubintól jobb lett a világ.

Vote it up
13
Tetszett?Szavazzon rá!